Mindenkinek megvan a maga Mohácsa

Miért fontos a múltunk megismerése, érdemes-e újra és újra megvizsgálni annak egyes eseményeit?

Varga Szabolcs: Minden személynek, közösségnek, intézménynek fontos az identitása. Az önazonossághoz tisztában kell lennie saját magával, ahhoz pedig a múlt feldolgozásán keresztül vezet az út. Ma már tudjuk, mekkora traumát okoz egy gyermeknek, ha csak felnőttkorában derül ki, hogy nem is azok a szülei, akiket annak gondolt. Vagy hogy a nagyszülei valójában haláltáborban voltak, de soha nem beszélt erről senki. Élhetett volna enélkül a tudás nélkül, de akár így, akár úgy, ez az ismeret vagy éppen annak hiánya kihat a jelenére és a döntéseire. Úgy gondolom, a múltkutatás valójában a mentális egészségünkhöz tesz hozzá.

Miért éppen Mohács lett ennyire szimbolikus esemény?

Bertók Gábor: Ha össztörténelmi szinten nézzük, akkor ez egy óriási töréspont. Nem katonailag, hanem a magyar államtörténet szempontjából. A honfoglalástól számítva ugyan voltak kemény időszakok, de azokból, mint ahogy a tatárjárásból is, úgy-ahogy rendbejött az ország. A Magyar Királyság megmaradt, sőt erősödött is, mondjuk például az Anjouk alatt. 1526-tól viszont egészen Trianonig nincs önálló Magyarország.

V. Sz.: Önállóság, függetlenség nehéz kérdés, mert ma mást értünk rajta. Ám 1526 a korábbi megpróbáltatásokhoz képest mindenképp cezúra, hiszen a tatárok még nem tudták elpusztítani az állam fővárosát, mert nem volt. 1541-ben viszont a törökök elfoglalják Budát. Mohács talán lehetett volna egy felejthető dolog, ha utána nem következik Buda eleste és az ország két, majd három részre szakadása.

Érdemes-e ugyanazt a történelmi eseményt időről időre úja megvizsgálni?

B. G.: Régészeti szempontból mindenképpen, hiszen a tudomány fejlődésével mindig lesznek új módszerek, amelyekkel addig elérhetetlen információk is előkerülhetnek. A légifotózáson felül, amely már vagy száz éve bekerült a régészet eszköztárába, új technikák is vannak. Ilyen a régészeti geofizika vagy akár a fémkeresős kutatás, amely Mohácsnál most úgy tűnik, döntő elem.

V. Sz.: Vannak olyan történetek, amiket, mint a mondákat, el kell mondani újra és újra, attól függetlenül, hogy lesz-e benne új eredmény vagy sem. Ilyenek a mohácsi események is. És látszik, hogy ha nem is tömegesen, de kerülnek elő új források a levéltárakból. S ha az előbb azt mondtam, hogy a történelem az önismeret tudománya, most hozzáteszem, hogy a kontextusé is. Nem az adatokról szól, hanem a köztük lévő összefüggésekről.

A fémkeresős kutatások során előkerült leletanyag alapján elkezdett körvonalazódni egy elképzelés a csata lefolyásával és helyszínével kapcsolatban.

B. G.: Van egy terület Mohácstól lefelé, a horvát határon túli Dályok faluig, mondjuk azt, hogy egy körülbelül papucsállatka alakú folt, amit körbe lehet rajzolni. Mindenki, aki eddig foglalkozott vele, ezen belül helyezte el a csatát. Ezt kezdtük el kutatni. A következő két évnek az lesz a feladata, hogy ezt a térséget minél teljesebben átvizsgáljuk. Van egy sztorim arról, hogy mi történhetett, hogyan helyezkedett el a magyar sereg, miként jött a török had, hol történt az összecsapás egyik-másik része. Aztán van másik eleme is, amit pillanatnyilag csak sejtek, de tárgyi bizonyítékok még kevésbé vannak. Egyelőre Majs tágabb környezete az, ahol komolyabb összecsapásnyomokat találtunk, két különálló foltban. Ezt a magam részéről rá tudom illeszteni a forrásokra is, főképp a legtöbbet emlegetett Brodarics István-féle leírásra, de ez nem jelenti azt, hogy minden feltétlenül úgy volt, ahogy én elképzelem.

Brodarics leírása mennyire tekinthető hitelesnek?

V. Sz.: Alig másfél évvel az események után, 1528 elején készült el. Azért is izgalmas, mert a szerző szemtanú, aki tetejében 1526 október végén, november elején személyesen beszélt olyanokkal, akik hadifogságba kerültek, szemtanúi voltak a kivégzéseknek, de utána elengedték őket. Láthatólag ott volt az információk közelében, és ebből rakta össze a saját történetét. De nem azért, hogy megörökítse a csatát, hanem hogy válaszoljon a vádakra, amelyek úgy szóltak, hogy a magyarok cserben hagyták a királyukat.

Már akkor is dúlt a propagandaháború?

V. Sz.: Igen, ami érthető is, hiszen közben kirobbant egy polgárháború két törvényes uralkodó között. Brodaricsnak vannak természetesen érvényes emlékei, és van egy szándéka ezzel a szöveggel, konkrétan tudjuk, hogy kinek címzi és mit akar vele üzenni. Nem véletlen, hogy nem fejezi be, azaz a csata nincs végigírva. A beszámolója addig tart, amíg ott volt – viszont az elsők között távozott.

Nem is tudjuk, mennyi ideig tartott a csata?

V. Sz.: Nem. De a különböző leírásokból, a halottakra, hadifoglyokra, túlélőkre vonatkozó ellentmondó adatokból arra következtetek, hogy rájuk sötétedett. Akkor pedig legalább négyórás ütközetet kell valószínűsítenünk. Azt sem tudjuk, hogy pontosan mennyien voltak, mivel nincsenek korabeli sorozólisták. A veszteségek számszerűsítése viszont az ismert forrásokban egészen irreálisnak tűnik. A magyarokét a valóságosnál feltehetőleg jóval magasabbra, 15-16 ezresre, a törökökét pedig elképzelhetetlenül alacsonyra, 65-120 fősre lövik be. Ezek az adatok nincsenek rendben, ilyesmire nincs példa az európai háborúk történetében.

Akárcsak a mai hadijelentésekben, akkor is a veszteségek minimalizálása, a győzelem maximalizálása és a dezinformáció volt a cél, ami nem könnyíti meg a tisztánlátást.

V. Sz.: Ez egy olyan anomália, amivel pillanatnyilag nem tudunk mit kezdeni. Vagy segít a régészet, vagy előkerül még valamilyen forrás, de ha nem, akkor van még egy módszertani lehetőségünk. Elkezdtük névre szólóan összeszedegetni a mohácsi csatában résztvevőket. Ebből kiderülhet a létszám. Az elhunytak és túlélők arányával lehet majd valamit kezdeni, ha lesz egy értékelhető számbeli listánk, és lesznek mögöttük élettörténetek. Ez talán még segíthet.

Vagy ha a következő évek régészeti munkái közben előkerülnek török halottak is.

B. G.: Akár arra is lehet esély. Bár ha egyedileg temették el őket, akkor az nehezebb, mint ha tömegsírba. A felszínen eddig nem bukkantunk olyasmire, ami temetőre utalna. Ilyen esetben geofizikai módszereket lehet bevetni, amik a föld alatti anomáliákat mutatják meg, s ezt lehet esetleg fizikai fúrással, ásatással megvizsgálni.

A Mohácsi Nemzeti Emlékhely öt tömegsírjára is véletlenül bukkantak rá, nem szisztematikus régészeti kutatások eredményeképp.

B. G.: Az általunk ismert sírok olyan mélységben vannak, amit normál mezőgazdasági munka nem érint. Az ötvenes években viszont a feltételezett jugoszláv fenyegetés miatt egy jelentős földmunkákkal járó védműrendszer épült a határ mentén. Ehhez olyan árkokat ástak géppel, amik belenyúltak ennek a tömegsírcsoportnak az egyikébe. A helyszínen elkezdődött egy szondázó ásatás, így találtak meg két sírt, amelyeket 1960-ban részlegesen feltártak. Ezek köré kezdték el építeni az emlékhelyet 1975-ben, amit egy évvel később, a 450 éves évfordulón adtak át. A földmunkák során pedig előkerült még három tömegsír.

Akkor mennyire vizsgálták meg a sírokat?

B. G.: Körbebontották őket, letisztították a felszínüket, ahol leleteket is találtak. Néhány antropológiai szempontból érzékelhető dolgot, leginkább fegyver okozta sérülést leírtak, és valamelyest számszerűsítették a látottakat. Az általunk 2020–22 között feltárt 3-as számú tömegsírban 86 személyt tudtak azonosítani, a teljes számot pedig 120-150 főre becsülték. A 2020–22 közötti teljes feltárás alapján végül háromszáz fölött lett a számuk.

Milyen új eredményekre jutottak a feltárás alapján?

B. G.: A szegedi egyetem velünk dolgozó antropológusai már a terepen is észrevettek sok olyasmit, amit korábban nem lehetett. Van két-három sérüléstípus, ami nagyon gyakori, s ezek jellegéből arra következtettünk, hogy talán a legkevésbé valószínű, hogy ők egy ütközet halottai. Az elhunytak nagy részének jellegzetes, hátulról érkező ütéssel vágták le ugyanis a fejét, vagy megpróbálták, de félbehagyták a dolgot. Számos olyan maradvány is előkerült, ahol együtt volt a test a fejjel, sok, koponyára mért vágással. Az összkép azt sugallja, hogy kiszolgáltatott emberek lemészárlásának, összekaszabolásának áldozatai vannak a tömegsírban.

Melyek azok a célok, amiket reálisan el lehet érni az ötszázadik évfordulóig?

V. Sz.: Hogy elkészüljön az új látogatóközpont, ahol egy emlékfalon megjelenhet majd az addigra ismert részvevők névsora, s egy albumban helyet kapnak az életrajzi szócikkeik is. Nagy kérdés még, hogy mindezt hogyan fordítjuk le a közoktatás és a nemzetközi tudományosság nyelvére. Kegyeleti szempontból fontos a halottak méltó újratemetése is.

B. G.: Mi régészként két dolgot vállaltunk. Az egyik még egy tömegsír feltárása, ami megerősíti vagy árnyalja majd az eddigi képet. Biztos, hogy ennek alapján az összlétszámot pontosabban meg tudjuk majd becsülni. A csatatér kutatása érdekesebb kérdés. Ami ott reális, hogy azon a bizonyos folton belül meg tudjuk mondani, hol voltak olyan fegyveres összecsapások, amik ehhez az eseményhez köthetők. Ha sikerül a lehető legnagyobb mértékben összekötni az írott és régészeti forrásokat, és így rekonstruálni magát a csatát, akkor a történelmi dimenziók is tisztulnak.

Nyitókép: Szabó Máté

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2024/1. számában olvasható. Fizessen lő a lapra, hogy havonta, első kézből olvashassa! A magazin további tartalmai itt érhetőek el.