Beutazta a fél világot, és végül mégis a zenei pálya mellett kötött ki. Több országban, számos városban élt, végigjárta az El Caminót, végül hazaköltözött Budapestre.

Mikor kezdtél zenével foglalkozni?

Mindig is erre a pályára készültem, zongoraművésznek. 15 évesen felvettek a Bartók Béla Konzervatóriumba, de akkoriban már különböző filmekben is játszottam.

Ezt nem is tudtam rólad.

Gyerekszereplőket kerestek az iskolánkban, és kiválasztottak. Hétéves koromtól folyamatosan forgattam. Emlékszem, akkor még expressz feliratú levél érkezett a postaládánkba, ha mennem kellett valamilyen szereplőválogatásra. 15 éves koromig elég sok filmben játszottam, így egyre nehezebben tudtam a napi 6-8 óra zongoragyakorlást koncentráltan kipréselni magamból. Alapvetően sikeres voltam benne, csak amíg a többiek kint fociztak iskola után, én zongoráztam. Elég nehéz szerintem egy gyerekkel megértetni ennyi idősen, hogy elkötelezett legyen valami iránt, legalábbis velem az volt. Ráadásul imádtam filmekben szerepelni. Csodás volt számomra, hogy mondjuk kint a pusztán forgatunk. Számlám volt a büfékocsiban, nénik-bácsik ugráltak körülöttem, és bármit csináltam, mindig megdicsértek. Új világ volt, amitől boldog voltam, és azt éreztem, hogy ezt szeretném csinálni. Persze fogalmam sem volt, hogy a színészi létezés mivel jár, csak megtapasztaltam egy másfajta művészeti gondolkodást, ami nekem akkor nagyon tetszett. Ahogy felvettek a konzervatóriumba, abbahagytam a zongorázást, felvételiztem egy gimnáziumba, és azt terveztem, hogy a színművészetire megyek tovább. Mivel oda nem vettek fel, így az akkori Nemzeti Színi Akadémián végeztem. Egy Gaál Erzsi által rendezett előadásban meglátott Zsótér Sándor, aki akkor a Szegedi Nemzeti Színház állandó rendezője volt, és az ő hívására odaszerződtem.

Fotó forrása: szabolcsmatyassy.com

Igen, ott láttalak jobbnál jobb darabokban játszani.

Ha valamiért érdemes színésznek lenni, akkor azt Szegeden megtapasztaltam. Az elképesztő szimbiózis, összetartozás, egymásra figyelés, iszonyatosan jó rendezőkkel remek előadások létrejötte egészen felemelő volt. Azt gondolom, nagyon szerencsés vagyok, hogy akkor ott tag lehettem. Onnan Veszprémbe vitt a sors, majd egy évre visszamentem Szegedre, akkor mutattuk be a Szindbád című darabot, aminek a zenéjét írtam. Akkor még nem gondoltam, de ezzel indult el a zeneszerzői pályám. Közben azt éreztem, bele kell még kóstolnom valami másba, leginkább a szabadságba, hogy ne egy próbatábla mondja meg, ki vagyok, és hogyan kell éljem az életemet. Azt akartam, hogy én oszthassam be az időmet, még ha ötször annyit is kell dolgoznom. Az akkori párommal fogtunk magunkat és elmentünk Svédországba, ezt követte Skócia, majd – már egyedül – Kína.

Kínában

Hogyan éltél ezekben az országokban? Mit kezdtél a szabadságoddal? Miért pont oda költöztél?

Nagyon vonzott a nyugalom, a természet közelsége. Nem minden volt ugyanúgy ezekben az országokban, ahogy gondoltam, de mégiscsak volt egy kiszámíthatóság. Svédországnak erős a gazdasága, az emberek környezettudatosak és fontos számunkra a pihenőidő. Közhelyes, de nem azért élnek, hogy dolgozzanak, hanem azért dolgoznak, hogy meg tudjanak élni. A hétvége számukra szent: az utcák kiürülnek, mindenki kirándulni megy a családjával. Ez hozzám nagyon közel áll. Hajszolt embereket nem nagyon láttam, és olyat sem, hogy öt munkahely kell, hogy egy normális fizetés valahogy kijöjjön. Mindenféle dolgot csináltam. Valamennyire megtanultam a nyelvet, újságot hordtam reggelente, autókkal parkoltam. Annyi munkám mindig volt, amiből bőségesen megéltem. Később Skóciában egy kastélyszállóban pincérként dolgoztam, egyben ott lakhattam és teljes ellátást kaptam. Amit kerestem, félre tudtam tenni. Kínában, a jó csengésű Budapest étteremben dolgozott egy magyar barátom, nem volt kérdés, hogy odaköltözöm. Az úton levés, a kíváncsiság és tapasztalás lételemem. Ezekben az országokban megtanultam, hogy soha nem kell félni semmitől. Se a nyelvtudás hiányától, se attól, hogy az ember elveszik. Nyilván ez igényszinttől függ. Nekem mindegy, hol alszom. Valahogy mindig minden megoldódik, csak túlparázzuk a dolgokat. Talán kicsit nyitottabban kéne élni az életünket. Az volt a terv, hogy végigjárom egész Ázsiát, de nem így lett.

Nem utaztál tovább?

Máshogy hozta az élet, a magánéletem is és gondolkodásom is megváltozott. A zene és a tanulási vágy folyamatosan dolgozott bennem. Olvastam, hogy a Zeneakadémián indul az alkalmazott zeneszerző szak. Sokáig jártam egy szolfézstanárhoz, hogy visszajöjjön a megkopott tudás. Szerencsére felvettek. Első év után elhívtak tanítani a színművészetire. Mélyvízbe dobtak, bizalmat kaptam, remélem, élni tudok vele! Nyolcadik éve tanítok a színműn, emellett a Zeneakadémián és egyéb felsőoktatási intézményekben is. Idén fejezem be a doktori iskolát is.

Rost Andreával és Horti Lillával

Milyen zenéket írsz?

Bármit írok, ugyanolyan alkotói hozzáállással kezdek neki, legyen az opera vagy bábelőadás. A zenei gondolkodásomban nincsen különbség. Megnyertem 2016-ban a miskolci nemzetközi operaíró versenyt, így abba a szerencsés helyzetben kerültem, hogy bemutatták egy operámat, ami egy kortárs magyar opera esetében itthon elég ritka. Nagy megtiszteltetés volt, hogy Rost Andrea szerepet vállalt benne. Jelenleg a harmadik operámat írom, ez a doktori fokozatom szempontjából is érdekes.

Gyakran írsz zenéket könnyebb műfajban is különböző színházi produkciókhoz.

Igen, de a könnyebb műfaj nem jelenti a kevésbé komoly zeneszerzői attitűdöt. Ilyenkor ott ülök a próbafolyamatokon, ez tölti ki az időm nagy részét a tanítás mellett. Ebben az évadban 5 bemutatóm volt országszerte. Dolgoztam a Sztalker csoporttal, ifj. Vidnyánszky Attilával, Kocsis Gergellyel egy Orlai-produkció kapcsán, a Stúdió K-ban Blaskó Borival, Funtek Frigyessel a József Attila Színházban. Szeretem, hogy nagyon változatos a munkám.

Funtek Frigyes, Mátyássy Szabolcs és Bereményi Géza az Eldorádó olvasópróbáján
Fotó: József Attila Színház

Mit szólsz a járvány okozta helyzethez?

Hasonlóan a gyász fázisaihoz, szerintem már a tagadáson és a haragon túlvagyunk. Jön az alkudozás. Bennem is folyamatosan változik, attól függ, hogy mennyire viselem jól az önként vállalt karantént. Egy okos volt osztálytársam azt tanácsolta – miután egyszer kifakadtam a közösségi médiában –, hogy mindenki mutasson személyes példát az összefogásra, a pozitív gondolatokra és tettekre a gyalázkodás és mások hibáztatása helyett. Meg hogy olvassak David R. Hawkinst. Igaza van. Amúgy meg: MARADJ OTTHON!           

Nyitókép: Mátyássy Szabolcs. Fotó: Vermes Tibor