Kosztolányi Dezső 90 évvel ezelőtt, 1930 körül Esti Kornél történetébe szőve emlékezett vissza a 20. századi Magyarország legveszedelmesebb járványának tartott, 1918 őszén tömegessé váló spanyolnátha idejére – idézi fel Géra Eleonóra történész-levéltáros, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Művelődéstörténeti Tanszékének docense. Az emberek a háború végnapjaiban nemcsak a politikai bizonytalanság miatt böngészték a napilapokat, hanem a titokzatos járványról, de leginkább annak sikeres leküzdéséről vártak híreket. Csalódniuk kellett: a sajtó ellentmondásos intézkedésekről, egymást hibáztató politikusokról és városatyákról, tömeges halálesetekről tudósított.
Pestis, spanyolnátha, szamárköhögés
Nem véletlen, hogy a járványok történetében elsőként pandémiává, világjárvánnyá növekedő spanyolnátha pusztítása a pestist juttatta rögtön az emberek eszébe. Egy svájci orvos félreérthető boncolási jegyzőkönyve alapján szárnyra kelt a rémhír: a spanyolnátha nem más, mint tüdőpestis. Magyarországon a köztiszteletben álló járványügyi szakembert, dr. Korányi Sándort kérték fel, nyugtassa meg az embereket, a spanyolnáthának nincs köze a pestishez.
A szülők évről évre féltették gyermekeiket a tavasszal és ősszel rendszerint visszatérő, akkor még akár halállal végződő diftériától, szamárköhögéstől vagy kanyarótól. 1348-tól kezdve közel négyszáz éven keresztül Európa lakosságának majdnem minden nemzedéke maga is átélte a pestis borzalmát, vagy legalább hallott róla mások elbeszéléseiből.
Elzárkózni
Mit jelentett az igazi dögvész, és mi volt rá az emberek reakciója? Egészen részletes magyarázatot kapunk hazai levéltári források alapján, például Buda tanácsülési jegyzőkönyveiből. 1709 nyarának utolsó napjaiban a tabáni rácok között regisztrálták az első fertőzötteket. 310 évvel ezelőtt, 1710 tavaszán már több városrész teljes zárlat alá került, de a Vízivárosban és a Várban ugyancsak igyekeztek bezárkózni a házukba a polgárok, városlakók. Csak idő kérdése volt, mikor kerül az egész város pestiszárlat alá.
Az Isten büntetésének tekintett döghalál ellen a középkor óta egyetlen módszert ismertek, az érintett terület minél körültekintőbb elzárását, a betegek elkülönítését.
A Rákóczi-szabadságharc utolsó éveiben, jelentős részben a seregek vonulásának következtében, az egész országban gyorsan terjedt a pestis. A bécsi udvar ezért – a hazai járványok történetében először – központi irányelveket dolgozott ki. Ahová lehetett, járványorvosokat és orvosságot küldtek, határoztak az említett vegyes bizottságok (commissio sanitatis) összetételéről és működésük rendjéről, előírták a fertőzöttek kötelező bejelentését. A háborús viszonyok közepette ezek az intézkedések nem bizonyultak elegendőnek, becslések szerint a lakosság 10-13%-a meghalt.
Éhezés, rettegés, világvége-hangulat
A központi intézkedések ellenére az 1709–1710-ben történtek nem sokban különböztek az 1692–1693-as járványtól. A családtagjaik karjából kiragadott és a pestiskórházban elhunyt szeretteiket gyászoló, a zárlat miatt éhező, fázó lakosok körében gyorsan kialakult egyfajta világvége-hangulat. Az emberek mozgásának korlátozása, házaik naponkénti átkutatása betegek után, a szigorú előírások és az ellátási nehézségek a járvány fenyegetésével karöltve gyakran szokatlan, erőszakos reakciókat váltottak ki a lakosságból. Az engedetlenség és a félelem lassan a város majdnem minden lakosát érintette. A város vezetése sem mutatott jó példát: a polgármester beteg mostohaleányát rejtegette, a tanácsosok érdekcsoportokra szakadtak, aki tehette, környékbeli birtokára, házába menekült. Mindenki igyekezett biztonságba helyezni legértékesebb holmijait: a polgár a határban elásta a pénzét, a rác a fertőzött, lefoglalásra ítélt ruhaneműit menekítette a szőlőkbe, a Gellért-hegy sziklaüregeibe. A zárlat alá vett Tabán lakosai éjszakánként titkon vízre szálltak, és a ráckevei – ugyancsak pestisfertőzött – rácokkal üzleteltek, legtöbbször bort, pálinkát vittek feketén eladni. A tűzifa fogytával először a csónakok egy részét aprították fel, ezután következtek a bútorok; éjszakánként jobb esetben csak a száraz szőlővenyigét szedték össze, rosszabb esetben kivágták az élő tőkéket és a gyümölcsfákat.
Lázadás a Tabánban
A magasabb társadalmi állásúak sem tűrték könnyebben mozgásuk szabad korlátozását, és külön sértésnek vették, hogy a társadalmi rangsorban alattuk álló őrszemélyzeté a döntés joga. Egy gazdag mészáros egyik délelőtt „kerül, amibe kerül” felkiáltással lovával nekiugratott a Császár fürdőnél felállított útakadálynak, délután pedig kocsival próbálta áttörni. Egy városi tanácsos neje ütlegelni kezdte az őröket, mások szidalmazták őket. A pestis felbukkanása óta megelőzésként a városban tiltottak mindenféle mulatozást, italozást, táncolást, összejövetelt, a szabály megszegői pedig komoly bírságra számíthattak. Ennek ellenére egy tanácsosné és egy nemes polgár a nejével együtt többször lementek a lezárt Tabánba enni-inni. A Vízivárosban és a Várban lakó polgárok egy engedetlen csoportja 1710 szeptemberére ugyancsak megunta a tilalmakat, rendszeresen kiszökött az országúti városrészbe, ahol présházakban törzshelyeket alakítottak ki maguknak: ettek, ittak, szervezkedtek a polgármester ellen. A dolog olyan méreteket öltött, hogy tájékoztatni kellett a budai várparancsnokot, a tanács pedig a pénzbírság mellett lakóhelyükről való kizárással fenyegette ezeket a személyeket.
A társadalmi rend felbomlása karantén idején akár lázadásig is fajulhatott, ahogyan 1739-ben történt a Tabánban. A családtagok nem engedték elvinni beteg hozzátartozóikat, mire katonák érkeztek a beteghordók segítségére, kisebb dulakodás támadt. Asszonyok azt kezdték híresztelni, hogy a katonák el akarják pusztítani a tabáni polgárokat, mire félreverték a harangokat. Az odasereglett lakosság a katonákra támadt, a csetepaté végére sokan megsebesültek, a pestisorvost vérbe fagyva, felismerhetetlenségig összevert fejjel találták meg.
Következmények
1709 és 1712 között Buda városának egyes részei vagy az egésze három alkalommal került hosszú hónapokra zárlat alá. A város vonzerejét jelentő gyógyfürdők ezekben az években a hozzájuk tartozó fogadókkal, kocsmákkal együtt jórészt zárva maradtak, a híres borvidék szőlőit alig művelte valaki, a távolabbi kereskedelmi kapcsolatok megszakadtak, a zárlat alá kerültek ellátása és a védekezés költségei az állami segítség ellenére hatalmas összegeket emésztettek fel, amit a város csak kölcsönökből tudott fizetni. Míg a pestis által megkímélt Pest város tanácsa 1711-ben és 1712-ben soha nem látott vásári sokadalomról számolt be, addig a budai tanácsosok levélben könyörögtek más városok vezetőinek, hogy ne kerüljék el tovább Budát, jöjjenek piacozni, üzletelni, különben éhen vesznek.
Mi történt a város lakóival, a családokkal? A városi szegények könnyen földönfutóvá válhattak, Budán például az első időkben kunyhóikat a hatóság emberei a védekezés nevében felgyújtották. A nincstelenné vált emberek gyakran elvándoroltak.
A megözvegyült mesternek vagy a magára maradt leánynak, özvegyasszonynak is minden korábbinál nagyobb szüksége volt támogatásra. A pestist követően mindig jelentősen növekedett az esküvők száma. A rendkívüli helyzetet mutatja, hogy ezekben az időkben hajlamosak voltak felrúgni a párkeresés egyébként szigorú normáit, elhalványultak a társadalmi, vagyoni, életkorbeli különbségek.
A pestis a közösségekben megerősítette az összetartozás érzését, a beteg vagy később a megélhetési nehézségekkel küzdő rászoruló a helyben élő családtagjaira és a szomszédjaira, a származási közösségére vagy a gyülekezetére számíthatott. Nem ritka a megözvegyült szomszédok házasságkötése vagy a szomszédok árváinak sajátként való felnevelése, de az egyes emberek maguk is fokozottan figyeltek a tágabb lakókörzet (pl. Horvátváros, Halászváros) rászorulóinak segítésére.
A városba érkező idegenekkel szemben azonban már nem voltak olyan segítőkészek a helybéliek: féltek a számukra ismeretlenektől. Az idegenkedés mögött részben ott élt a pestistől való állandó félelem. A gyanús körülmények között megbetegedett idegen és esetleges társai stigmatizálása gyorsan megtörtént, éppen ezért a helyiek igyekeztek elhatárolódni tőlük.
Védőöltözet, maszk, karantén
A korban nagyobb távolságra utazni, árut szállítani csak előzetes engedéllyel lehetett, amelyben igazolták a hatóságok, hogy sem az áru, sem a szállítója nem pestises vidékről érkezett. Ennek – és az 1738-ban a törökellenes háború miatt hazánkba érkező pestisnek – az emlékére tűnt fel a határon Jókai regényében, az Az arany emberben Tímár Mihály és Ali Csorbadzsi hajóján az ellenőr: pestises beteget keresett. A 19. században egyébként már inkább a kolera miatt figyelték az emberek mozgását. A dunai hajósok számára külön kikötőket jelöltek ki, ahol a vesztegzár alá helyezett hajók utasai a megfigyelési idejüket töltötték, illetve áruikat – ha nem a megsemmisítendő kategóriába tartoztak – meghatározott időre „pihentetni” kellett.
Az Európában 1831-ben először megjelenő kolera elleni védekezés a pestis elleni protokollnak megfelelően zajlott. Tapasztalati úton mégis sok olyan megoldást találtak, amit lényegében azóta alkalmazunk. A 17. századi Itáliában, majd Franciaországban kezdtek el a pestisorvosok védőöltözetet hordani. A hosszú köpeny, csizma, kesztyű, az arcot és a szemet takaró, hosszú csőrben végződő maszk védelme nem hasonlítható a mai felszerelésekéhez: viselőjét nem óvta meg teljesen a miazmás, betegséget terjesztő levegőtől, mégis fontos előrelépés volt. Hasonlóan veszélyesnek gondolták a pénzt: ecetes vízben áztatták, hevítették. Megfigyelték, hogy a füst ugyancsak elűzi a miazmákat, ezért a leveleket, iratokat vagy a betegszobát igyekeztek jól átfüstölni.
A kolera baktériumának felfedezése előtt már bizonyították, hogy ezt a betegséget az emberi ürülék és a szennyezett ivóvíz terjeszti.
A 19. századi városok infrastruktúrájának fejlődésére döntő hatást gyakoroltak a kolerajárványok és az ezeket követő társadalmi nyomás.
Budapesten az 1872–1873-as kolerát követően először arról határoztak, hogy a nagy bérházakat kötelező rákapcsolni az ivóvíz- és a szennyvízhálózatra is, már ahol ilyenek léteztek. A hálózat fejlesztése és a vízmű építése anyagi okokból váratott magára, az 1892-ben visszatérő következő hullám azonban komoly figyelmeztetésnek bizonyult. Az 1876. évi közegészségügyi törvény az önállóvá váló település-egészségügy, a lakosság körében folytatott széles körű felvilágosító munka jelentősen hozzájárult a nagy járványok leküzdéséhez. Mind között azért mégis az 1770-es években utoljára felbukkanó pestistől és a kolerától féltek a leginkább.
Korunk emberéhez a spanyolnátha esik időben a legközelebb. 1918-ban Magyarországon a karanténról csak beszéltek, de nem rendelték el: az adott körülmények között nem is lett volna értelme, mivel napi több katonavonat hozta a frontról a katonákat, köztük sokakat betegen, újabb vonatok pedig a lakhelyükről elüldözött civil menekülteket.
A nagy járványok után szinten minden korszakban érezhetően távolságtartóbbá váltak az emberek. Egy ilyen helyzetben a többség kivár, biztonsági okokból inkább szűkebb családi körben, lokális közösségében tölti az időt. A pestis, a himlő, a kolera megfékezésének évszázadokig legsikeresebb eszköze, a karantén emléke máig él, legalábbis az alapvető szükségleti cikkek, az élelmiszer vagy a gyógyszerek felvásárlásának mértéke ezt mutatja.
A teljes cikk az MTA oldalán olvasható.
