Hat éve szerepelsz Vági Bence darabjaiban mint táncos-akrobata. Első munkád A meztelen bohóc című show volt. Abba a produkcióba hogyan kerültél?

Olyan táncosokat válogattak, akiket ambicionált, hogy a tánc műfajából kicsit kilépve kipróbálják magukat, és akiket megfelelő tréninggel és képzéssel fel tudtak küldeni a levegőbe. Nagyon érdekelt a cirkusz világa, újfajta kihívásnak találtam. Amúgy is sokat edzem, feszegetem a határaim, és az is egy célkitűzés volt számomra, hogy akrobata lehessek. A következő darab a Párizs éjjel volt, abban már artistaként, egy karikán a levegőben dolgozva, különálló számmal vehettem részt. Egymás után jöttek a fokozatok, amelyeket mind meg kellett lépnem. Illés Renátó, a Recirquel artista-koreográfusa évek óta foglalkozik velem, ő vitt egyre magasabb szintekre.

A Solus Amor az első olyan kreáció, amelyben már mint tag veszel részt. Szó szerint lélegzetelállító mozdulatsorokkal szórakoztatod a nagyérdeműt.

A társulat életében ez a harmadik show, ahol egy újfajta megközelítést próbálunk megjeleníteni a színpadon: a tánc és a cirkusz teljes összeolvadását visszük színre. Arra törekszünk, hogy ugyanolyan értékű lehessen az érzelmek és a mozdulatok megjelenítése fent a levegőben, mint lent a földön.

Egy kézenállásnál például ne lehessen észrevenni, hogy ez egy artistaprodukció része, amely után – attól elválasztva – következne a táncos jelenet.

Mi másképp csináljuk. Amit képviselünk, egy új műfaj: cirque danse-nak (cirkusztáncnak) nevezik. Ennek első tudatos megjelenítése, ahol már táncos-akrobaták léptek fel, a Non Solus című darabunk volt, amelyet a My land és most a Solus Amor követett. Nagy előrelépés, hogy társulati tagként vehettem részt ez utóbbiban, nem pedig külsősként, így kizárólag erre koncentrálhattam. Az említett duett Zsíros Gáborral talán azért más, mint a többi szám, mert mindketten táncosok vagyunk, nem pózokban, hanem a mozdulatok folyamatában gondolkodunk. Megpróbáltuk olyan magas szintre emelni a számunkat, hogy ne legyen különbség táncos és artista kvalitásban.

A duettünk a teljes harmóniáról, összeolvadásról mesél, arról az ideális szerelemről, amelyben nincs helye a legapróbb konfliktusnak sem.

Szóval amilyen a normális életben nemigen létezik. Teljes odaadás elejétől a végéig. Egy gurtnin dolgozunk: különböző letartásokat végzünk külön-külön, vagy csak Gábor van bekötve és tart a kezével; egymás testén végezzük a mozdulatokat, így jutunk el különböző pózokon át a levegőbe, majd vissza a földre.

Mennyi ideig gyakoroltok egy ilyen táncos mutatványt?

Márciusban kezdtük el, októberben mutattuk be a Solus Amorban. Először egy orosz levegőtanár érkezett hozzánk, aki megtanította az alapokat. Megmutatta, hogy milyen izmokat kell használni, hogyan kell tréningezni. Azután a társulat levegőkoreográfusa, Illés Renátó foglalkozott velünk, az ő segítségével elsajátítottuk a trükköket, miközben Vági Bence, a darab rendezője a szám dramaturgiai és koreográfiai részét rakta össze.

Kétségtelenül gyönyörű volt, ám rendkívül veszélyesnek tűnt, amit a levegőben műveltetek. Mondjuk akkor is felszisszentünk mi, nézők, amikor a földön a dobószámot adtátok elő.

Veszélyes műfaj, de pont ez okozza azt a szépséget és hatást, amitől a közönség felszisszen, azután újra elengedheti magát és csak gyönyörködhet a látványban. Ha a nézők úgy éreznék, hogy ők is bármikor meg tudnák csinálni ezeket a mutatványokat, mozdulatokat, akkor talán nem is lenne izgalmas az előadás. A félelmet nem engedhetjük meg magunknak, mert akkor nem lennénk erre képesek. Azért dolgozunk, hogy minden számot a lehető legbiztonságosabbá tegyünk. Úgy gyakoroljuk ki a trükköket, amelyek bekerülnek az előadásba, hogy ne történhessen semmi baj. Persze így is becsúszhat baleset, de ha elmegyek a közértbe, akkor is történhet velem bármi. A mi szakmánkban nem lehet úgy élni és gyakorolni, hogy közben rettegünk.

Kevés táncos alkalmas arra, hogy artista is legyen.

Mindennap azon vagyok, hogy az előző napi önmagamat felülmúljam. Ez visz előre. Nagy fizikai erő kell és annak állandó, maximális préselése. Ami engem illet, táncosként is ugyanígy léteztem, csak akkor az edzőteremben tettem ki a testem minél nagyobb terhelésnek. Az étkezésre is figyelek, nem eszem húst, viszont rengeteg tojást és salátát fogyasztok, ami segít a testem karbantartásában. Reggelente a közös tréningek előtt erősítek, azután klasszikus- vagy moderntánc–órákon veszek részt a társulat többi tagjával együtt. Ezután estig próbálunk, mindenki a megfelelő tanár segítségével a saját és a közös számát gyakorolja. Most a Solus Amort tartjuk szinten elsősorban. Nincs túl sok szabadidőm, de ha tehetem, jógázom, olvasok, a családommal, barátaimmal tartom a kapcsolatot és a kutyámmal sétálok. Imádok takarítani, teljesen kikapcsol!

A gyerekkori néptáncórák és a ritmikus sportgimnasztika hogyan vezetett a rúd mellé?

Először katonatiszt szerettem volna lenni. A nővérem által ismertem meg a táncot, aki a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába járt. Mind beállítottság, mind alkati szempontból őrá hasonlítok, ezért adta magát, hogy én is megpróbáljam ugyanezt az iskolát.

Miért akartál katona lenni? És miért a táncot választottad végül?

A katonaság iránti vonzalmam a mai napig tart. Ha belegondolsz, hasonló út a kettő. A testi és pszichés határok folyamatos feszegetéséről, átlépéséről szól, a különféle szintek teljesítéséről. Missziókra akartam jelentkezni, az érdekelt, hogyan tudnék veszélyes övezetben békefenntartóként az embereken segíteni. Az élet úgy hozta, hogy a táncos pálya kerekedett felül. Miután Pécsett végeztem, Budapesten a Táncművészeti Főiskolán tanultam tovább. Akkor ismertem meg Barta Dórát, aki az évfolyamvezetőm volt, és magával vitt az akkor alakuló egri tánctagozatba, ahol ő lett a vezető. Ez volt a pályám kezdete. Majd következett a budapesti szabadúszó táncos életem, és egymás után jöttek a szebbnél szebb táncos feladatok.

Tudom rólad, hogy imádsz utazni.

Rengeteget járunk külföldre turnézni a Recirquellel. Van, hogy éjjelente utazunk, pakolunk, amitől nyűgösek tudunk lenni. De most, hogy a járvány miatt minden halasztódik és egyelőre nem mehetünk, látjuk csak igazán,

milyen ajándék minden egyes utazás, mennyire nagy hiányt tud okozni bennünk, ha nincs.

Ez a legjobb dolog a világon: idegen kultúrákkal, vidékekkel, emberekkel, szokásokkal megismerkedni!  Bármerre megyünk, mindenhol szeretettel fogadnak bennünket  és a produkciókat, amelyeket létrehozunk.

Fotók: Kultúra.hu / Hartyányi Norbert