„Mindenhol ott voltam, ahol nem szabadott”– Ifj. Richter József artista családról és katarzisról

Úgy tűnik, egyetlen szemvillanásod elég, hogy a lovak azt csinálják, amit akarsz.

A lovak idomítása sok év türelemjáték és szeretetteljes,
összetett munka. Először külön-külön foglalkozunk velük, majd összeszoktatjuk
őket, és megtanítjuk nekik a számokon belüli sorrendet, a formációkat.
Mindegyiknek megvan a maga tehetsége, csupán azt kell felfedezni, hogy
melyiknek mihez.

Akárhányszor meg tudnám nézni, amikor vágta közben egyik
ló hátáról a másikra ugrasz. Tűpontosan csinálod. Sosem vagy ideges?

Csak tavaly több mint kétszázszor léptem fel a lovaimmal, egyébként pedig gyerekkorom óta csinálom. De azt nem mondanám, hogy nem vagyok ideges. Amikor ott állok a vörös függöny mögött, és bemondják, hogy „most következik a világhírű Richter csoport”, majd kitör az ováció, akkor mindig drukk van bennem, hogy meg kell mutatnom, mit tudok. Annyira szeretem azt az érzést! A világjárvány és a Szafari Park Richter létrehozása miatt pár évig nem léptem fel, és nagyon hiányzott. Aztán valaki felnyitotta a szememet, hogy nem vagyok öreg az akrobatikához: van még bennem pár kör.

Pár kör?! Öreg?! Hiszen harmincéves vagy!

Ha ezt az ember egyszer abbahagyja, nehéz visszatérni, mert
rendkívüli módon igénybe veszi a testet.

Egyáltalán miért hagytad abba?

Nehéz volt a cirkusz és a szafaripark menedzselése mellett artistaként is olyan szinten teljesíteni, mint én szeretek. Míg tíz évvel ezelőtt az volt a feladatom, hogy minél jobb szaltókat ugorjak a ló hátán, most nem ez az elsődleges, hanem az, hogy a két intézmény előremenjen. Nem lehet egyszerre három lovat megülni az idők végezetéig, mert az ember élete menet közben átalakul.

Feltűnt, hogy te fogadod a vendégeket az előadás előtt.
Nem elérhetetlen igazgató vagy, aki a bársonyszékéből dirigál. Mindenkihez van
egy-egy kedves szavad.

Ezt az édesapámtól (id. Richter József – A szerk.) tanultam, aki igazgatóként nagyon szeretett a műsor előtt és után a nézőkkel beszélgetni. Kíváncsi volt a véleményükre, mert abból mindig sokat lehet tanulni, és ez ráadásul családias érzést ad az embereknek. A mai napig ott van az előadásokon, és ő is fogadja a publikumot, emellett részt vesz a cirkusz munkálataiban, a műsorban.

A felmenőid már az 1800-as évektől cirkuszművészettel
foglalkoztak. Milyen érzéseket generál benned ez a hagyomány?

Egyrészt hálát, mert a családi tradíció, a tapasztalat apáról fiúra száll, másrészt teljesítési kényszert érzek. Emiatt döntöttem először úgy, hogy nem követem a hagyományokat. Édesapám azt mondta, hogy amit a cirkuszművészetben el lehet érni, azt ő és a bátyám már elérte, és nem akarja, hogy csalódjak. Profi teniszezőnek készültem, a legjobb nyolc között voltam a korosztályomban Magyarországon, de a szívem visszahúzott a cirkuszba. Életem legnagyobb motivációja lett, hogy mindenre, amit a családom elért, rátegyek egy lapáttal, és bebizonyítsam, hogy lehet ezt még jobban csinálni.

Mielőtt színpadra lépsz, elsorolják az eredményeidet, de
annyi van, hogy gyorsan elvesztem a fonalat. Legutóbb ősszel az első magyarként
aranyéremmel tértél haza Latinából.

Nem a díjakért csinálom, hanem hogy magamnak és a
környezetemnek bebizonyítsam, mire vagyok képes. Aki a monte-carlói és a
budapesti versenyeket korábban megnyerte, annak egy ilyen, szintén nagy múltú,
nívós cirkuszfesztiválon „veszélyes” indulnia, mert ha nem úgy sikerül, mint
addig, akkor baj van. Sokan mondták, hogy ne menjünk, de én persze elfogadtam a
meghívást. Hiányzott a verseny; úgy gondoltam, megmutatom, hogy újra itt
vagyok.

Hogyan nő fel egy kisgyerek a cirkuszban?

Angliában születtem, mert a szüleim akkor éppen ott léptek
fel. A cirkusz hatalmas játszótér; szebb és változatosabb életet nem nagyon
tudok elképzelni egy gyerek számára. Járja az országot, a világot mindig új
emberekkel találkozik, egy csomó állat veszi körül, és felléphet a nagyokkal.
Már gyerekként is szívtam magamba a tudást; mindenhol ott voltam, ahol nem
szabadott, és mindent figyeltem. Ha azt mondták, hogy nem mehetek be az
elefántokhoz, akkor tuti, hogy egész nap ott játszottam. Amikor megtiltották,
hogy sátorbontáskor bent tartózkodjam, mert veszélyes volt, egészen biztos,
hogy ott lábatlankodtam, én is segíteni akartam. Hiperaktívként mindenben részt
akartam venni.

A levegő- vagy labdaszámok például nem vonzottak?

Nem. Kizárólag azt szerettem csinálni, amit a szüleim. Állatokkal és akrobatikával töltöttem a gyerekkoromat. Ötévesen tanultam meg a flikket, a szaltót. Mindig is az akartam lenni, ami végül is lettem.

Sose volt olyan érzésed, hogy nincs otthonod, amikor
lakókocsival jártátok a világot?

Nem, mert amikor születtem, már állt a zuglói bázis, ami ma már több mint negyven éve az otthonunk. Amikor nem volt turné, ott laktunk és iskolába jártam, amikor pedig utaztunk, akkor lakókocsiban laktunk. Ez kettős ritmust adott. Pihenés a mai napig nem nagyon van, mert amikor itt október végén lejár a szezon, kezdődnek a külföldi év végi fellépések, majd januártól az új műsor betanulása. Legutóbb lovas akrobata-számmal, szabadidomítással és ugródeszkás mutatvánnyal utaztunk Drezdába. Közben tavaly tavasszal megnyitottuk Magyarország első és egyetlen autós szafariparkját.

Mivel állatok között nőttem fel – elefántjaink, zebráink, lovaink, tevéink voltak –, az volt az álmom, hogy zsiráfom legyen. Tíz évvel ezelőtt felvettem a kapcsolatot egy német szafariparkkal, de a zsiráftartásnak már akkor is nagyon szigorú feltételei voltak. Az igazgató azt mondta, utazzam oda, töltsek ott néhány hetet, és tanuljam meg, hogyan kell a zsiráffal bánni, aztán ő is eljön hozzánk, és megnézi, milyen körülményeket tudunk biztosítani. Csak ezután kaphatok zsiráfot. Teljesítettem a feltételeket, és lett zsiráfom.

Annak nyomán, hogy odakint megismerkedtem a szafaripark miliőjével, ahol az állatok hatalmas területen, szabadon élhetnek, és a látogatók a saját autóikkal mehetnek körbe, az vált a rögeszmémmé, hogy ha egyszer abbahagyom a cirkuszt, és nyugdíjba vonulok, nyitok egy ilyet. Pár éve kiderült, hogy az új európai uniós szabályok miatt az állatok cirkuszban való szerepeltetésének korszaka a végéhez közeledik, de a szívem már amúgy is rég azt diktálta, hogy váltsak.

Aztán jött a Covid, ami az egész folyamatot felgyorsította. Nem tudtunk előadásokat tartani, és arra gondoltam, elérkezett a lehetőség, hogy megpróbáljunk szafariparkot nyitni. Majdnem mindenki, még a családom jó része is kinevetett, de megcsináltam – és a park hatalmas sikert aratott. A nyitásra több százezren jöttek el, amit a téli szállásunkon, Szadán tartottunk. A nagy sikeren felbuzdulva nagyobb, alkalmasabb területet kerestem, így Nagykőrösre, egy 32 hektáros területre kerültek az állatok, ahol gyönyörű tóval, kisebb cirkusszal, állatsimogatóval, óriáskerékkel és dinóparkkal várjuk a látogatókat. Ott élnek az egzotikus állataink, és a szívem egyik fele mindig velük van, a másik a cirkuszban.

21 évesen lettél cirkuszigazgató, ami egyedülálló a
szakmában.

A Richter család hatalmas. Az édesapám alapította a Magyar
Nemzeti Cirkuszt, ahol a bátyám is fellépett; neki Richter Flórián néven jó
ideje önálló cirkusza van. Amikor a teniszpályafutásomat követően visszatértem,
a ranglétra aljáról kezdtem. Később a testvérem lovas akrobatacsoportjába
kerültem, és egyre nagyobb feladatokat kaptam. Flórián azután elment külföldre,
én pedig átvettem édesapámtól az igazgatói posztot. Közben akrobataként is
fejlődtem, és tovább építettem a karrieremet.

Életveszélyes karrier.

Ez ilyen szakma. Magas a rizikófaktor. Mindenki kockáztatja az életét, ettől annyira izgalmas. A nézők gyakran a katarzis érzését keresik az előadó-művészetben, amit itt megtalálnak.

Számomra ezt a lovas számotok adja leginkább.

Ugyanezt a produkciót negyven évvel ezelőtt édesapám New
Yorkban, a Madison Square Gardenben tízezer ember előtt mutatta be. A magyar
virtushoz illő családi tradíció része, apáról fiúra száll. Mindannyian
hozzátesszük a saját részünket, belecsempészünk valami újat, szerintem ettől
olyan sikeres. Rajtunk kívül csupán egy, kisebb lovas akrobatacsoport létezik,
tehát sajnos kihalófélben van a műfaj. Ennek az az oka, hogy a mai fiatal
generáció nem akar szenvedni, nem vállalja a nagy mentális és fizikai munkát.
Egy labdás vagy karikás szám könnyebb. A lovas akrobatikához nagyon ügyes lovak
kellenek, ami – mint a beszélgetés elején már mondtam – sok időt és türelmet
igényel. Ezenkívül egy tíz-tizennégy fős csoportot össze is kell tartani, és
ehhez jön még, hogy nehéz és veszélyes mutatványokról van szó.

Gondolom, lassan lehull a lepel a 2023-as műsorotokról,
publikussá válnak az új számok. Elárulsz párat?

Minden évben új műsorral készülünk, mert ugyanabban az időszakban és ugyanazokban a városokban lépünk fel. A törzsközönségünk igényli a meglepetéseket. Sok fellépő jelentkezik hozzánk a világ minden tájáról, jó hírünk van, megbízhatóan fizetünk, és „bónuszban” két hónapon át a Balatonnál lépünk fel. Ezért tudunk olyan világsztárokat hozni, akik nálunk láthatók először. Részleteket nem árulhatok el, de a kedvedért azért annyit elmondok, hogy a Richter csoport természetesen továbbra is műsoron marad, és egy másik nagy kedvenc, a motoros akrobataszám is visszatér a műsorunkba. Ezenkívül számos új produkció lesz. A műsor nyolcvan százaléka mindig változik. Gyere el megint, és nézd meg!

Biztos lehetsz benne, hogy ott leszek. Te a
cirkuszművészetre születtél!

Nagyon konok vagyok: amit kitalálok, azt igyekszem elérni. És az a tapasztalatom, hogy a befektetett munka mindig meghozza a gyümölcsét az életemben.

Fotók: Beliczay László/Kultúra.hu