Ha nem komponált, akkor politizált a Zorba zeneszerzője

Az Égei-tengerben fekvő Híosz szigetén látta meg a napvilágot. Már hétévesen a család büszkesége volt, úgy énekelte a bizánci himnuszokat, mint egy pópa, így történhetett, hogy Aposztoli város metropolitája őt választotta szólistának a passió nagypénteki előadására. Alprefektus apját többször áthelyezték, így az ifjú Mikisz Pürgoszban, Patraszban és Tripoliszban, majd az athéni konzervatóriumban folytatta zenei tanulmányait. Tripoliszban kórust alakított, és tizenhét évesen itt adta első koncertjét.

Életét a zene mellett a politizálás töltötte ki: a második világháborúban, Görögország német megszállása után részt vett az ellenállásban, ezért bebörtönözték, majd Makróniszosz szigetére száműzték. 1946-ban emberi roncsként szabadult, idegrendszere súlyosan sérült, ijesztő rohamai voltak, hallucinált, évekbe telt, amíg – elsősorban orvos feleségének köszönhetően – felgyógyult.

Az ötvenes évek elején Athénban megnyíltak előtte a zeneakadémia kapui, tanulmányait 1953-ban kitüntetéssel fejezte be, egy évvel később párizsi ösztöndíjat kapott. Intenzív művészi alkotói korszak következett, megszülettek első szimfonikus művei, nevét ismertté tette Zongoraversenye, valamint az 1. szvit és az 1. szimfónia. 1957-ben a Moszkvai Zenei Fesztiválon Arany Medál díjat nyert, 1959-ben a Covent Gardenben mutatták be Antigoné című balettjét, amelyért megkapta az Év Legjobb Európai Zeneszerzője díjat.

1961-ben visszatért Görögországba, Athénban zenekart alapított, és belevetette magát a mozgalmi életbe. Megszervezte a Lambrakisz Demokratikus Ifjúsági Szövetséget, amelynek elnöke is volt, létrehozta a Pireuszi Zenei Társaságot, mozgalmat indított a kultúra megújulásáért, 1964-ben a görög parlament tagja lett. Közben komponált, koncertezett. Műveinek zenei alapja a görög népi zene volt, témáit gyakran merítette a költészetből. Őt tekintették a legnagyobb élő görög zeneszerzőnek.

A világsikert az 1964-es év hozta meg számára, amikor Mihalisz Kakojannisz rendező felkérte a Nikosz Kazantzakisz regényéből, Anthony Quinn főszereplésével készült Zorba, a görög című film kísérőzenéjének megkomponálására;

Vallomása szerint ez a zene három kultúrát – az európait, a krétait és a görögöt –, valamint két zenei irányzatot, a népzenei motívumokat és a szimfonikus zenét ötvözi. A hatvanas években született több ismert filmzenéje is (Élektra, Phaedra, Z, avagy egy politikai gyilkosság anatómiája), ő komponálta a Serpico című amerikai krimi zenéjét, 1988-ban pedig egész estés balettzenét a Zorba témájára.

A fasiszta junta 1967-es hatalomra kerülése után betiltotta Theodoraakisz műveinek előadását, de még hallgatását is, őt magát pedig családjával együtt a Peloponnészosz-félszigeten egy kis faluba száműzték, majd az oroposzi koncentrációs táborba internálták. A megrendült egészségű zeneszerző kiszabadítására Leonard Bernstein, Dmitrij Sosztakovics, Arthur Miller és Harry Belafonte nemzetközi szolidaritási mozgalmat szervezett, ennek eredményeként 1970 áprilisában Theodorakisz és családja Párizsba utazhatott.

Az emigrációba kényszerült zeneszerző járta a világot, koncerteket adott a demokrácia helyreállításáért, s a diktatúra elleni harc élő szimbólumává vált. 1974-ben, „a fekete ezredesek” bukása után győzedelmesen tért vissza hazájába. Folytatta turnéit, részt vállalt a közügyekben, még két alkalommal volt parlamenti képviselő, 1990–93 között tárca nélküli miniszteri tisztséget töltött be.

Politikai hovatartozása már nem mondható olyan következetesnek, mint zenei stílusa. 1981–85 között a kommunista párt képviselője volt, 1989-ben már függetlenként indult az Új Demokrácia listáján. A baloldaliak nem véletlenül nevezték „nagy gyereknek”, mert nemegyszer okozott meglepetést: megtörtént az is, hogy olyan görög–török baráti társaság élére állt, amely a ciprusi kérdésben inkább a török álláspontot támogatta. Eleinte híve volt Andreasz Papandreu pánhellén szocialista mozgalmának, 1989-ben azonban már tolvajoknak és rablóknak nevezte őket.

A zenés politikai demonstráció tiltakozásának egyik legfőbb kifejezője maradt. 1996-ban Athénban kurdpárti koncertet adott, 1999-ben ugyancsak zenével tiltakozott Jugoszlávia NATO-bombázása ellen. Hangversennyel segítette az 1999-es törökországi földrengés áldozatait, a 2010-es években pedig aktív ellenzője volt a gazdasági és pénzügyi válság miatti kényszerű megszorító intézkedéseknek.

Theodorakisz rendkívül termékeny zeneszerző volt: ezernél több dalt, több szimfóniát, nyolc oratóriumot és öt operát komponált. Élektra és Médea című operái a kilencvenes években születtek. Az utóbbiban az antik tragédia szövegét szó szerint zenésítette meg; a „vágatlan” előadás hat órát tenne ki, a nézőbarát változat már csak két és fél órás. Lüszisztraté című operáját 2002-ben mutatták be Athénban nagy sikerrel. Az ő szerzeménye az Olimpiai himnusz, amelyet első ízben 1992-ben Barcelonában játszottak. 1982-ben Jasszer Arafat kérésére ő komponálta a Palesztin himnuszt.

Pályafutása során számtalan elismerést vehetett át: 2002-ben megkapta a bonni filmzene-biennálé életműdíját, 2005-ben pedig az UNESCO zenei díját. BAFTA-, Golden Globe- és Grammy-díjra egyaránt jelölték. Számos rangos egyetem díszdoktori címet adományozott neki. Magyarországon két alkalommal járt: 1976-ban a budapesti Erkel Színházban volt nagy sikerű koncertje, ahol maga vezényelte saját műveit, 1993-ban pedig a Budapesti Búcsú díszvendége volt.