2005-től a román kulturális tárca igazgatójaként majd kulturális államtitkárként dolgozott 2009-ig. Miért vállalt most hasonló megbízatást?
Mert megtisztelő a felkérés, és ismét kihívást jelent számomra. Talán mert nem telt el túl sok idő, vagy éppen azért, mert elég idő telt el azóta, hogy ebben a hatáskörben tevékenykedtem.
Elfeledte a hátulütőit?
Így van, bár megjegyzem: az előnyeit sosem láttam. Visszatérve arra a területre, ahol tizenegy évvel ezelőtt dolgoztam, elég pontosan látom a különbségeket, legyen szó előnyös vagy hátrányos változásokról.
Milyen eltérést lát?
Nagyon sokat változott a minket körülvevő világ, és nem elsősorban a járványhelyzetre gondolok, bár ez sem elhanyagolható körülmény. Románia társadalmi, gazdasági helyzete, a kulturális élet átalakulóban, és szerintem a változások jó irányba mutatnak. A kulturális élet gazdagabb lett, végre Romániában is megjelentek a nyugatabbra olyan népszerű kulturális magánvállalkozások: színházak, kisebb galériák, kiállítóterek, és ez lényegesen megváltoztatja az eddigi paradigmát. Eddig a kultúra percepciója megállt azon a szinten, hogy szép, szükséges, gazdagítja a lelket, miközben pallérozza az elmét, de mindig hozzátették: nem lehet belőle megélni.
Hányszor hallottam, hogy a kultúra csak viszi a pénzt!
Szerintem e téren komoly változás történt Romániában is, más országokban ez talán már hamarabb elindult. Mára a kulturális szférában forgó pénzösszeg jelentős hányadát teszik ki magán források. Korábban az állami támogatások jelentették a kultúra egyetlen pénzforrását. A politikai döntéshozók úgy gondolták: „jól van, adunk egy kis pénzt, aztán szabaduljunk tőletek”. Ha tudatosítjuk a döntéshozókban, hogy a kultúra nem csak viszi a pénzt, hanem hozza is, éppen ezért egyre fontosabb szerepet játszik az ország gazdasági életében, már pozitív változást értünk el.
Mekkora a hatásköre államtitkárként, milyen feladatokkal bízta meg a miniszter?
Házon belül hozzám tartozik a parlament és a kormány közötti alkotmányos kapcsolat fenntartása, én képviselem a tárcát a parlament előtt. A minisztérium jogszabálytervezeteit ellenjegyzem, ezek ismeretében képviselem a tervezett módosításokat a kormány és a parlament előtt. A legtöbben – akik nem ismerik belülről ezt a tevékenységet – a parlamenti kapcsolattartást tartják a munka legunalmasabb részének, púp a hátukon. Én ellenben a legfontosabb hatáskörnek tartom. Van egy főosztály a tárcánál, amely az előadóművészet, filmművészet, írott kultúra és kortárs alkotások képviseletéért felel. Ezen belül hozzám tartoznak az előadóművészetek: a színházak – legyen szó prózai vagy zenés intézményekről –, a filharmónia és a filmművészet. Az írott kultúrát a miniszter megtartotta magának, amit nem is bánok, mert annak idején magyarként elég rossz tapasztalataim voltak a román írók szervezeteivel, igen göröngyös volt a megegyezésig vezető út.
Ha a házon kívüli feladataimat tekintjük, ide tartozik a minisztérium fenntartása, felügyelete alá tartozó, egyébként autonóm módon működő színházak ellenőrzése, a munkájuk segítése. Több nagy nemzeti színház működik a tárca hatáskörében: a krajovai, a marosvásárhelyi, a temesvári és a Iaşi Nemzeti Színház, a Kolozsvári Állami Magyar Színház, valamint a nagy operaházak, az operettszínház, zenés befogadószínházak és a már említett Nemzeti Filharmónia. A Bukaresti Nemzeti Színházat a miniszter megtartotta saját hatáskörben, aminek kifejezetten örülök, hiszen éveken át dolgoztam a vezérigazgatói tisztséget több mint tizenöt éve betöltő Ion Caramitruval. Így nem adunk támadási felületet, hiszen felróhatnák a régi szakmai barátságunkat.
Támadták korábban is: 2015-ben érdekösszefonódással vádolták meg a bukaresti operettszínház igazgatója elleni eljárásban.
Megvádoltak, meghurcoltak ügyészségen, bíróságon, mire ítélethirdetésre került a sor, az ügyészség visszavonta a vádakat. A sors iróniája, hogy éppen azokkal az érvekkel, amelyeket én az első ügyészégi kihallgatásomon jegyzőkönyvbe vettem. De kellett hozzá két év, és az összes vonatkozó hercehurca. Ezek azok az ügyek, amelyek miatt különösen izgalmas hasonló szerepet vállalni Romániában.
Visszatérve a feladatköröm felvázolására, az említett intézményeken túl akad számos szervezet: az állami nyomda, filmgyártó vállalatok, mozi vállalat, amelyek egy része a csőd szélén áll, más részük vegetál, és állami segítséget remél. A fő probléma ezekkel az intézményekkel, hogy egyelőre nem látjuk, milyen szerepet tölthetnek be, és miként érdemes megmenteni őket a tetszhalálból. Ezekben a kérdésekben nemhogy előrelépés nem történt 2009 óta, de inkább romlott a helyzet.
Van már javaslata a továbblépésre?
Elképzeléseim vannak, de ezekről korai lenne beszélni néhány héttel a beiktatásom után. Napóleonnak volt egy mondása:
„harcolunk, harcolunk, de mi lesz, ha győzünk?”
Ezt kell nekünk is elhatároznunk, ha állami gyámság alatt működő, tetszhalott intézmények megmentéséről döntünk.
Államtitkárként melyek a legfőbb célkitűzései?
A decemberben elfogadott kormányprogram konkrét célkitűzéseket fogalmazott a kultúra területén is. A kormányprogram végrehajtása nem csak cél, inkább kötelesség. Mondok példát az abban foglaltakra: a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak is otthont adó opera épületének felújítását nem lehet tovább halogatni. Románia izgalmas kihívás előtt áll, hiszen a világjárvány 2021-ről 2023-ra tolta a Temesvár Európa Kulturális Fővárosa projekt megvalósítását. Ebben a tárcának is fontos szerepe van, a 2007-es nagyszebeni projekt menedzselése okán kulturális államtitkárként tapasztalatom is van a témában.
2023-ban Veszprém hasonló projektre készül.
Ez összeköt bennünket, és rávilágít arra, hogy minden rosszban van valami jó. A halasztásnak köszönhetően időt nyertünk, amely lehetőséget ad Temesvárnak a felkészülésre, és egy nagyon izgalmas háromszöget hoz létre: Veszprém már korábban együttműködési megállapodást kötött Sepsiszentgyörggyel, így a három város izgalmas képet adhat Európa egy szeletéről. Fontosnak tartom, hogy ezt a projektet sikerre vigyük.
Visszatérve a célkitűzésekre: fontosnak tartom, hogy az említett intézmények jobban megfeleljenek a korszellemnek. Talán csúnyán hangzik a kultúra területén, mégis fontosnak tartom a hatékonyság elvét. Említettem korábban a „kultúra szükséges rossz, amely viszi a pénzt” szemléletet, ám akkor inkább a döntéshozók aspektusáról beszéltem. Az intézményvezetőknek is mentalitásváltásra van szükségük: virágzó, a kihívásokra gyorsan, eredményesen reagáló kulturális szervezeteket szeretnénk támogatni. Az efféle mentalitásváltás időigényes dolog, sokszor generációváltásra van szükség, hogy érzékelhetővé váljon, mégis muszáj előrelépnünk ezen a területen. Fontos szorosabb együttműködést kialakítanunk az önkormányzatokkal, hiszen vidéken működő intézmények projektjei is túlmutathatnak a megyehatárokon, ezeket átláthatóbban kell menedzselni. A magánszféra és a közszféra nem versenytársak, ezt a résztvevőknek is be kellene látniuk, mert a nézők számára a kínálatuk kiegészíti egymást. Érdemes volna jobban figyelni egymásra, hiszen a versengésben elveszítjük azt, akiről, akinek, akiért a művészet létezik.
Fontos különbséget tennünk kulturális és művészeti intézmények között, ezt először színházigazgatóként fogalmaztam meg, amikor hangsúlyoztam: a színház művészeti intézmény.
Mi a különbség?
Hogy a kulturális intézmény a kultúra számos eszközével, részben előadások révén jut el a közönségéhez, míg a művészeti intézmények kizárólag az előadásaikon keresztül teremtenek kapcsolatot a nézőikkel, alkotói műhelyként működnek. Azért lényeges ezt leszögeznünk, mert így nem eshetünk abba a tévedésbe, hogy – a támogatásért cserébe – például egy színháztól várjuk el a nemzeti ünnepre készülő előadás megrendezését.
Milyen hosszú ciklusra tervez?
Az a kormány, amelynek eleinte főigazgatója, majd államtitkára voltam, azon kevés kormányok közé tartozott, amely végigvitte a mandátumát. Ha ezt ómennek tekinthetjük, akkor legyen jó jel. De ez politika, míg én mindig is inkább technikusnak tartottam magam, mint politikusnak.
Nem értem a különbséget.
Nem értek a futballhoz, de játszottam egy filmben, amelyben az öregek otthonában szerveztünk focicsapatot, így valamelyest meg kellett tanulnom. A fociban a technikus az edző, olyan szakember, aki sikerre viheti a csapatot. Az államtitkári megbízatás persze politikai, hiszen egy kormány másodvonalában dolgozunk. Ezen a szinten a szakmai hozzáértés számít, és nem annyira a politikai éleslátás.
Amikor színházigazgatóként dolgozott Temesváron, ha szóba került a politika, azt felelte: nem hajlandó kompromisszumokra. Ezt egy államtitkár is megengedheti magának?
Megengedheti, mert mint mondtam: a szakmaiságot képviseli, függetlenül attól, hogy éppen finanszírozási, fenntarthatósági vagy jogalkotási kérdésekben nyilvánít véleményt. A döntéseimet kizárólag a szakmai szempontokat mérlegelve hozom meg. A feladatom, hogy az én szintemről lehetőleg objektíven, szakmailag megalapozottan kerüljenek a döntések felsőbb szintre, és a politikusok is tisztán lássák, egy-egy határozatuknak mi lehet az eredménye. Egy alkotó az alkotás terén sosem köthet kompromisszumot. Ezt az alapvetést a jogalkotás terén is alkalmazni szoktam.
Színművészként a magyar és a román kultúrába is beágyazott. Mit jelent államtitkárként, hogy magyar származású?
Két kultúra mezsgyéjén születtem, mindkettőhöz tartozom, bár sokszor úgy érzem, egyikhez sem. Amikor egyik kultúra területén kezdek neki valaminek, akkor akadnak, akik azt mondják: „mit akar ez a román?” Ha másutt tevékenykedem, akkor vannak, akik azt kérdik: „mit akar itt ez a magyar?” Én mégis hatalmas gazdagságként tekintek erre, hiszen mindkét kultúrából magamévá tehetem mindazt a szépet és jót, amelyre az embernek szüksége van a túléléshez ebben a zűrzavaros világban.
