Hogyan tisztult ki, hogy filmezéssel szeretnél foglalkozni?

Nem egy konkrét pillanatról tudok beszélni, inkább folyamatnak nevezném. Gyerekként is érdekelt a vizualitás, az oviban is rajzoltam délutáni alvás helyett. Sokáig inkább képzőművészeti irány volt a fejemben. A szüleim elképesztő mennyiségű mesekönyvet, regényt olvastak fel nekem, apukám esténként diafilmeken vetített Grimm-meséket. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy kialakult bennem a mesemondás iránti vágy.

Egy időszakban sokat utaztam a nagymamámmal, és ezek az utazások azzal teltek, hogy meséket szőttem mindenféléről. Eleinte a mamámnak mondtam el ezeket, aztán egy idő után mindenkinek, aki egy fülkében utazott velünk a vonaton. Ez az erős mesélési inger később novellaírásban manifesztálódott, aztán a gimnáziumban elkezdtem színjátszókörbe járni. Akkor azt gondoltam, színész leszek, de egyre inkább körvonalazódott, hogy az érdekel, képekben hogyan mesélnék el egy adott történetet – így volt ez már a mesélés, írás, aztán a színpadi játék során is. Ezek löktek ebbe az irányba, nem tudom ezt egy momentumra visszavezetni, hatott rám minden, ami körülvett.

Emlékszel az első meghatározó filmélményedre?

Legkorábban rajzfilmeket néztem, alapvetően ezek is meghatározók voltak. Jankovics Marcell művészete nagy hatással volt rám, akár a Magyar népmesékről beszélünk (amiket felnőtt fejjel is ugyanúgy szeretek), akár a Fehérlófiáról vagy Az ember tragédiájáról. Ezek ugyan nem élőszereplősek, de azért is voltak érdekesebbek az amúgy szintén szeretett Walt Disney-filmeknél, mert Jankovics alkotásai tele vannak rejtett szimbólumokkal, a képekben elbújó többlettartalommal, amiket fokozatosan ért meg az ember, minden alkalommal újabb és újabb jelentések bomlanak ki belőlük.

Akkor jártam először művészmoziban, amikor felköltöztem Pestre az egyetem miatt. A Művészben láttam egy izlandi filmet, ami nagyon megmaradt bennem, az a címe, hogy Akváriumban élni. Olyan tapasztalás volt akkor – persze az egyetem alatt még sok ilyen jött –, aminek hatására a szerzői film irányába fordult az érdeklődésem. Az egyik első olyan film volt, amiben nem egy tipikus hollywoodi történetszövést és egy erőltetett boldog befejezést láttam, hanem valami nagyon életszagút és ismerőset, elkeserítőt. Olyan kicsi momentumokat, amik annyira ismerősek voltak és megragadtak, hogy azt éreztem, hogy ha ilyen mélyre ásva, a hétköznapok problémáit fejtegetve is lehet filmet csinálni, akkor én is ezt szeretném megpróbálni.

Kurta Niké és Váradi Gergely a Hajszálrepedésben

Említetted, hogy az ELTE és egy megalapozó elméleti képzés mellett döntöttél. Jellemzőbb hozzáállás rögtön az SZFE-re felvételizni, te miért nem ezt tetted?

Szeretek felkészülni, tervezni, megalapozni. Azt éreztem a gimi után, hogy nincsen olyan alapműveltségem filmes téren, hogy rögtön gyakorlati képzést kezdjek, ezért gondoltam, hogy rászánok három évet az elméleti alapok megszerzésére. Végül hat év lett belőle. Már az ELTE alatt is minden adandó alkalommal felvételiztem az SZFE-re, hosszú, tapasztalatokkal teli út volt, mire végül rendező szakra kerültem. Mire felvettek, már teljesen másképp tekintettem az egészre. Fontos lehetőségként a gyakorlásra, inspirációszerzésre az osztálytársaktól, de mostanra a valódi gyakorlati tanítómesternek a munkát, a forgatásokon szerzett tapasztalatokat tartom.

A Hajszálrepedéssel diplomáztál. Hogy született meg a történet?

Pont egy SZFE-felvételi egyik fordulójához kötődik. Azt hiszem, négy éve volt, azt a feladatot kaptuk, hogy négy óra alatt írjunk egy filmetűdöt, amit aztán a további fordulókban végigviszünk, leforgatunk és kielemzünk. Pár nappal korábban szakított velem a barátom, elég erőteljesen élt bennem ez az élmény. A forduló hajnalán felébredtem, és eszembe jutott egy momentum: egy lány szárítja a haját, készül lefeküdni, és észreveszi, hogy a barátja pakolgat körülötte. Nem tulajdonít neki nagy jelentőséget, de aztán összerakja, hogy éppen elhagyják. Szóval az alapmag ez volt, a fordulón egy vacsoraszituációt írtam belőle, de elég leegyszerűsítettre sikerült, nem is vettek fel vele, viszont mindig megmaradt a fejemben a történet. Aztán amikor az ELTE-n elkezdtem felkészülni a diplomafilmemre, több másik ötletnek futottam neki, de mindegyik megakadt valahol a fejlesztési folyamatban. Akkor az egyik tanárom, Bacskai Brigi kérdezte, hogy nincs-e valami más, én pedig elmeséltem ezt. Brigi meglátta benne a potenciált, így ennek köszönhető, hogy későbbi mentorommal, Maruszki Balázzsal elkezdtük kibontani az ötletmagot.

Szóval személyes magja volt.

Volt, igen, de fontosnak tartom elmondani, hogy ez nem egy konkrét emberről szól és nem is rólam, ezek az események nem történtek meg velem. Érzések, szituációk, a karakterek működése, egy-egy sor a dialógokban, amiket a saját életemből merítettem, de alapvetően minden az emberi kapcsolatok megfigyeléséből fakadó tapasztalataimból született. Sokszor kérdezik mostanában, hogy érdekel-e a párkapcsolat, a szakítás, az elnyomott nő tematikája, és persze, érdekel, de nem arról van szó, hogy tisztán ezekben gondolkodom, a mostani terveim sem ilyenek. Akkor és ott, abban az életszakaszban ért egy olyan impulzus, amit egy párkapcsolati drámán keresztül meséltem el, de ezt az önelnyomó kapcsolati dinamikát más „felállásban” ugyanúgy meg lehetne mutatni. Nem szeretném, hogy rásüssék, hogy női szemszög, női tematika, persze, ezek mind beleszövődnek már csak azért is, mert nő vagyok, így hitelesebben tudok beszélni egy magamhoz közeli szemszögből, de nem szűkül az érdeklődésem ezekre.

Többrétegű címet adtál a filmnek. Számodra mit jelent?

A készítés közben jó pár kritika érte a címet, azt mondták, túl hosszú, didaktikus, hiszen a haj nagyon fontos motívum a filmben, illetve a repedés a szakításhoz társul, de nekem azon túl, hogy valóban szól ezekről is a film, a hajszálrepedés fizikai valójában, egy falon, felületen való megjelenése mozgatta meg a fantáziámat. Ez a film olyan elnyomott belső feszültségekről mesél a két karakter között, amik olyanok, mint a hajszálrepedés: nagyon apró, megtehetjük, hogy nem vesszük észre, nem figyelünk rá, de attól még ott van, reped tovább és bontja az egységet. A filmben egy első látásra váratlan szakítás zajlik le, de arról is szól a történet, hogy a főhős hogyan ébred rá és éli meg, hogy elfordította a fejét, és nem vette észre: ez az egész már rég nem tökéletes.

Hogyan választottátok ki a szereplőket?

A két főszereplőt, Kurta Nikét és Váradi Gergelyt ajánlották nekem, de eredendően mindkettőhöz másféle karaktert képzeltem. Nikénél szürkébbet, törékenyebbet, amennyire lélekben láthatatlanná válik, a külsejében is ehhez passzoló lányt, de nagyon örülök, hogy végül így alakult, mert egy többdimenziós, összetettebb karakter lett annál, mint akit elsőre elképzeltem. Tudtam, hogy ez a film nem lesz és nem lesz jó, ha a lány nem működik. Amikor Nikével beszéltem, elolvasta a könyvet és tetszett neki, de azt mondta, a válogatásra nem tud eljönni, mert annyit forgat, dolgozik, szóval vagy azt mondjuk, hogy elvállalja „látatlanban” vagy nem jön. Akkor egy napon keresztül mást sem csináltam, mint minden filmes referenciát végignéztem róla, ami fellelhető volt, és akkor megláttam benne Lenkét, a főszereplőt. Ezután szinte minden köré épült a filmben, Váradi Gergelyt is hozzá választottam.

A film készülése alatt a fiú szemszögéhez is közelebb kerültem, és hiába a lányé a domináns, de kirajzolódott, hogy ez egy kettős dinamika: nem egy démonizált fiúról és egy teljesen áldozatként jelen lévő lányról van szó, mert mindketten ugyanannyira antipatikusak, mint amennyire szimpatikusak, és egyikük sem reagál már jól a másikra.

Milyen élmény volt a forgatás?

Nagyon jó. Olyan csapattal dolgozhattam együtt, akik mindent beleadtak. Többüket nem is ismertem előtte, minden pozíció ajánlások és bizalmi kötődések alapján dőlt el. Az operatőrrel, Füzesi Tomival olyan közös hangot találtunk meg már az előkészítés legelső fázisában, hogy biztos alapról kezdett épülni a munka. Három hónapon keresztül készültünk elő. Egy kis kamerával, úgy is lehet mondani, hogy előforgattuk a filmet, és létrehoztunk egy olyan képlistát, amit követhettünk a forgatáson. Ez nagyon jól jött, mert a tempó – diákfilm révén – elég gyors kellett, hogy legyen. Nehezítés volt a vírus is, maszkban forgattunk egy zárt lakásban egy hétig, mindezt húszan. Minden ablak le volt sötétítve, mivel egy estét világítottunk be, abban is éltünk, egészen furcsa volt kilépni a forgatásokról a fényre, kicsit olyan volt, mintha egy külön világban léteznénk.

Nagyon szerettem együtt dolgozni a színészekkel, de kihívás volt leginkább Nikénél, hogy nagyon más az életben, mint akit megjelenített, így a munka fontos része volt, hogy közelítsük a valós személyét ahhoz, akit alakított, hogy megértse, mi motiválja a reakcióit. Mivel nem volt rá idő, nem tudtunk próbálni, a két főszereplő ugyan ismerte egymást, játszottak is együtt korábban, de a karaktereikként először egy három négyzetméteres fürdőben találkoztak, ahol aztán egy órán belül szakítottak. Időbe telt a feloldódás a karakterekben.

Szerencsésen összeállt akkor a csapat. A jövőben is terveztek együtt dolgozni?

A tavalyi évben az operatőrrel három videóklipet forgattunk, és az egyetemre is együtt csináltunk felvételi filmet, és többek is vannak, akikkel megmaradt a baráti és munkakapcsolat, de most éppen inkább abban vagyunk, hogy minél több alkotótársat megismerjünk a rövidfilmezés alatt. Mire oda jut az ember, hogy nagyjátékfilmet forgathat, fontos, hogy a csapat minden tagja olyan legyen, akiről tudja, hogy az adott pozícióra a legalkalmasabb, illetve emberileg is vele a legjobb döntés dolgozni.

Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy bejutott a film Cannes-ba?

Olyan volt, mint egy testen kívüli élmény. Amikor megkaptam az e-mailt, nem voltam hajlandó elhinni, írtam is nekik egy választ, hogy ugye nem arról van szó, hogy levetítik, mire ők válaszoltak, hogy de, ez pontosan azt jelenti. Csináltam egy képernyőmentést a telefonomon az üzenetről, és néha ránéztem, hogy ez tényleg megtörtént. Ez egy hatalmas és nagyon jó dolog, óriási megtiszteltetés Cannes-ban szerepelni, de igyekszem úgy gondolkodni erről, hogy ez is egy szubjektív zsűri szubjektív döntése. Ettől függetlenül sokan lesznek, akiknek ez nem filmjük, és a fesztivál maga sem feddhetetlen természetesen.

Nagyon hálásak vagyunk viszont azért, hogy eljuthat olyanokhoz is, akikhez máshogy nem tudott volna. Így bekerül egy olyan körbe, hogy fesztiválok sora szeretné megmutatni az embereknek. Ha csak tízen lesznek, akiknek ad valamit, elgondolkodnak rajta ennek köszönhetően, akkor már megérte megcsinálni. Ami növeli az örömöt, hogy minden hátszél nélkül neveztünk, nem írtunk hangzatos producert, nem egy, a fesztivál számára jól ismert egyetemen keresztül jelentkeztünk, hiszen első ELTE-s alkotásként jutottunk be. Annyi mindent kaptam az egyetemtől az ott töltött évek alatt, hogy nagyon jólesik tudni, hogy ez most egy közös boldogság velük is.

Szelestey Bianka
Fotó: Polhodzik Ádám

Ki is utaztok?

Igen, a fesztivál öt napot biztosít, így a stábból – velem együtt – hatan kint leszünk a producerekkel május 23-tól 28-ig. A premier 24-én lesz délután, azt követően pedig lesznek további vetítések, workshopok, beszélgetések, mesterkurzusok, ezeket is nagyon várom, izgalmas lesz ezáltal jobban rálátni az európai filmes palettára.

Most min dolgozol?

Jelenleg két filmen, az egyiknek az utómunkálatai zajlanak, most vágjuk, az az előző féléves vizsgafilmem, a másik pedig az év végi vizsgafilmem lesz, ennek az előkészítése zajlik épp. Két héttel azután, hogy Cannes-ból hazajövünk, már forgatunk is, ha minden jól megy. Mindkét film családi tematikájú, eltávolodik a párkapcsolati témától. Anya-lánya kapcsolatokról szólnak inkább. Mindegyik rövid időn belül, kevés szereplővel, nagyrészt egy helyszínen játszódik, és azontúl, hogy nagyon szeretem az életből vett, realista momentumokat, szeretnék kísérletezni és elmenni egy elemeltebb, absztraktabb irányba, kicsit belevinni az abszurd humort a realizmusba. Próbálom még inkább kikísérletezni, hogyan lehet egy adott szereplő belső világát képileg megjeleníteni. Aztán majd meglátjuk, működni fog-e.

Azt a tematikát próbálom jobban felderíteni, ami a korábbi projektekben – valójában a Hajszálrepedésben – is foglalkoztatott, hogy mennyire nem látják egymást az emberek, hogy mennyire nem érzik, milyen fajta szeretetre lenne szükségük egymástól. Remélhetőleg nyáron lesznek klipek is, ezekkel is szívesen kísérletezem, mert nagyon izgalmas és szabad műfajnak tartom a videóklipkészítést. Jóval közelebb áll a mozi eredőjéhez, egyfajta némafilmes gondolkodásmódhoz, hiszen elveszi a szövegről, a hangi világ kiegészítő funkciójáról a hangsúlyt, és arra emlékeztet, milyen pusztán a képek erejével elmesélni egy történetet.

Nyitókép: Szelestey Bianka. Fotó: Klock Balog Péter