Édesapja révén magától értetődőnek tűnhet, hogy a karnagyi hivatást választotta. Mennyire határozza meg a pályáját, hogy munkássága – ahogyan a Kossuth-díj átvételekor is fogalmazott – édesapja örökségének folytatása?

A hivatástudat ajándék, és hogy miként érkezik a hívás: titok. Testvéreimmel kisgyermekként kezdtük el zenei tanulmányainkat Forrai Katalin zeneóvodájában, mindhárman tanultunk hangszeren játszani, és jártunk a Magyar Rádió Gyermekkórusába. Öcsém – noha más szakmát választott – a mai napig kórusban énekel, a gyermekei között is vannak zenészek, tehát a zenei örökség a családunk egésze számára meghatározó. Édesapám utolsó szavai azok voltak: „Sok sikert neked, fiam!” Arra biztatott, hogy folytassam, amit ő elkezdett. A Nemzet Művésze díj is ebbe a folytatásba illeszkedik, és azt hiszem, ő és drága édesanyám valahol odafönt most nagyon örülnek.

Gyermekként zongorázni tanult, azonban a szólista pálya helyett mindig közösségekben gondolkodott. Ez a habitusából fakad?

Nagyon fontos, hogy aki zenét tanít, jó muzsikus legyen. Nemcsak tanár, hanem művész, hiszen csak az tud gyújtani másokat, aki ég. Zenész nemcsak az, aki mindent tud a zenéről, hanem aki sokszor tud megrendülni a zenétől. Bevallom, ma is vannak olyan zenei pillanatok, amikor magától elered a könnyem. A hangok tulajdonképpen az életünket jelentik. Ugyanakkor van egy másik művészet azon túl, hogy a hangokon keresztül mit hoz létre az ember – ami nekem legalább annyira fontos, ha nem fontosabb –: az emberi életek alakítása.

A pedagógia?

A nevelés. Azt vettem észre, hogy engem nem hagy közömbösen, ha valakin látom, hogy magányos, szomorú vagy valamilyen problémával küszködik. Azt én felszólításnak érzem, és az első kérdésem: „Miként segíthetek neked?” Az embert alakító, az emberi élet növekedését segítő szolgálat számomra nagyon fontos. A két indíttatás egyesül a Kodály Zoltán Magyar Kórusiskolában és a kórusban, ahol sok ember alkot valamit közösen, amire egyedül nem lenne képes. Együtt küzdenek azért, hogy létrehozzanak valami szépet, értékeset, és mindez őket is alakítja, s közben a sok egyéni élet közösséggé szerveződik.

Nekem a zene nem csupán önmagáért fontos, hanem mint páratlan személyiségformáló erő, az életekért fontos. Az ember az értékekkel való belső találkozás révén tud csak növekedni, éppen ezért nélkülözhetetlen a zenei nevelés. Hogy az életben milyen döntéseket hozunk, azon múlik, hogy kivé válunk, s ebben az érzelmi intelligenciának sokkal nagyobb szerepe van, mint az értelmi képességeknek. Azt szoktuk mondani, hogy minden fejben dől el, de szerintem igazából minden a szívben dől el. A belső világ gazdagításában a zenének nélkülözhetetlen szerepe van.

A zenei nevelés azonban korántsem azt jelenti, hogy a kórusiskolában művészi pályára készítik fel a fiatalokat.

Mi nem művészeket, hanem elsősorban embereket nevelünk. Egy kórusiskola érték- és gyermekközpontú nevelő iskola, ahol a zene nyújtotta „napi katarzis” nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a gyerekek más emberré váljanak. A zenei nevelés nem annyit jelent, hogy mindennap éneklünk, hanem a jó zenetanár segít kapcsolatot teremteni a gyerekek és a zene közt, amely így számukra is csodás, megrendítő, személyes élménnyé válik. A zenetanítás a találkoztatás művészete, kapcsolatteremtés a szív és a zenei történés között. Ha ez a találkozás nem jön létre, akármennyit énekelünk, semmi értelme. Megjegyzem, az akármennyi egy általános iskolában jelenleg heti egy óra. Kodály Zoltán létrehozta azt az iskolát, amely alkalmas arra, hogy teljes embereket neveljük, ám nagyon kevés ebben a szellemben működő intézmény akad. A Nemzet Művésze díj számomra felveti a kérdést: „Mit tehetnék a nemzetért?”

Megtalálta a választ?

Szeretném segíteni a kórusiskolához hasonló szellemű nevelőintézmények létrejöttét, és ehhez első lépésként ki kell dolgoznom a nevelési rendszert, amely mindennek alapja lehet. Iskolát csak igaz emberképre és átgondolt alapigazságokra lehet építeni. Ez egy világlátás, egy olyan pedagógia, amelynek része a bizalom, a következetesség, az igényesség, a humor. Az említett összegzés egy szemléletmódot, egy megalapozott, átgondolt nevelési rendszert, lelkületet, szellemiséget jelenítene meg, hogy a kórusiskolához hasonló szigetek jöhessenek létre. Tapasztalatom szerint erre nagy szükség van, hiszen nálunk mintegy háromszázan tanulnak, de minden évfolyamon a maximális létszám felett működtetjük az osztályokat, és még így is komoly várólista van. Nemcsak azért vesszük fel a gyerekeket, mert szép hangjuk van, hanem mert az egészséges fejlődésükhöz szükséges a nevelésben nyújtott segítségünk. A tanulás alapfeltétele, hogy a gyerek jól érezze magát a bőrében, legyen önbizalma, és a vele született érdeklődését, kíváncsiságát ne öljük ki belőle. Amíg egy gyerek elhanyagolt, sikerek helyett kudarcok érik, addig nem tud tanulni. Fontos, hogy a tanár úgy menjen a gyerekek közé, hogy „én boldog vagyok köztetek és veletek”, a gyerek pedig azt érezze, hogy ebből az iskolából nem is akar hazamenni, mert olyan jól érzi magát. Ez a légkör már önmagában nevel minket. Ettől kórusiskola egy kórusiskola.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László