Horváth Lili a Budapesti Kamaraszínház bezárása után talált rá ismét a tanításra, s azt mondja: enélkül ma már el sem tudja képzelni a mindennapjait. Szabadúszóként játszik a Játékszínben, az Orfeumban, a Bethlen Téri Színházban és a B32 Galériában, hol drámai, hol könnyed szerepeket.

A Lili Suliba beszéltük meg a találkozót, azt mondtad, ez a második otthonod. Miről szól a Lili Suli?

Amikor – csaknem nyolc évvel ezelőtt – megszűnt a Budapesti Kamaraszínház, rájöttem, hogy muszáj több lábon állnom. Újrakezdtem a tanítást Földessy Margitnál, ahol magam is kezdtem. Képeztem magam, mígnem az ifjúsági színházként induló Hatszín Teátrum megnyitása előtt tartottunk gyerekeknek egy nyári tábort. Olyan remekül sikerült, hogy elindítottam két csoportot a Hatszínben, majd mikor kiderült, hogy onnan el kell jönnünk, nagyot álmodtam: egy igazi gyermek-szülő közösségi teret. Rátaláltam erre a hangulatos, régi villára, a magam képére formáltam. Tanítok én is négyéves kortól tizenkét éves korig, de van jóga, agyagozás, balett, logopédus-fejlesztő, szervezünk szülinapokat. Már érzem, hogy kezd beérni, tudnak róla, szeretik. Alapvetően öt-tízfős csoportokkal dolgozunk, szeretnénk megtartani ezt a családias jelleget. Olyan ez, mint a színház, elkezdesz valamit létrehozni a semmiből és idővel egyre látványosabb eredményt hoz. Sok kolléganőm keres új utakat. Akad, aki rendez, nekem ahhoz nem lenne bátorságom.

De a tanítást nem úgy éled meg, mint valami B megoldást?

Dehogy! Nagyon szeretem. Ez az évadom igazán sűrű volt, és éreztem is, hogy hiányzik a suli. Szívem szerint egyiket se engedném el. Igyekszem úgy szervezni, hogy ne menjenek egymás rovására.

Varga Ádámmal a Mit tennél, ha ma meghalnék? című darabban

Szabadúszóként mennyire kell magadnak utánajárni egy-egy feladatnak?

A Zelda Fitzgeraldról szóló monodráma az én vágyam volt. A darabot egy kedves ismerősöm ajánlotta. Megkerestem a Mannát vezető Gáspár Annát az ötlettel. Ő Zöldi Gergelyhez irányított, aki nagyon meghúzta, rendbe tette. Gergye Krisztiánt ajánlották rendezőnek, akivel ez volt az első közös munkánk, mégis hihetetlenül értettük egymást. Érdekes, hogy pályám elején sokat dolgoztam Alföldi Róberttel, és Krisztián munkamódszere nagyon hasonló, szívvel rendez. Ez a feladat hozta a következőt. Amikor Krisztián a B32 Galériában állította színpadra a Mit tennél, ha ma meghalnék? című drámát, engem hívott az anya szerepére. Szóval akadnak felkérések, de sokszor magamnak kell kijárnom. Éppen mostanában beszélgettünk Cseh Judit rendezővel, aki bő két éve az anyukámmal (Tordai Teri színésznő – a szerk.) közös Nőkből is megárt… előadást rendezte a Bethlen Téri Színházban, hogy mit volna érdemes közösen színpadra vinni. Ha az ember szabadúszó, ösztönösen keresi a lehetőségeket. Aztán ezekből az álmokból jó, ha a fele megvalósul.

Van előnye is a szabadúszásnak?

Éppen a sokszínűség és a szabadság, amit mára úgy megszoktam, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy ismét társulatban dolgozzak. Játszom hét-nyolc szerepet, az Orfeum vacsoraszínházi programjától a Zeldán át a már említett B32-ben futó előadásig. Ezek olyan széles skálán mozognak, hogy erre egy társulaton belül biztosan nem lenne lehetőségem. Arról nem is beszélve, hogy három gyermeket nevelek és viszem a Lili Sulit.

A monodrámára meg kellett érned?

Igen. Emlékszem, a Kamaraszínházban láttam Vári Éva Piaf-estjét, és azt gondoltam, na, én ilyet soha nem tudnék. Aztán eltöltöttem még jó pár évet a színpadon, és elérkezettnek láttam az időt arra, hogy egyedül álljak ki. Bár bevallom, még a premier előtti napokban is aggódtam azon, hogy ez kit fog egyáltalán érdekelni.

Horváth Lili és Tordai Teri a Nőkből is megárt… című darabban, forrás: Bethlen Téri Színház

Az jelentette a nehézséget, hogy nem volt partnered, akinek a tekintetébe kapaszkodhattál, vagy a szorongás, hogy elég érdekes leszel-e egymagadban?

Különös izgalom, stressz, amikor egyedül állsz a színpadon. Hiányzik a partner jelenléte, számos kétség gyötör, de mikor végigcsinálod, olyan örömteli érzés önt el, mintha lefutottál volna egy maratont. Havonta egyszer játszom az előadást. Rendkívül koncentrált figyelmet igényel, mindent megmutatok benne, amit most a színészetről tudok. Ezért is került a műfajmegjelölésbe, hogy one woman show, mert bár Zelda Fitzgerald életét játszom el a pszichiátriáról visszatekintve, nagyon erősen benne vagyok én is: táncolok, énekelek, pantomimezem.

Nyilván olyan emberről jó monodrámát írni, játszani, aki szokatlan, meghökkentő személyiség. Zeldára e tekintetben nem lehet panasz.

Azon túl, hogy ő hihetetlen izgalmas személyiség, a skizofréniája is különössé teszi. Úgy mesélek a gyermekkoráról, a férjéről, hogy mind megjelenítem ezeket a karaktereket. Eleinte úgy érzem, hogy te jó ég, egy szál magam vagyok, ám idővel betöltöm a teret a különböző alakokkal, és szerintem ez nagyon sokszínűvé teszi az előadást.

A zelda állólámpa-mikrofonja előtt

A kellékek kapaszkodót jelentenek, eszközt?

Krisztián semmi ilyesmit nem engedélyezett. Egyetlen, állólámpába applikált mikrofonom van és egy sokoldalúan használható, kötött ruhám. Nincs mihez nyúlni, mégis az eszköztelenségében lesz igazán hatásos. Megnéztem az előadást a Broadwayen, ott igazi kisreálban játsszák, orvosi asztallal, hamutartóval. Nekem így izgalmasabb. Eleinte zene sem volt az előadásunkban, az utolsó héten viszont Krisztián telerakta muzsikával, és egészen élővé vált.

Drámai karakterekkel indultál, később viszont sorra zenés vagy könnyedebb szerepek találtak meg. Melyik áll közelebb hozzád?

Most már azt mondom: mindkettő. Eleinte valóban többnyire szomorú, összetört nőalakokat játszottam, fogalmam sincs, miért. Tán úgy állt a szemem…

Változtál?

Bizonyára, de bennem mindig is volt valami fanyar humor, amit az utóbbi időben egyre többször van alkalmam színpadon is megmutatni. Ahogyan telik az idő, mind fontosabb számomra a humor, az önirónia.

Zeldaként

A Mit tennél, ha ma meghalnék? egy ADHD-s fiúról szól, az ő anyját játszod. Te tudtál valamit erről a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavarról?

Keveset, de közben döbbentem rá, hogy a suliban is találkoztam ilyen nehézségekkel küzdő gyerekkel. Érdekes módon, ha szóvá tesszük ezt a szülőknek, általában hárítanak.

Le tudod tenni a szerepeket?

Muszáj. Mégis ez a két említett előadás – a zelda és a Mit tennél… – sokáig motoz bennem, rosszul alszom utána. Jár az agyam, kattogok, meggyötör. Ezeket nem lehet nem belemenősen játszani, nincs megúszás, kicsi, intim tér, ahol minket is visz a történet.

A már említett Nőből is megárt… című előadást édesanyáddal játszod, korábban is volt közös munkátok. Miért fontos ez számotokra?

Arra gondoltunk, hogy jó lenne újra közösen csinálni valamit, amíg még ő is aktív. A Pataki Éva-darab anyukám ötlete volt, nem hittem volna, hogy ez a családtörténet ennyire betalál a nézőknek. Amikor együtt játszunk, kolléganők vagyunk. Csak a tapsnál tölt el az a jó érzés, hogy az anyukámmal együtt hajolunk meg. Soha nem oktat ki, vagy lát el tanácsokkal; partnerként kezel. Emlékszem, a pályám elején megesett, hogy egy idős kolléganő elkezdte mondani, mit miként kellene csinálnom, és kimondottan rosszul esett. De mindig jó kislány voltam, nem hiszem, hogy nagyon látszott rajtam.

Fotó: Búza Virág

Mit jelent, hogy jó kislány voltál?

Konfliktuskerülő vagyok. Nem szoktam hisztizni, ha megkérdeznéd a kollégákat, valószínűleg higgadt karakterként jellemeznének. De akad, ami kizökkent. Egy pontig fát lehet vágni a hátamon, ha viszont valaki túlmegy a határon, akkor kijövök a béketűrésemből.

Mindig meg tudtad húzni a határaidat?

Meg kellett tanulnom. Megszeppenten kerültem a pályára, és csak idővel jöttem rá, hogy muszáj hangot adnom a saját elképzeléseimnek, igényeimnek. De a színpadon kívül ma sincs bennem semmi színésznős.