Hogyan kezdett írni?

Van egy baszk mondás: „Nem a fény mögött megyek, hanem a sötétség lök engem.” Az iskolában csak az irodalom és a történelem érdekelt, a többi tantárgy nem. Az irodalomórákon időnként fogalmazásokat kellett írni, és én folyton rossz jegyet kaptam, mert nem azt írtam, amit a tanár elvárt, hanem amit én akartam. Egy alkalommal a vihar volt a téma. Addigra meguntam, hogy mindig rossz jegyet kapok, ezért szóról szóra lemásoltam Virgilio Vihar című művét. Spanyolországban egytől tízig osztályoznak, és én ötöst kaptam. Vagyis a tanárt ötösre értékelte Virgilio művét. A főiskolán közgazdászhallgató voltam, majd egy banknál helyezkedtem el, de egyiket sem szerettem. Aztán 24 éves koromtól hivatásszerűen írni kezdtem.

Soha nem ír olyanról, amit ne élt volna át, mondta egyszer. Miért fontos ez az ön számára?

Egy francia író egyszer azt mondta az olvasójának: „Ne siess, hogy megértsd, amit írok.” Egyetértek vele. A valóság sokrétű és bonyolult, nehéz megérteni. Szánjunk időt a megértésére! Ha nem érted meg, sztereotípiákba esel, és nem leszel eredeti. Ha nem ismered jól, amiről írsz, akkor nem tudsz pontos lenni. Az egyik ismerősöm könyvében a főszereplő paradicsomokat ültet. Azért teszi, hogy legalább az legyen állandó az életében. De itt ugrik a majom a vízbe, hiszen a paradicsom nem terem egész évben, mert szezonális. Az író nem nézett utána ennek, ezért pontatlan volt. Ne írj a paradicsomokról, ha nincs velük tapasztalatod. 

Az 1988-as Obabakoak a leghíresebb, legsikeresebb műve. Hogyan született?

Volt egy olyan korszaka az életemnek, amikor nehezen értettem meg az élet értelmét, és kerestem önmagamat. Édesanyámmal elutaztunk Pompejibe, és az ottani falakon láttam egy mozaikot, amelyen kétezer évvel ezelőtt ugyanazzal a játékkal játszanak a gyerekek, mint én kiskoromban. Megdöbbentem, hogy van, ami összeköti az évszázadokat. Ekkor kezdtem írni a regényemet, amely a szülőfalum kétezer évvel korábbi időszakáról szól. Akkoriban még nem létezett a köztudatban mindaz, ami később Freud vagy Darwin nyomán a mindennapok részévé vált, akiknek az eredményei ma meghatározzák a létezésünket. Ezért például nem írhattam olyat, hogy valaki depressziós.

Hogyan jelenítette meg a szereplők érzéseit?

Akkoriban az emberek istenekben és szellemekben hittek, a belső érzéseikről, a félelmeikről általuk beszéltek, rájuk vetítették ki őket. Nem tudták azt mondani, hogy „depressziós vagyok”, ezért az érzéseiket kitalált szellemekbe projektálták, és ahányféle érzésük volt, annyiféle szellemet találtak ki.

Mi inspirálta a szereplők megalkotásakor?

Az életünk az emlékeinkből áll. Minden emlék: az is, amikor felkelek, és megnézem a magam a tükörben vagy az a gondolat, hogy „apukámat fel fogom hívni”. Az agyunk nemcsak tárolja az emlékeinket, hanem azokból is merítkezik. Lépegethetünk benne, míg egy piros pont meg nem érint annyira, hogy írásra késztet. Ilyen pont számomra az az emlék, amikor az autista unokatestvérem annyira megsebesítette magát, hogy belehalt. Mindketten 16 évesek voltunk akkor. Ez az esemény fontos kiindulópont az életemben, több regényemben is szerepel, és mindegyikben máshogy dolgozom fel.

A mag, amiből építkezem, nem mindig dramatikus. Van, hogy egy vicces, komikus történésből ered. Mostanában nagyon sok gyerekkönyvet írok, és az egyik ilyen kiindulópontom az volt, amikor állatkertben jártam, és a tigris ketrecében kacsákat láttam. Jót mosolyogtam, menőnek tartottam, és elkezdtem punk kacsákról írni.

A DIÁLOGOS című, spanyol és magyar írók számára találkozásokat szervező sorozat alkalmaként november 18-án Darvasi Lászlóval beszélgetett. Mennyire ismeri a magyar irodalmat?

Márai Sándort és Kertész Imrét igen, az utóbbival személyesen is találkoztam. Mielőtt Budapestre jöttem, megrendeltem Darvasi László spanyol nyelven megjelent műveit. Azért is szeretem az efféle irodalmi esteket, mert nagyon inspirálók, és kíváncsivá tesznek. Biztos vagyok benne, hogy egy év múlva sokkal többet fogok tudni a magyar irodalomról, mint most. A közép-európai történelemről és a csodálatos magyar fővárosról szintúgy.

Hogyan élte meg a Darvasi Lászlóval való találkozást, beszélgetést?

Amikor mexikói írókkal beszélgettem, a kulturális különbségek miatt nagyon nehéz volt őket megértenem, kapcsolódnom hozzájuk, pedig ugyanazt a nyelvet beszéljük. Darvasi Lászlóval viszont „ugyanabba a kertbe tartozunk”, egyebek mellett a kereszténység és a történelem miatt. Mindkét nemzet sokat szenvedett. Amikor Darvasi a szabadság hiányáról beszélt, rögtön értettem, mit akar mondani, attól függetlenül, hogy más nyelven mondta.

Baszk nyelven ír, a műveit a feleségével együtt fordítja le spanyolra. Milyen saját magát fordítania?

Az önfordítás hatalmas munkával és erőfeszítéssel jár, hiszen amikor kész vagyok a művemmel, újra el kell kezdenem a munkát. Nehéz és rögös út ez, ezért nem gondolom, hogy van jövője.

Mennyire tartja a kapcsolatot a fordítóival?

A feleségem műfordító, ő az első. Minden fordító külön világ. A magyar, az angol és a francia fordítómmal személyes kapcsolatom is van, jönnek-mennek az e-mailek. Szeretem velük tartani a kapcsolatot, de nem vagyok mindegyikükkel kapcsolatban.

Hogyan tekint Patak Márta munkájára, aki A magányos ember című regényét magyarra fordította?

Márta nagy munkabírású fordító, aki mindig motiváltan dolgozik. Egy irodalmi találkozón felfigyelt az egyik versemre, és annyira megtetszett neki, hogy lefordította. Aztán amikor kiadták, felvette velem a kapcsolatot. Azóta is jóban vagyunk.

Bernardo Atxaga, minden idők legtöbbet díjazott baszk írója, 1951-ben született Asteasuban José Irazu Garmenia néven. Íróként és költőként világszerte ismert, minden idők legtöbbet fordított és legtöbb díjat nyert baszk írója. Közgazdász, a Baszk Nyelvi Királyi Akadémia, az Euskaltzaindia tagja. Anyanyelvén ír, többnyire maga fordítja műveit spanyol nyelvre.
Első verseskötete Ziutateak (Városok) címmel jelent meg 1976-ban, majd két évvel később az Etiopía című, amely elnyerte a kritikusok díját.
A magányos ember (Gizona bere bakardadean, 1995) című regénye magyarul is megjelent. Verseit és novelláit a Magyar Napló, a Magyar Lettre Internationale és a Nagyvilág is közölte. 2020-ban elnyerte a Premio Nacional de Narrativa-, 2021-ben pedig a LIBER-díjat.

Fotók: Bach Máté