„Tudja, hány nő éli le úgy az életét, hogy semmit nem csinálhat úgy, ahogyan szeretné? Rengetegen vagyunk így" – mondja Básti Juli a március 8-án bemutatott, A nevem Mary Page Marlowe kapcsán. Tracy Letts drámája tizenegy jelenetben mutatja be egy nő életét. A Centrál Színház előadásában Maryt Borbély Alexandra és Básti Juli játsszák, a rendező Puskás Tamás. „Egész életemben szívtam magamba a többi ember fájdalmát, örömét, figyeltem, ki miként jár az utcán, találgattam, vajon hova tart, kivel találkozik. Ezekből az élményekből mindig tudok meríteni" – teszi hozzá a színésznő.
A Pletykafészek című előadás előtt beszélgetünk. Nem zavarja egy riporter a felkészülésben?
Ennél az előadásnál nem. Persze akad olyan, ahol zavarna, aminek – bár már kétszázötvenszer játszottuk – a mai napig összemondjuk a szövegét előadás előtt.
Gondolom, a Nem félünk a farkastól is ilyen. Különös darab.
Valóban. Korábban több alkalommal felkértek Martha szerepére, mégsem vállaltam el soha, mert nem szerettem ezt a darabot. Nem véletlenül világsiker, kivételes darab, világszerte és okkal, rengeteg embert ragad magával. Azért utáltam, mert ez a nő, Martha, folyton hisztizik. Ha boldog, akkor azért, ha dühös vagy elkeseredett, akkor azért, egészen szélsőséges érzelmekkel operál. Bár színésznőként ez kétségkívül érdekes feladat, távolról mégis taszított. Amikor ennek ellenére belevágtam, megértettem, hogy akkor működik jól, akkor járunk el helyesen, ha – a szélsőséges összetűzések dacára – mindvégig sikerül megőriznünk a darab humorát és a benne rejtőző szeretetet. Az élet legsötétebb helyzeteiben is adódnak olyan pillanatok, amikor az ember elneveti magát, a kínzás mögött is rejtőzhet szeretet.
Hétvégén mutatták be A nevem Mary Page Marlowe című darabot. A chicagói premieren hat színésznő játszotta a címszerepet, a magyar ősbemutatóban ketten: Borbély Alexandra és Ön. Ez azt jelenti, hogy korban, történetekben jóval nagyobb utat járnak be?
Én játszom Maryt negyvenéves korától egészen a haláláig. Szerintünk így nagyobb a mutatvány, így kötődnek jobban a darabhoz a nézők, így érdekesebb az előadás. A hat Marys változat, meglehet, líraibb felfogás – minden életkor egy külön entitás –, a két Marys viszont drámaibb, követhetőbb és végtére is színházban vagyunk.
Milyen, amikor két színésznő közösen épít fel egy szerepet?
Izgalmas feladat. Az elején, jó hosszan – bár rengeteget beszélgettünk Szandrával – mindketten magunkban dolgoztunk, csak az utolsó két hétben néztük egymást, és igyekeztünk összecsiszolni a karakter temperamentumát, gesztusrendszerét. Bár az ember a korral valóban rengeteget változik. Mary az élete vége felé találkozott csak olyan férfival, aki mellett el tudta engedni magát, és végre nem csupán küzdelemből, szolgálatból, védekezésből álltak a napjai. Ezen a ponton kezd lelkileg és mentálisan magára találni, ezért nyilván változik is a korábbiakhoz képest.
Ez már az Ön epizódja?
Igen, és színészileg rendkívül izgalmas feladat. Szandra szerepe is igen érdekes, különös tekintettel arra, hogy ő két jelenetben Mary mamáját, Robertát is alakítja, aki szöges ellentéte Mary karakterének.
A dráma epizódszerűen építkezik, tizenegy jelenetben villantja fel Mary életét. Hogyan lehet színészileg jól felépíteni egy ilyen töredékes dramaturgiájú történetet?
Bizony nehezíti a dolgot, hogy a darab nem lineáris szerkezetű, nem kronologikus rendben halad, hanem időben ide-oda ugrál. Szandra és az én jeleneteim váltják egymást. Színészileg mindig remek feladat felkutatni, megismerni egy karaktert.
A próbafolyamat olyan, akár egy nyomozás.
Igyekszünk a szerep mélyére ásni, majd előhívni magunkból a szükséges érzéseket.
Természetesen rengeteg olyan szerepet játszottam, akikhez a valóságban semmi közöm nem volt. Mégis, egy színész figyelme, kreativitása lehetővé teszi, hogy ezeket is hitelesen megformálja. Én egész életemben szívtam magamba a többi ember fájdalmát, örömét, figyeltem, ki miként jár az utcán, találgattam, vajon hova tart, kivel találkozik. Ezekből az élményekből mindig tudok meríteni.
Az Augusztus Oklahomábant is jegyző Tracy Letts érzékeny történeteket ír, amelyek középpontjában általában női sorsok állnak.
A szerző mamája nyilatkozta több ízben, hogy nem érti a kisfiát, miért ír folyton ilyen szélsőséges női karaktereket, hiszen ők remekül megvoltak, soha nem volt köztük konfliktus, sok humor jellemezte az életüket. A drámáit olvasva ezzel kapcsolatban komoly kétségeim merültek fel. Tracy Letts erőssége ezen túl, hogy – színészként – remek színpadi karakterekben és életszerű szövegekben gondolkodik. Minden színészt foglalkoztatnak a nehéz, megfoghatatlan helyzetek, a kínzó, gyötrelmes éjszakák emlékei.
A nevem Mary Page Marlowe aktuális kérdéseket boncolgat: a nők helyzetét, a #MeToo-mozgalomban is felmerülő nehézségeket.
Kortárs szerzőként Tracy Letts nyilván olyan problémákat vet fel, amelyek őt is, a világot is foglalkoztatják, ettől lesz mai és érvényes a története. Olyan világról ír, ahol a jóindulatú férfiak kedvére berendezett társadalom elzárja a nőt az érvényesüléstől, ahol ők mindig jóval kevesebbet keresnek, mint a férfiak, ahol soha nem őket léptetik elő. Tudja, hány nő éli le úgy az életét, hogy semmit nem csinálhat úgy, ahogyan szeretné? Rengetegen vagyunk így.
Ön legtöbbször azt csinálhatta, amit akart?
Nem. Először a szüleim, majd a társulati kötelezettségeim miatt, de akadt olyan párkapcsolatom is, amelyben megéltem ezt a rabságot. Szerintem nincs olyan nő a világon, akinek ne volnának hasonló tapasztalatai kényszerű helyzetekről, amelyekben nem nem tud önmaga lenni.
Mikor érezte magát felszabadultnak színésznőként?
Most is annak érzem magam és egész fiatalkoromban is. Ha szenvedtem is, mint színész, de nagyon jól éreztem magam Kaposváron, a Katonában. A Nemzeti Színházban nem volt jó egyik igazgató alatt sem, de a Centrálban ismét a helyemen vagyok.
Mitől érzete magát rosszul egy társulatban?
Ez rendkívül egyszerű: rossz volt, ha olyan feladatokat kaptam, amiket nem szerettem és még rosszabb, ha semmilyen feladatot nem kaptam.
Mert nemet mondani szerepekre?
Előfordult egyszer-kétszer. Lehet nemet mondani, de tisztában kell lenni azzal, hogy nem lesz helyette másik. Kaposváron és a Katonában nem volt mód arra, hogy visszaadjunk szerepeket. A fiatal művészek – hála istennek – már karakánabbak, azt mondják: nem akarják ezt vagy azt, esetleg kikötik, mennyi próbát tartanak szükségesnek.
Soha nem merült fel, hogy szabadúszóként dolgozzon?
Soha. Nagyon szeretek társulatban létezni. Ez a szakma társasjáték, ha az ember jön-megy, nincs módja elmélyült munkára, nem tudja megismerni a partnereit, nem tudja, kivel miként érdemes próbálni.
Nekem sokat jelent, ha a színpadon egy-egy ismerős tekintet néz rám vissza.
Amikor színházat váltott, azt mindig valamilyen kényszer szülte?
Mindig. Ráadásul nem sok váltásról beszélhetünk.
Nem merült fel Önben, hogy egyedül álljon színpadra, mondjuk egy monodrámában?
Erre soha nem volt időm. Orlai Tibor anno felkért egy darabra, ami egy rákos nőről szólt, de nem éreztem magaménak a drámát. Az is felmerült bennem, hogy érdemes lenne vegyíteni a prózát zenés betétekkel, de nem akadt, aki ezt megírja nekem. Többnyire sok munkám volt, így komolyan nem foglalkoztatott a dolog.
Színészileg mennyire tudatos, amikor felépít egy karaktert?
A tudatosság elengedhetetlen, és ebben segítségünkre van a rendező, aki már az elején átlátja az előadás egészét, ívét, és annak megfelelően instruál. Megesik, hogy egy színész a próbaidőszak kezdetén tévúton jár. Maryként például a válása utáni magárahagyatottság, újrakezdés epizódját én eleinte nagy vehemenciával próbáltam. Úgy éreztem, ahhoz, hogy az ember gyerekestül új életet kezdjen egy idegen városban, hihetetlen erőre van szüksége. Tamás (Puskás Tamás rendező – szerk.) viszont felhívta a figyelmemet arra, hogy egy ilyen krízis után az ember ritkán érzi magát ereje teljében, inkább összetört, keresi a fogódzókat.
Szívesen fogadja a határozott rendezői útmutatást?
Egy átgondolt, karakteres rendezői koncepció segíti a színészt. Szerencsém volt, mert a pályám jelentős részében kiváló rendezőkkel dolgoztam, akiknek bíztam az ízlésében.
Elengedhetetlen számomra színészként is, hogy átlássam az előadás egészét.
Nem szeretem magamra húzni a darabot, hiszen – mint mondtam – ez egy társas játék, ami nem működik, ha önmagukkal foglalkozó színészek járnak-kelnek a színpadon. Éppen ezért éreztem jól magam Kaposváron, a Katonában, majd most itt, a Centrálban, mert ezek igazi alkotói műhelyek.
Mikor kerül le az emberről a bemutató miatti drukk?
A premier után biztosan nem, többnyire tíz előadás kell ahhoz, hogy oldódjon ez a szorongás. Ha ritkán játsszuk a darabot, akkor pedig végig velünk marad.
Mindig érzi, ha valamit igazán jól sikerül megoldania?
Ritka, kegyelmi pillanat, ha valami igazán jól sikerül, mert mindig mindent lehet jobban csinálni.
A nyitókép forrása: Centrál Színház
