Amikor a gitárzene kötelező leckének számított

Már negyven éve, hogy bemutatták a klasszikussá vált István, a király című rockoperát a budapesti városligeti Szánkódombon – amelyet azóta Királydombnak hívunk. Milyen érzések, gondolatok zajlanak le most önben, és hogyan emlékszik vissza magára a munkafolyamatra?

Az ember nem feltétlenül foglalkozik a múltjával, de most valóban egy kiváló apropó adatott az emlékezésre. És hát ki gondolta volna, főleg annak idején, hogy az István, a király ilyen hosszú életű, generációkon átívelő lesz? Persze, menet közben azért már némiképp gyanakodhatott az ember. Székelybácsisan mondva, „hát az úgy vót, hogy…”. 1962 őszén aláírtuk a Budapest Filmstúdió élén álló Nemeskürty István szerződését, majd 1983. január 12-én, amikor a feleségemmel szétment a házasságunk, fogtam magam és elutaztam egy alföldi tanyára, ahol a lovászokkal majd’ minden este jókedvűre ittuk magunkat – annak ellenére, hogy a cél elsősorban az István, a király megírása volt. Mégis pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor egy hűvös, téli napon azokhoz fohászkodtam, akik a felső világból megengedhetik nekem, hogy a legjobb belátásom szerint írjam meg régmúltunk történetét. Miután hazamentem, nekiláttam a munkának, és májusban már a stúdióban dolgozhattunk.

Volt ennek egy előszele is, a Kőműves Kelemen rockballada, amely tulajdonképpen felkészítette, elősegítette az István, a király megalkotását.

Igen, a Kőműves Kelemen volt az első színpadi darabunk Bródyval, ami óriási sikert aratott. Több mint 300 előadást játszottak Hegedűs D. Gézáék, illetve Szakácsi Sándor, aki azóta már sajnos nincs köztünk. A Kőműves Kelemen lényegében megoldotta azt a hosszú évekig tartó várakozást, hogy nekikezdjünk vagy ne kezdjünk neki az István, a király színre vitelének. Ez a siker tényleg nagyot lendített rajtunk. Aztán a rossz nyelvek utólag kitalálták, hogy a válásomból összegyülemlett düh és elszántság segített hozzá az István, a király megalkotásához, ami egyáltalán nem igaz. Elsősorban azért kaptunk rá a Kőműves Kelemen témájára annak idején, mert az, hogy Bródy szövegeket írt, egy dolog, de én még nem írtam addig nagyobb lélegzetvételű művet. Mivel ez egy prózai darab, Sarkadi könyvéből írta át Ivánka Csaba. Tehát valójában egy ballada, így pedig nem kérdés, hogy az Illés közel állt ehhez a műhöz a népzenei motívumok tekintetében. De miután egy prózai darab – és nagyon erős prózai darab –, ezért egyszerűbbnek tűnt a megfelelő dramaturgiai pontokon egy dalbetétet megírni abban a szellemben, abban a hangulatban. Kevesebbet vesztettünk, mintha az egészet végig kellett volna muzsikálni. És így legalább ki tudtuk próbálni azt, hogy működünk-e a színpadon, vagy sem.

Miben látja az István, a király sikerességét, minek köszönhető, hogy az emberek ma is ugyanúgy szeretik és eljárnak az előadásokra?

Nem tudom, hogy minek köszönhető azon kívül, hogy úgy néz ki, elég jól sikerült. Ugyanakkor minden alkotásnak megvan a maga sorsa. Nemcsak zenei, hanem színpadi és egyéb művészeti alkotásoknak is. Hogy egy példát említsek a képzőművészetből: manapság elég sok, festőket és alkotásokat bemutató műsor megy az M5 csatornán, ahol az impresszionizmus képviselőivel, Modiglianival és még sok más nagyszerű művészemberrel is találkozhatunk. Ami szinte mindegyiküknél megfigyelhető, hogy bár zseniális alkotásokat hoztak létre, mégis ismeretlenül és szegényen haltak meg. Senkit nem érdekeltek akkor ezek a festmények, majd jóval később felfedezték bennük az értéket. Mutatja ezt az is, hogy a gyűjtők adott esetben rengeteg pénzt áldoznak egy-egy festményért az árverések során.

Mi azonban szerencsések vagyunk, hogy még életünkben fedezték föl a műveinket, és megélhettük ezt a fontos jubileumi évet. Ami még talán árnyalja a feltett kérdést, az az adott társadalmi és politikai helyzet, amiben az István, a királyt bemutatták. Merthogy nem sokkal utána az emberek kitalálták, hogy a rendszerváltást az István indította el. Amiről persze szó sincs, nem ez indította el. Lehet, hogy a lelkekben elindított egy folyamatot, de be kell látnunk, hogy egy darab elégtelen ahhoz, hogy forradalmat szítson vagy elindítson egy tudatos rendszerváltást.

Az viszont biztos, hogy egyik darab sem tudta felülmúlni az István, a király sikerét.

Igen, bár azt is elmondtam már, hogy zeneművészetileg, zeneszerzőileg és koncepcionálisan az Atilla – Isten kardját többre értékelem, mint az István, a királyt. Utóbbi ugyan nagyon jól sikerült mű, mert elképesztően jó dallamok követik egymást, de az gyakorlatilag egy dallamfüzér. Az Atilla pedig – nem én találtam ki, hanem hozzáértők mondták, hogy – úgynevezett wagneri szerkesztéssel van megalkotva, tehát motivációk innen oda, onnan ide fűződnek át benne. Nem egyszerű darab, és nem is lett olyan sikere, mint az István, a királynak.

Ennek ellenére nagyon sok ember hangot adott annak, hogy igen, ő fölfedezte az Atilla – Isten kardjában azokat az alkotói értékeket, amiket egy zeneszerzőnek, ha komolyan veszi magát, bele kell tennie. Ezután következett a Veled, Uram!, ami az István, a király zárómondatáról kapta a címét: „Veled, Uram, de nélküled!” Ez a darab gyakorlatilag az István, a király történetének folytatása, itt szembesítem a nézőt azzal, hogy mi következett István halála után az akkori történetben. Az Árpád népe pedig az utolsó, melyben az előző három darab esszenciáját ötvöztem. Ez a darab áttételesen 1956-ról szól, de sem ez, sem az előző kettő nem keltette fel annyira az emberek érdeklődését, mint annak idején az István, a király.

Hogyan emlékszik vissza az első zenekari szárnypróbálgatásokra? Hogyan jutottak el egy gimnáziumi triótól egészen az Illésig?

A trióval – amelynek egyébként nem volt hivatalos neve, nem összetévesztendő a Bajtala Trióval – úgynevezett teadélutánokon szórakoztattuk a diáktársainkat, leginkább jazz-zenével. Nagyon érdekes, de akkoriban fogékonyabbak voltak a fiatalok a jazz iránt. Fontos hozzátenni, hogy abban a korszakban vagyunk, amikor még nincs beatzene. Az egyik legsikeresebb számunk, amit rendszeresen játszottunk – Paul Desmond Take Five című szerzeménye –, hihetetlen módon tovább is élt különböző feldolgozásokban. Ezt például nagyon szerették a fiatalok.

Ez a trió aztán később felfejlődött. Ráduly Misi tenorszaxofonon, a bátyám, Szörényi Szabolcs pedig basszusgitáron játszott. Nem sokkal később pedig jelentkeztünk a Ki mit tud? tehetségkutató műsorba, de nem értünk el átütő sikereket. Akkoriban Hacki Tamás, Koncz Zsuzsa és a többiek vitték el a pálmát.

A történet ott folytatódik, hogy '63-ban leérettségiztem a Könyves Kálmán Gimnáziumban, és 1964 januárjától vagy februárjától elszegődtem egy profi együtteshez. Ez volt a Balassa. Egy évig szolgáltam ebben a zenekarban, ezalatt két külföldi turnét csináltunk, egy szovjetet és egy lengyelt. Illés Lajossal nem sokkal később, 1964 nyarán találkoztam először egykori diáktárs barátom közbenjárásának köszönhetően, ami azért volt érdekes, mert valójában még ők sem ismerték egymást személyesen. Iván barátom tehát úgy mutatott be engem Lajosnak, mint aki kiválóan gitározik és énekel. „Mit játszol?” – kérdezte tőlem Lajos. Én meg röviden csak annyit válaszoltam: „Radio Luxembourg London W1”.

Ezután pedig elhívott a Bercsényibe, ahová elsőre nem jutottam be, mert óriási tömeg állt az ajtóban, engem pedig a kutya nem ismert. Majd másodjára Illés Lajos intézkedésére nemhogy az üvegajtón belülre, de még a színpadra is felkerültem. Ekkor zajlott a már híressé vált történet, amit Bródy később teljesen másképp mesélt el a médiának. Lajos fölhívott a színpadra és odaszólt Bródynak, hogy adja oda nekem a gitárt, amiről Bródy úgy nyilatkozott, hogy elkértem az ő gitárját, ami persze nem egészen ugyanaz, hiszen a hangszer nem az övé volt, hanem a zenekaré. Majd, ugyancsak Bródy elmondása szerint, óriási show-t csináltam, hanyatt vágtam magam a színpadon, és amikor visszaadtam a gitárját, már nem volt rajta húr. Ami igencsak érdekes, mivel az alsó három húrt egész egyszerűen nem lehet leszakítani, annyira vastag. A lényeg, hogy így kerültem be a Bercsényibe, ez az igazi történet.

Nem sokkal később, más zenekarok mellett az Illés-együttes is beépítette a magyar könnyűzenei életbe a beatet, ami akkoriban még meglehetősen idegennek számított. Kik voltak az inspirációk? Leginkább a Beatles, vagy voltak máshonnan jövő hatások is?

Nem kérdés, hogy a Beatles volt az egyik legalapvetőbb inspirációs forrás, bár akkor még az eredeti Illés, mint ahogyan a többi zenekar is, főként a Radio Luxembourgtól játszott dalokat, sok-sok számot lekoppintottak, és fonetikusan írták le az angol szövegeket.

Folytatva a történetet, a Bercsényi-debütálásom után, 1965 januárjában ismét találkoztam Lajossal, aki elmondta, hogy szeretne alapítani egy profi zenekart, és rögtön meg is kérdezte, hogy nincs-e kedvem csatlakozni. Én pedig nem láttam akadályát, elfogadtam a felkérést azzal a feltétellel, hogy a bátyámat is vihetem. Szabolccsal egyébként már az általános iskolában is együtt zenéltünk, a Szobi Fiúintézet mandolinzenekarának tagjaiként.

Visszatérve a Beatlesre: 1964-ben a Szabad Európában Cseke László már közvetítette az első Beatles-nótákat, a Love Me Do volt az első, amit hallottam tőlük. Később Nógrádverőcén sokat vitatkoztunk Bródyval, mert ő inkább Rolling Stonest szeretett volna játszani, míg mi inkább a Beatlest kultiváltuk, többek között a többszólamú énekek miatt. Ettől függetlenül volt egy-két Rolling Stones-szám, amit én is nagyon szerettem, azokat viszont játszottuk is.

Azonban ki kellett bővítenünk a repertoárunkat, így Kinkst, illetve instrumentális számokat is előadtunk, például a Shadowstól, annak ellenére, hogy az Illés nem volt egy gitárzenekar. De ez kötelező leckének számított. Miután eljátszottuk a Nógrádverőcén megírt első saját számainkat, kiderült, hogy az emberek nem is értették a magyar szöveget, mert akkor még közel sem volt tökéletes az erősítés. Én például a saját erősítőmbe énekeltem, és el kellett döntenem, hogy a gitár szóljon vagy az ének.

Az Illés-együttes beépítette a dalaiba az angol beatzenei stílust, aminek a legfőbb célja: magyarítani, visszakanyarodni a gyökereinkhez, a népzenéhez. Miért volt ez akkor ennyire fontos?

A legegyszerűbben úgy tudnám ezt érzékeltetni, hogy 16 éves voltam, amikor a Visegrádi utca konyhájában fel s alá sétálva, nyakamban a gitárral megírtam Az utcán című számot. A népzene akkoriban egész egyszerűen benne volt az emberekben. Akkor még volt énektanítás, ahol népdalokat tanultunk, ebből adódóan pedig közel állt hozzánk ez a világ.

A teljes interjú a Helyőrség.ma oldalán olvasható.

Fotók: Magyari Lukács