Károlyi Csaba megjegyezte, hogy a szerző mindig kisebb és nagyobb műveket írt felváltva, és ezt most is így csinálja. „Az a vicc, hogy az író provokatív módon elbeszélésnek nevezi ezt a könyvet, miközben az alcíme Florian Herscht Bach-regénye. Mondták is nekem, hogy a laudációban ne mondjam annyiszor, hogy regény, mert a szerző szerint nem az. Engem ez nem érdekel, én irodalomkritikus vagyok, több ezer regényt és novellát elolvastam, és fővesztés terhe mellett vállalom, hogy ez regény. Ha valaki bebizonyítja számomra, hogy nincs igazam, akkor visszavonom. Az elbeszélés műfajmegjelölés szerintem egy fricska a szerző részéről.”

„Az irónia áthatja a művet” – vetette fel Király Júlia közgazdász, a Magyar Nemzeti Bank egykori alelnöke a gálán levetített rövid, videós összegzésében. „Ez inkább egy nagyon finom humor, kevésbé irónia. Az író szeretettel beszél a kisemberekről, néha humorosan mutatva őket. De többféle olvasat van, úgyhogy neki is igaza van.”

Tenki Réka. Fotó: Libri/Miknyóczki Dóra

Margócsy István az ÉS-ben megjelent kritikájában egyebek mellett azt írta: „A figurák mind ugyanolyan mondatszerkezettel, ugyanolyan reflexiórenddel beszélnek, tárgyilag is és személyileg. Így aztán a főbb hősök, a szomszédok, Bach, Merkel asszony, a farkasok, a fizika és a krizantémok mind egyenértékűek lesznek: a több beszélő elképzelhető polifóniája nem jön létre, s a beszédáram nem tudja elkerülni a monotónia fenyegetését.”

Károlyi erre úgy reagált: „Érdekes, hogy Krasznahorkai regényét a német kritikai világ jobban fogadta, mint a magyar. Ott a keletnémet téma nagyon üt, a németek mazochizmusból is imádják ezt, de a magyar kritika – nemcsak Margócsy István, hanem Radnóti Sándor – szerint Krasznahorkai László új regénye gyengébb, mint az előzőek: a hangvétele és nyelvezete ismert, már többször megcsinálta, most már kicsit fáradt. És hogy a szereplők nagyjából egyforma hangon beszélnek, ami szerintem nem így van. Úgy gondolom, hogy a főbb szereplőknek külön hangjuk és karakterük van, és abszolút megkülönböztethetők egymástól. Minden kötetét olvastam, és azt kell mondom, mindig variál, ugyanazt sosem csinálja meg.”

Az irodalomkritikus szerint a mellékszereplők azért hasonlítanak egymásra ebben a könyvben, mert mindannyian egyszerű, szerencsétlen német kisemberek, akik olyan helyzetbe vannak beleszorítva, amelyből nem tudnak kilépni. Egy német kisvárosban élnek, ahol nincs munkalehetőség, szegények, és hiába van szabadság, a politika egyre inkább jobbra tolódik, megjelennek a nácik, akik veszélyesek, ettől az emberek megzavarodnak, nem találják a helyüket, ezért sok mindenben hasonlítanak egymásra.

Arra a kérdésre, hogy ez a német történet mennyire érdekes itthon, így felelt: „Magyarországon is vannak nácik, a politika is jobbra tolódik, és egyre nagyobb a szegénység. Nyugat-Európa ugyanúgy kizsákmányolja Kelet-Európát, mint ahogy a nyugatnémetek a keletnémeteket. A magyar kisvárosi, egyszerű proli ugyanolyan helyzetben van, mint a türingiai kisvárosban élő polgári, nyugdíjas, egyszerű emberek. Olyanok ezek a figurák, mintha itt laknának a sarkon. Ez a regény arról is szól, hogy a kisembernek nincs képviselete, a hangja nem tud eljutni oda, ahova kellene, ettől megbolondul, öngyilkos vagy gyilkos lesz. Ezen devianciák – magán- vagy közéleti dolgok elferdülése – tulajdonképpen társadalmi gyökerűek, és ez a regény ezt jól megfogja.”

Bödőcs Tibor. Fotó: Libri/Miknyóczki Dóra

Károlyi Csaba hozzátette: jó kedvvel olvasta Bödőcs Tibor Mulat a manézs című könyvét, amelyik elnyerte a Libri közönségdíját. Neki az tetszik benne, amit szerző humoristaként is nagyon jól tud: hihetetlen szellemes és profi, és van benne három vagy négy kiváló jelenet, de szerinte a szerző alapvetően humorista, és Krasznahorkai műve ezerszer inkább regény, mint Bödőcsé, amely inkább parodisztikus jelenetek összedolgozása.

„Persze, elfogadom, hogy ez a jelenkori magyar politikai viszonyok paródiája, amelyben minden értelmezhető és minden tökéletesen működik, de a szöveg túlterhelt és nyelvileg túl van pörgetve, ami zavaró. De érdekes, hogy élőszóban működik, és a színpadon hihetetlen jó paródiává válik: a diktátor figura abszolút felismerhető, akin lehet röhögni. És az emberek szeretnek ilyen típusú könyveket olvasni, mert jó, ha ezen röhögni is tudnak, nem csak sírni.”

„Arról kellene beszélnem, milyen nagyszerű pillanat ez. Milyen nagy győzelem, hogy itt állhatok önök előtt, és elmondani, hogy ez a győzelem a kortárs irodalom győzelme egy olyan korban, amelyről mindenki azt jósolta, hogy benne lerohad az irodalom, nem lesznek olvasók, mert az olvasás kevesek kiváltsága lesz, becsődölnek a könyves piacok és így tovább. Szóval arról kellene beszélnem ebben az ünnepélyes pillanatban, hogy tévedtek a jósok, mert még mindig vannak olvasók, virágzik a könyves piac, itt vagyunk mi is, minden működik, nem omlott össze semmi. De, egy híd összeomlott” – kezdte beszédét Krasznahorkai László.

Az író felidézte Igor Pedin, a „láthatatlan ember” történetét. A The Guardian beszámolója szerint a 61 éves ukrán férfi a háború kitörése után gyalogszerrel indult el – Zsuzsu nevű kilencéves kutyájával és egy gurulós bőrönddel – Mariupolból Zaporizzsjába, ukrán területre, ahol már biztonságban lesz. 225 kilométert kellett megtennie robbanások, fegyverropogások között. Lehetetlen átkelni a poklon, neki mégis sikerült, mert egyszerű koldusnak nézték, és így lett láthatatlan – jegyezte meg Krasznahorkai.

„Egy nap egy lerombolt hídhoz ért. Az emberek közt át tudott menni láthatatlanul, de egy lerombolt hídon nem. Ő jár a fejemben most, meg a hídja. Lent harminc méter mélység, biztos halál. Ő átjutott. Mi is egy lerombolódott hídhoz értünk. A túloldalon van a nagy, fenséges irodalom. Képesek leszünk-e átmenni oda? Nem hiszem, elhiszem, nem, igen… Joyce után a végső mondatokra a reakció: nem.”

Seres Gerda, Dzsubák Tamás

Nyitókép: Krasznahorkai László. Fotó: Libri/Miknyóczki Dóra