A szeretettrilógiát követően ismét olyan darabot alkottál, amilyet eddig sem porondon, sem deszkákon senki nem csinált még. Az Imával továbbfejlődött a cirque danse (cirkusztánc), a stíluson belül vadonatúj irányzat született.
Ezúttal nem színpadra alkottam, hanem színpadot építtettem: olyan installációt, immerzív, belemerítő teret hoztunk létre, amelyben a néző álomba cseppen, az előadás magjába kerül. Az immerzív színház lényege az, hogy olyan világot teremt, mintha a tévé előtt ülve egyszer csak benne találnánk magunkat a filmben, amit nézünk. Olyan érzés, mintha az előadás beszippantana, aztán pedig teljesen szabadon mozoghatunk benne. Ez valóban az előadó-művészet újfajta stíluságazata.
Honnan jönnek neked ezek az állandó újító ötletek?
Rengeteg élményből és sugallatból. A lelki része egyszerű: minden embert ámulatba ejt, amikor nyáreste felnéz a csillagos égboltra, és eltöpreng azon, hogy valójában hol is van a helye a felfoghatatlan univerzumban. Mindig erősen élt bennem a vágy, hogy kirepüljek, eltávolodjam a látható világtól. Amikor darabot írok, olyan helyekre vonulok el a természetben, ahol a mindenség érzése tapinthatóan jelen van. Az Imá-val azt a teret hoztuk létre, amelyben a néző úgy érezheti, hogy a földről elemelkedve és oda visszatekintve távoli pontként tudja szemlélni önmagát, benső lényegét.
Szóval akkor azt az
érzést akarod átadni a nézőnek, amiből te magad is merítesz az elvonulásaid
során, és amiket akkor érzel, amikből olyankor inspirálódsz, amikor megérint a
természet végtelen érzése?
Pontosan. A fő forrásom megelevenítése volt a célom.
Egy fohász mindig valakihez és valamiért szól. A te Imád kihez és miért szól? Miben hiszel?
Az ima minden kultúrában másképpen értelmezhető. A mi esetünkben önismeret-fejlesztő meditációról van szó, amelynek során arra keressük a választ, hogy magunktól eltávolodva képesek vagyunk-e észrevenni: ezen az egyetlen élhető bolygón mindannyian egyek vagyunk; mi, emberek egyetlen közös sorson osztozunk. A folyamatos lélekvándorlás az életünk része, vagyis az energia, ami körülvesz, állandó körforgásban van jelen a természetben, és ennek számtalan látható megnyilvánulása létezik. De azt a képességet nem könnyű elsajátítani, hogy észre is vegyük magunk körül. Ezzel a teóriával nem észt osztani akarok, hanem magam is a nyugalmamat, a saját imámat keresem. Abban bízom, hogy az Ima során a nézők a sorstársaimmá válnak ebben a kutatásban, a hit keresésében.
Hogyan született meg benned ez a darab?
Lassan alkotok, és az első intuíciók általában képekben érkeznek. Először azt éreztem, hogy átlag városiként nagy szükségem van rá – és így más, hozzám hasonló embereknek is lehet –, hogy be tudjak menni egy olyan szakrális térbe, amely tisztán, vallási irányzatoktól mentesen, „szimplán” összekapcsol az univerzális létezéssel. Hiszek abban, hogy van egy minden felett álló egység, és ezt szerettem volna valamilyen térformával modellezni.
Sok olyan szent tér van a földön, ami kissé muzeális funkciót tölt be, ezért nem feltétlenül éled meg azt az energiaáramlást, amiről beszélek. Ennek az a fő oka, hogy például a Notre-Dame-ban millió ember vesz körül, és nem tudod megélni a tér meghittségét, csendjét. A természet nyugalma kimondottan szakrális térben ma már kevés helyen tapasztalható.
A társtervezőmmel, Vladár Tamással – akivel rengeteget dolgoztunk ezen az installáción – az volt a célunk, hogy a lehető legegyszerűbb módon ilyen teret alkossunk. Fifikás rendszer lett: a néző nem érzékeli benne a tér végleteit. Sötét térbe érkezik, amelyet milliónyi fénypont különböző módon, különböző szögekből ragyogva sző át. Olyan érzés, mintha egy képzelt univerzumban együtt repülnénk azzal a szereplővel, aki az Imát celebrálja.
A lelki indíttatás és a különleges tér milyen mozgásformát szült? Ezt nyilván az általad létrehozott és képviselt stíluson, vagyis a tánc és az artistaművészet ötvözetén belül kérdezem. Harmincperces szólókat soha nem alkottak még a cirque dans műfajában.
Nagyon élveztem a próbafolyamatot, mert végre egyesével, nyugalomban próbálhattam a művészekkel. Nem volt nyüzsgés, nem kellett többek számára elég gondolatot adnom, hogy senki ne unatkozzon a próbateremben. Mindig egyvalakivel kettesben dolgozhattam. Így elég hosszú próbanapjaink voltak, mert a táncos-artisták egymás után következtek. Szirtes Edina Mókus volt az alkotótársam, akivel már a zenei anyag megalkotásakor összefűztük a gondolatokat a koncepcióval, hogy a darab visszaadja a mondanivalót. A tér és a zene nyomán jöttek létre azok a mozgásanyagok, amelyek meditációra, közös imára invitálják a nézőket.
Amikor négyszemközt dolgozom egy művésszel, egy helyben ülök, mondok pár szót, és ő elkezd mozogni. A verbális állításra fizikai válaszok érkeznek, és megérezzük, hogy mikor születik meg a megfelelő mozdulat. Mindig így dolgozom: nagy kreatív stáb vesz körül, és ömlenek a jó ötletek, de a szív mindig jelzi, hogy melyik irány a jó. Mindent szívhangra kell eldönteni. A darab, ha hagyjuk, vezeti az alkotóját. A befelé figyelés, a hallgatás, az érzékelés ennek elengedhetetlen része.
Hihetetlen arányérzéked van.
Nem tudom neked megmondani, honnan jön ez bennem. A szüleim és a testvéreim kifinomult érzékkel bírnak, ők is művészek. Ezt a tőlük örökölt érzéket és a belső szívhangot hangolom össze magamban.
Itthon a neved szorosan összefügg az újcirkusz felvirágoztatásával. Az Ima újabb mérföldkő ezen az úton.
Még mindig nehéz kimondani, hogy a cirque danse egy műfaj, mert ez nem úgy működik, hogy az ember egy nap elhatározza: új stílust teremt. Ráadásul itt hosszú folyamatról is beszélünk. Egy műfaj akkor lesz élő, ha nem csupán én, hanem más művészek is a cirque danse technikával tudnak dolgozni. Valóban lehet róla azt mondani, hogy egyedülálló, hiszen például a kanadai artistaművészünk szerint is annyira egyedi és különleges, hogy hasonlót még Montrealban, az újcirkusz fellegvárában sem lehet látni.
Minden darabbal teszünk egy lépést előre, tágítjuk a műfaj határait.
Itthon is akadtak már követőid.
Az emberek nagyon szeretik a lélegzetelállító látványsort, amit a cirkusz ad, de fontos, hogy emellett a tánc mint önkifejezési eszköz is megjelenjen. Az Imában fellépő művészek fele táncos, a másik fele artista. A táncosok artistává, illetve az artisták táncossá avanzsálása négy-öt évi kemény munka volt. Komoly képzést igényel, hogy a művészeink hibrid előadókká váljanak. Boldoggá tenne, ha ez a műfaj mélyen meggyökerezhetne, mert akkor hosszú ideig tartó létjogosultságot nyerne. Idő kell, hogy kiforrja magát.
A Recirquel első produkcióinál magas volt az artistaművészi színvonal, de a tánctól kezdetben még messze voltunk. Nem volt annyira domináns, mint a Non Solusban, a Solus Amorban vagy a My Landben és most az Imában. A Párizsi éjjel például szép, könnyed varietéelőadás volt, az egész világot bejártuk vele – nem tudom, hány százszor játszottuk mindenhol –, de nem álltunk meg itt: folyamatosan tanultunk a darabjainkból, és fejlődtünk általuk. Aztán egyszer csak elengedtük önmagunk kezét, és akkortól kezdve, a Non Solusszal olyan hang született, ami aztán a többi darab csírájává vált. Csodálatos visszajelzések érkeztek világhírű mesterektől. Azt mondják, hogy nagyon tetszik nekik, amit csinálunk, és valami olyan jött létre, amit soha nem láttak még. Ez természetesen felkeltette az érdeklődésemet, és arra sarkallt, hogy nézzünk a Non Solus mélyére, amely egy táncos és egy artista, a test és a lélek találkozásáról szól. A többi darab már ez alapján lélegzik.
Tanítod is ezt a műfajt? Létrejött a Recirquel képzése.
Szeretem továbbadni azt a tudást, amit az angol egyetemen szereztem, ahol megtanították, hogyan kell egy előadás zeneiségét, fényét, a csapatmunkát egy üres papírtól a premierig megalkotni. Megtanultam, hogyan kell darabot írni, színre vinni, mire van szükség ahhoz, hogy kreatív gondolatokból előadás szülessen. Sok művész, aki velem dolgozik, már elsajátította ezeket a folyamatokat, metódusokat. Nem zárom el a tudást, ami bennem van. Az a célom, hogy mások továbbörökítsék, fejlesszék az általam képviselt újcirkuszi technikákat.
Minden művész másra érzékeny, természetes, hogy a maga nyelvén, másként nyúl ezekhez a formákhoz. Tavaly ingyenes, kétéves cirque danse képzést indítottunk végzett artistaművészek számára, amelynek során a társulat szárnyai alatt fejlődhetnek tovább. Ha valakinek van tehetsége az előadó-művészethez, akkor csak arra van szükség, hogy párhuzamosan elsajátítsa a két irányzatot. Az, hogy ezek utána találkozzanak, ha nem is könnyű, de kivitelezhető. Az artistákban eleve ott van a mozdulat mívessége, de a tánc felől azért ez más, mint ha az ember csak a trükköt ismeri.
A Recirquelnél nem cserélgetjük folyamatosan az artistaművészeket. Van, aki már öt vagy tíz éve dolgozik nálunk, ennél nem sűrűbb a fluktuáció. Ahhoz, hogy a művészeink mindig meg tudjanak újulni, új impulzusok kellenek: külföldi vendégtanárok, artistatanárok, és nyilván nekem is új gondolatokat kell behoznom. Nem állíthatok be azzal, hogy megint varietédarabot csinálunk, csak más módon, mert az nem elég. Arra a művészek is felkapják a fejüket, hogy most egy imán fogunk dolgozni, amiben egyedül, 33 percen át csak ők lesznek a színpadon, és meg kell oldaniuk, hogy művészként hogyan lehet ezt megvalósítani. Ez egész más kihívás, mint mondjuk egy Solus Amorban másokkal együtt jelen lenni.
Nemcsak tanítok, hanem tanulok is az alkotótársaimtól, a gondolataik engem is előrevisznek. A Recirquelnél mostanra komoly, összehangolt csapat állt össze. Megtanulták, mi kell ahhoz, hogy világszínvonalú produkció szülessen. Az nálunk nem megy, hogy a „fele olyan jó is elmegy” jegyében kompromisszumot kössünk. Nálunk azt kell elérni, hogy minden produkcióra azt mondják: „Na, ez igen!” Ha például egy trailerünket nem találjuk elég figyelemfelkeltőnek, akkor elölről kezdjük.
Benned nagyon megkapó, hogy nem irigyelsz, minősítesz másokat, és nem rejted el féltékenyen mások elől, amit tudsz. Azt, hogy valamit nagyon jól csinálsz, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy öt nap alatt mind a negyven Ima-előadásotok telt házas lett.
Szerencsém volt, mert az angol rendszerben öt éven keresztül belénk verték, hogy nem tudsz úgy dolgozni, ha egyedül harcolsz. A Rambert Ballet vagy a kortárs Matthew Bourne által koreografált musicalek hátterében nem arról van szó, hogy egyetlen ember mond meg mindent. Fontos, hogy víziója van, és, hogy a képzelete mindenhova elérjen, de ott kell álljon mellette egy csapat. Aki fél továbbadni a tudását, az soha nem lesz képes elég nagyot lépni, mert nem erre mennek el az energiái. Tesszük a dolgunkat, és ha valaki utánunk szeretne jönni, tegye. Elég gyorsan szaladunk ahhoz, hogy kihívás legyen bennünket utolérni. A társulaton belül is fontos, hogy meglepetést tudjak szerezni, hogy megint olyan kalandba vágjunk bele, ami számomra és számukra egyaránt teljesen új.
Az Ima ötlete már a Meztelen bohóc című előadásunk végén is ott volt. Az utolsó tíz másodpercben megjelent az univerzális tér, csak még egydimenziós változatban. Sokan mondták, hogy milyen gyönyörű pillanat volt, de csak most, hét évvel később érkezett el az idő, hogy annak alapján teljes világot tudjunk kidolgozni. Rengeteg ötlet adódik, soha nem ezzel van a nehézség, hanem azzal, hogy tudd, jót választasz-e ki, és ki tudod-e úgy dolgozni, hogy jól működjön.
Mi a terved az Imával?
Az első negyven produkciót áprilisban négy artista: Horváth Zita, Illés Renátó, Zsíros Gábor és Charles-Éric Bouchard táncolja. Később több társulati tag is csatlakozik, hogy előadhassák. Szeretném, ha Budapesten továbbjátszhatnánk. Nagyon jók a visszajelzések: azok közül, akik már látták, sokan nem tudnak megszólalni az előadás után, és azt mondják, idő kell hozzá, hogy visszatérjenek a valóságba. Boldoggá tesz, hogy sikerül „távolra repíteni” a nézőt, és olyan kikapcsolódásban részesíteni, hogy mindenről megfeledkezzen. Az a cél, hogy különböző nagyvárosokban pár hónapra letegyük az Ima cirkuszi sátorba beépíthető installációját, és más neves levegős táncművészek is betanulhassák, előadhassák a produkciót.
Nyitókép: Kultúra.hu/Markovics Z. Kristóf
