Miért jó itt lenni? – Beszélgetés Ringer Istvánnal, a Kazinczy Múzeum igazgatójával

Komoly díjakat nyernek, mondhatnám: egymás után.  Hat éven belül másodszor kapták meg Az év múzeuma díjat, idén érkezett a MúzeumCafé díj… Miközben ha Budapestről jön az ember, az háromórás kirándulás, és a kert végében itt a szlovák határ. Enyhén szólva is az ország legvégén vagyunk. Rendkívüli teljesítménynek tűnik, hogy egy pici vidéki múzeum – hiszen sem terjedelemben, sem tárgyi anyagában, sem gyűjtőkörében nem világraszóló intézmény a Kazinczy Múzeum – elismerések sokaságát kapja. Mi kell ehhez?

Ez kisvárosi múzeum. Ahogy ön
leírt minket, az teljesen helytálló: így nézünk ki. A Petőfi Irodalmi Múzeum
tagintézményeként működünk, annak támogatása nélkül nem tudnánk minőségi
kulturális élményeket ajánlani. Ám azt hiszem, jól használjuk föl a
költségvetés ránk eső részét.

Természettudomány, régészet, néprajz, helytörténet, iparművészet: ez a gyűjtőkörünk, és zömmel természettudományi, régészeti programokat viszünk. Amikor idekerültem, azon kezdtem gondolkodni, hogy ezekkel az adottságokkal mi lehet az az irány, ami a hasznosság felé mutat, és persze megmarad a realitások talaján. Mit tudunk visszaadni a társadalomnak? Hogyan tudunk helyben hasznosak lenni? Hogyan tudunk a helyi közösségnek olyan programokat kínálni, amelyekkel ebben a leszakadt régióban is megerősíthetjük az emberek „jó itt lenni” érzését? Azt az érzést, hogy minden nehézség ellenére vannak itt értékek, amikre büszkék lehetünk. És végül:

vajon hogyan építsünk közösséget ebben a súlyosan polarizált társadalomban, amelynek a gondolkodásában egyre élesebb repedések vannak?

Hogyan lehet olyan pontokat találni, amelyek révén minőségi időt tudnak eltölteni együtt olyan emberek, aki egyébként eltérően gondolkoznak, más beállítottságúak? Ezeket mérlegelve fordultunk a rendezvényszervezés felé. Programokat találtunk ki, de olyanokat, amelyekkel be tudjuk vonni az embereket.

Eszerint
nem olyan rendezvényeket szerveznek, amelyeknek passzív befogadói a résztvevők.
 

Igen. Annak nem sok értelmét látnánk. Volt két emblematikus sorozatunk. Az egyik Kávéházi délutánok címen futott. Kiállítási enteriőr felhasználásával századfordulós kávéházat alakítottunk ki. Egy kiállítást ugyanis mi nem úgy képzelünk el, hogy jönnek a látogatók, a teremőrök pedig vigyáznak az érinthetetlen tárgyakra, hanem be akarjuk vonni a vendégeinket. A kiállítási darabok egy részéhez hozzá lehet nyúlni, sok az interakció. Ilyenkor úgy szereznek ismereteket az emberek, hogy közben szórakoznak, és nem is veszik észre, mennyit tanulnak. Nos, mi ilyen, aktív kiállításokat szeretünk összeállítani.

Az egyiknek része volt a kávéházi környezet, mi pedig igazi kávéházat csináltunk belőle rendelhető kávéval, teával, teasüteményekkel. Aki benézett hozzánk, nem múzeumban, hanem klubban érezhette magát. Ki is alakultak asztaltársaságok, és az előadások után folytatódott a beszélgetés, így az együtt töltött minőségi időre ugyanakkora hangsúly került, mint az este témájára, amelyről rendszerint tudós szakértő beszélt az egybegyűlteknek.

A Kávéházi délutánok sorozatban az első világháborút jártuk körül, de nemcsak hadtörténészeket hívtunk meg, hanem művelődéstörténészeket is, akik a fürdő- és a kávéházi kultúráról, a cukrászokról és a századelő mindenféle egyéb érdekességéről is beszéltek. Ez éveken át tartó, hetente ismétlődő sorozat volt. Együttműködési megállapodásokat kötöttünk a Hadtörténeti Múzeummal, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeummal; jeles szerzők, elismert szakemberek jöttek el hozzánk, könyvbemutatókat tartottunk. Végül mindebből közösség nőtt ki. Kapcsolatok születtek, és kávéházi törzsközönség alakult ki, amelynek tagjai egyre határozottabban úgy gondolták, hogy közük van a múzeumhoz és egymáshoz.

Ez nagyon jól hangzik!

És még nincs is vége! A Kávéházi délutánok analógiájára újabb sorozatot is szerveztünk Kávéházi borestek címmel. Ennek a rendezvényei természetesen némileg oldottabb hangulatban teltek, de nem a borkostoláson volt a hangsúly, hanem Tokaj-Hegyalja és a Zemplén kultúráján, értékvilágán, hagyományain. Kiderült például: noha mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a tokaji bor nagyszerű ital, ám hogy miért annyira különleges, azt még az itt élők sem tudják. Meghívtunk borászatokat, pincészeteket, amelyek sorra mutatkoztak be, és a képviselőik nem is csak a boraikról beszéltek, hanem a borászatról, a borkultúráról, a tradíciókról, a kötődéseikről és a kapcsolataikról is, egyszóval mindarról, ami ide kötheti az embert.

A
járvány kirobbanása meg tudta törni ezt a lendületet?

A pandémia idején az online térbe toltuk át a közösségépítést. Öt vagy hat olyan tematikus sorozatot indítottunk, amelyek szintén a helyi értékeket járják körül. Pár perces filmek ezek, magunk készítjük őket. Volt olyan munkatársunk, aki megtanult vágni, egy másik a narrációt vállalta, a szereplők pedig sokszor az újhelyi emberek. Ők mondanak el érdekes sztorikat, mesélnek családtörténetről, izgalmas épületekről, szobrokról: mindarról az emberi és anyagi környezetről, amiben élünk. Aki mesélni akar valamit, felkészül az adott témából, és sokszor nagyon értékes ismereteket ad közre.

Mekkora
lett ez a múzeum körül szerveződő közösség?

Van egy nagyon erős elköteleződésű mag, olyan ötven-hetven ember, és egy forgó létszámú érdeklődői kör, amelynek tagjai mindig az adott témákhoz kapcsolódnak. A látogatószámunk is nő. Négy-ötezerről indultunk, akikor átvettem a múzeumot, és a pandémia előtti évben már tizenkét-tizenháromezer vendégünk volt. Ezt az eredményt öt év alatt értük el. A beágyazottságunk a városban nagyon erős, ezen én is elámulok olykor. Önkéntes mecénási körünk alakult ki például, amelynek a segítségével különböző célokra jó hatmillió forintot tudtunk kérni a helyi cégektől, vállalkozásoktól. Ami fura, mert ez amúgy leszakadt régió. Ilyen mecenatúra talán még nagyobb múzeumokat sem segít. Ez azt mutatja, hogy az embereknek fontos ez a hely, az újhelyiek büszkék a múzeumukra.

Miközben
körbejártam néhány termet, azt tapasztaltam, hogy a munkatársak is nagyon
lelkesek.

A kollégák elkötelezett munkája nagyon fontos. Évek alatt sikerült olyan csapatot összeválogatni, amelynek minden tagja beleteszi azt a pluszt, amire egy ilyen intézménynek szüksége van.  Említettem már, hogy megtanultunk kisfilmeket készíteni, a Kávéházi estékhez pedig még süteményeket is sütöttünk, vagyis erős és összetartó csapatunk van.

Az az érzésem,
mintha ez a közösségépítő igyekezet valami piaci rést talált volna meg. Igaz
ugyan, hogy ez a környék évszázadok óta fellegvára a magyar kultúrának: Újhely,
Patak, Tokaj, Kassa, Rákóczy, Kazinczy, Kossuth, Vizsolyi Biblia, Orpheus
folyóirat… – felsorolni is alig lehet, mennyi történelmi értékünk kötődik ehhez
a tájhoz. Másfelől azonban a 20. század nem kedvezett ennek a környéknek. Hanyatló
vidék lett, és gondolom, leszakadó területen a polgári társadalom sem a
legerősebb. Ezért indokolt a kérdés, hogy a múzeumi közösségen túl működnek-e itt
polgári szervezetek, vagy inkább szétforgácsolódottnak mondható a város?

Én is úgy látom, hogy óriási igény van a közösségépítésre. És persze nem mi vagyunk az egyetlen szervező. Akadnak polgári hálózatok a városban, de az talán elmondható, hogy mi kínáljuk az igényesebb, tartalmasabb kulturális élményeket. Szerencsénk is van, hiszen a városban erős igény él a nívós programokra. Sátoraljaújhely mégiscsak vármegyeszékhely volt hajdan, és megmaradt a valamikori polgári miliő néhány zárványa. Mi ezeket, a hozzájuk kötődő az embereket találtuk meg. Aztán erre a magra rátapadnak azok a rétegek, amelyek fogékonyak a tudományosan megalapozott, színvonalas, mégis könnyeden, szórakoztatva tanító programokra meg arra a nyitott és befogadó légkörre, amely átnyúlik a társadalmi konfliktusok fölött.

Nyitókép: Ringer István. Forrás: a múzeum Facebook-oldala