„Misztikus lénnyé változom” – Interjú Maurer Milán táncművésszel

Megfogalmazható-e, mitől vonzó annyira egy táncművész játéka, hogy az ember csak őt figyeli, ha a színpadra lép? Én például alig várom, hogy a Frenák-előadásokban mikor jössz ki a függöny mögül.

Amikor felmegyek a színpadra, a gyomorszájam és a
szívem között van bennem egy érzés, hogy valamit el kell engednem; erőteljes
energia tör ki belőlem, és áramlik folyamatosan. Mintha szikrák repülnének
szerte vagy apró pontokból álló fénycsóva kúszna elő a testemből. Ez
elképesztően felszabadító, mert valami, amit egyébként sokszor visszatartok,
ilyenkor előtör belőlem. A próbaterem más miliő: ott nem adom ki magamból ezt
az erőt. Nem akarom idő előtt lelőni azt a pluszt, amit csak a színpadnak
tartogatok, mert akkor nem tudok újat nyújtani.

A Spiderben
és a Fightban ezt az energiát
meglehetősen magasan, mintegy tíz méterrel a föld fölött ontod magadból. Nagyon
veszélyesnek tűnik!

Az elmúlt jó néhány évben sok alkalmam volt kipróbálni Frenák Pálnál, milyen az akrobatikus függesztéses rendszer. Ez is csak megszokás kérdése. Az Unban voltam először függesztve. Úgy álltam hozzá, hogy meg akarom csinálni, mert új kihívás. A levegőben sokkal jobban érzem magam, mint a színpadon, amikor fix koreográfiát táncolok.

Szeretsz repülni?

Nagyon! Pörgés, repülés, minden ilyesmi mozgás vonz. Másfajta energiát szabadít fel bennem; olyan könnyedséget, amilyen valójában vagyok. A koreográfusok gyakran a kemény földtechnikához ragaszkodnak, és bár az is megy, abban is ki tudok teljesedni, a levegőben ez még inkább megvalósul. Mindegy, hogy lábon, fejjel lefelé vagy hátközépen megtartott függesztésről beszélünk. Ezt a mozgást nem akrobatikaként kezelem, hanem levegőtáncként, amelynek során akarva-akaratlanul misztikus lénnyé változom.

Volt már olyan eset, amikor megkarcoltad a
határodat?

Volt. Amikor a két acélrúd között kellett volna bemásznom fejjel lefelé, és a végén ott is kellett volna eltűnnöm, akkor azt mondtam, hogy nem, mert azt egyetlen artista sem vállalja, nemhogy egy táncos. Az már túl veszélyesnek tűnt. Bármilyen magasságból hatalmasat lehet esni, de amíg belátható távolságon belül vagyok, addig biztonságban érzem magam. Egy alpinista előadás közben végig a színpad mellett áll; őbenne maximálisan megbízom, csakúgy, mint a fiúkban, akik dobálgatnak és a partneremben, akivel a levegőben táncolok. A függésnek is megvannak a maga határai: nagyjából egy órán át bírom, utána szükségem van pár perc szünetre. Pali (Frenák Pál) ezt maximálisan figyelembe veszi. Minden hosszabb kihagyást követően újabb felkészülés szükséges, amelynek során fokozatosan emelem a levegőben töltött idő hosszát.

Mit próbálsz most?

A Fightot újítjuk fel, és Ladányi Andreával készülünk egy előadásra. Emellett Komlón részt veszek a ClassiKo programban, amire Fuchs Diána Bécsben élő zongoraművész kért fel. Mindketten Komlóról származunk, és azt szeretnénk, ha az ott élő emberek láthatnák a klasszikus zene és a kortárs tánc összefonódását. Az ízlés a kisvárosokban javarészt eltolódott a népi kultúra felé, és ezért egyre kevesebb klasszikus és kortárs előadást hoznak létre. Dia úgy gondolta, hogy mivel számos klasszikus művész, például Király Csaba Liszt-díjas zongoraművész vagy Gyöngyösi Zoltán Liszt-díjas fuvolaművész Komlóról származik, érdemes ott felhívnunk a figyelmet a kultúrának erre a szegmensére. Az a cél, hogy megpróbáljuk visszahozni a régi hagyományokat.

Komló Kodály városa; iskolát és kórusfesztiválokat alapított ott. Fontos, hogy újraéledjen a városban a klasszikus zene szeretete, és ha kortárs tánccal vegyítve tudjuk bemutatni, az még jobb, mert újdonságról van szó. Nagy zenei kavalkád várható. Dia a háromtagú együttesével jön, és egy méregdrága Bösendorferen fog játszani, amelyet egyenesen a bécsi gyárból szállítanak Komlóra. Többek között annak a tetején fogok táncolni. Bartók népi világát sem kerüljük ki – a műveit szintén kortárs mozgással vegyítve adjuk elő –, és Rahmanyinov-darabok is elhangzanak majd a kétnapos program során. Eltáncolom Frenák Pál MenNonNo című darabját is, amellyel a világ több pontján, például New Yorkban léptem fel korábban.

Régóta az egyik vezető táncosa vagy a Frenák Társulatnak, amit, gondolom, nem volt könnyű elérni, tekintve, hogy ez igen neves, különleges együttes.

Kezdetben nehéz volt felvennem a stílust. Klasszikus szférából érkeztem; az organikus spirális mozgást máshogy használtam, mint itt kell. Pali elég keményen tanított, hogy minden, ami technikailag bennem van, elő tudjon jönni. A művészi érés hosszú folyamat, és csak a technikai tudás megszerzését követően tud igazán beindulni.

Kemény menet volt az elmúlt hét év, de úgy érzem, jó úton járok. Pali sokat segít; kifejezetten szigorú velem, amit nem bánok. Nem lehet úgy művészt nevelni, hogy állandóan simogatjuk a lelkét; azt is meg kell tapasztalnia, milyen lent lenni, elvégre gyakran a nehézségek visznek előre.

A mostani generációt leginkább az érdekli, hogy valaminek az arca legyen. De azért, hogy az arc mögött tartalom húzódhasson meg, tenni kell. Az, hogy valakivé válhass, hogy valamit magas szinten tudj képviselni, komoly munkát igényel minden egyes nap; nem csak annyi, hogy fotókat posztolsz magadról. Nem vagyok exhibicionista alkat, nem akarok celeb lenni, és ez nálam tudatos elhatározás. A hosszú távú érvényesülést sokkal fontosabbnak tartom, mint a pillanatnyi feltűnési viszketegség kielégítését, ami manapság a közösségi oldalak térhódításával olyan gyakori lett. Vagy tudatosan építkezik az ember, vagy egy idő után szükségszerűen eltűnik. Frenák Pál és Bozsik Yvette kiváló példák erre: saját magukat „adják el”, nem kreálnak „bombahíreket” magukról. Tisztán megmaradnak amellett, akik valójában ők.

Te mit képviselsz? Mi az, amibe beleállsz
művészként, magánemberként?

Amit nehezen viselek néha, az a tudatlanság, az információk rossz kezelése. Például a Covid idején terjedő összeesküvés-elméletek olykor elszomorítottak, máskor humorosnak láttam a „kanapéinfektológus” teóriákat. Lehet, hogy nem látni a vírust, de attól még itt van. A Csernobil című amerikai filmsorozat egyik jelenete jut róluk eszembe, amikor egy ukrán nénihez odamegy egy katona, és lelövi a tehenét, a nénit pedig felszólítja, hogy menjen vele, hagyja el a térséget. Ő azonban azt mondja erre: „Voltak itt már a bolsevikok, cáriak, nácik, minek kéne nekem attól félnem, amit nem is látok?” Ez a tudatlanság az, ami korunkat a mai napig végigkíséri.

Ami lelazít, az például egy minőségi film. Lars von Trier az egyik kedvenc rendezőm. Zseniális képivilága inspirációt ad.

Fontos számomra az esztétikum; hogy a torz helyzetekben is megtaláljam a szépséget. Góbi Ritával csináltunk egy darabot, és van benne egy hosszú szólóm, ami végig a kicsavart helyzeteken alapszik, mégis van benne szépség. Ezek az én „misztikus lényeim”: van, hogy sellővé válok, máskor perec leszek. A rólam készült fotókon is azt keresem, ami közvetíti az általam képviselt esztétikumot, és ami különleges. A kérdés az, hogy miben, hogyan látom meg a szépséget.

Az esztétikum keresése vezetett erre a
pályára?

Sokáig hegedültem, de kiskoromtól kezdve lenyűgözött a
balett. Anyukám elvitt balettiskolába, de nem tetszett, hogy én voltam az
egyedüli fiú. 14 évesen viszont jött egy fordulat: elegem lett a néptáncból, a
népzenéből, nyomasztott; nem találtam benne a helyem. Visszahúzott valahova, de
én inkább előre igyekeztem, egy másik dimenzióba. Amikor bementem a Pécsi
Művészeti Szakközépiskola felvételijére, és ott álltam Uhrik Dórával és Kovács
Zsuzsával szemben, azonnal eldöntöttem, hogy bármi áron oda fogok járni.

A Frenák Társulat előadásain kívül
többfelé találkozhatnak veled a nézők. Legközelebb hol játszol?

Ladányi Andrea Kossuth-díjas táncművésszel készülünk premierre a Budapest Táncfesztiválon. Az előadás az ő elmúlt hat évtizedét öleli fel. Óriási elismerés, hogy az egyik korszak megjelenítésére engem kért fel. Sokszor látott színpadon a Veszprémi Táncfesztiválon; majd amikor Pali felkérte, hogy táncoljon a Lutte című darabunkban, akkor sokat beszélgettünk.

A Divided time próbái most kezdődnek, sokat még nem tudok róla. A Frenák Társulattal felújítjuk az Intime, a Fight és valószínűleg a Twins című darabot, valamint Góbi Ritával a Szigetet.

Kisebb művészfilmen dolgozom Rohonczi Anitával és a Magyar Zeneműkiadóval. Harcsa Veronikának született egy gyönyörű, hatperces dala, ahhoz készítünk kisfilmet. A forgatás már lezajlott, most vágjuk. A címe: Jesus geht auf dem see (Jézus a vízen járt). A zeneszerző a Göteborgban élő magyar származású kántor és zeneszerző, Solti Árpád. Nem csupán táncolom a filmet, hanem a kreatív részében is részt veszek. Olyan együttműködést igyekeztünk összehozni, melynek során mindenkinek kiaknázza a művészi értékeit.

Mi jelenti számodra a bázist?

A művészet. Ha nincs munka, ha nem táncolhatok vagy nincs valamilyen kreatív feladat, akkor hiányérzetem van, elkezdek befordulni. Az elmúlt másfél év a színházak zárása miatt nehéz időszak volt, mert a művészek jelentős része nem tudott normálisan dolgozni, próbálni. Én például nem tudtam próbaterembe menni. Nem vagyok zenész, aki otthon, a négy fal között előveheti a hangszerét, a kottáját, és gyakorol.

Egy éve elkezdtem a táncművészeti koreográfus szakát, és sok elméleti tárgyam van, amelyek új látásmódokat tanítanak.

Sokat foglalkoztat az a jelenség, hogy mennyire kétoldalú lett a politika, a közélet, ami szélsőségessé tette az embereket, és ez a művészetben is kezdi felszegni a fejét. Szerintem az lenne a normális, ha a másképp gondolkodó emberek beszélgetnének egymással, nyitottak, kíváncsiak volnának egymásra. Érdemes kulturáltan beszélni a felebarátunkkal.

Hiszek az erőben, magamban és egy felsőbb univerzumban. A hitemből fakadó energia éltet, azt próbálom átadni a nézőknek.

Fotó: Bobal photography/Bobal Katalin