Honnan jött az ötlet, hogy nekivágj az El Caminónak?
Talán édesanyámtól hallottam róla először, de biztos ez is a Camino misztikája, hogy valamilyen úton-módon úgyis eljut az ember fülébe, hogy létezik. Nagyon sokáig édesanyámmal terveztem végigcsinálni, de végül úgy alakult, hogy az egyik legjobb barátnőmmel mentem, akivel akkoriban nagyon hasonló dolgokon mentünk keresztül. Mindketten azt éreztük, hogy szükségünk van valamire, ami nem egy nyaralás, nem kempingezés, hanem egy olyan út, ami teljesen kibillent a komfortzónánkból. De egyébként is egy olyan időszakban fogalmazódott meg bennem ez az elhatározás, amikor azt éreztem, hogy picit elfogyott az anyag, amiből táplálkozni tudok. Nemcsak az írás terén, hanem úgy egyébként az életben. Szóval elkezdtem jó pár évig félretenni, nagyjából két év tervezés volt, mire elkezdett szép lassan kirajzolódni minden. Az elején még egy nagyon kis szivárványos, unikornisos dolognak tűnt, hogy mi most megyünk kibillenni a komfortzónánkból, és amikor már ott voltam, jó sokszor megkérdőjeleztem magam, hogy ebből a pénzből amúgy miért is nem nyaralni és pihenni mentem.
Néhány héttel az út előtt volt alkalmunk páran összeülni egy beszélgetésre. Ott arról meséltél, hogy bár készültél az útra, mégis sok minden rejtély a számodra is. Valójában még a repjegyet sem vetted meg visszafelé. Ez nyilván nem hanyagság, inkább egy szellemi, lelki próbatétel. Feszegetted a határaidat?
Részben menekülés volt az érzelmeim elől. Annak ellenére, hogy jó vagyok az érzelmek kezelésében – nem mintha ezt így meg lehetne mérni –, mégis azt éreztem, hogy ez most túl sok, innen most ki kell fizikailag is szakadnom, és mivel annyira el akartam ettől távolodni, nem motivált az, hogy vissza is kell jönnöm. A másik, hogy én mindig mindent megszervezek, az életemben mindig mindennek megvan a struktúrája, a keretrendszere, most viszont azt éreztem, hogy ennek pont nem erről kellene szólnia. Ismerem magam, nem szeretem, ha siettetnek, és valljuk be, ez mégiscsak egy beláthatatlan idő bizonyos szempontból. Tudtam, hogy fizikai sérülés ellenére is erőltetni fogom magam, pláne úgy, ha még egy kijelölt végdátuma is van ennek az útnak.
Pont erre a dátummentességre, számmentességre volt szükségem, hogy ha valaki megkérdezi, ennek mikor van vége, akkor azt mondhassam, nem tudom. Hogy teret adjak annak, hogy akkor van vége, amikor vége van.
Kívülről nagyon úgy nézhetett ki, hogy mennyire magabiztos vagyok, de valójában iszonyatosan szorongtam. Végül meggyőztem magam, hogy legrosszabb esetben ott maradok valahol az óceánparton, nyár lesz, meleg lesz, tehát megfagyni nem fogok. Nyilván sokan utaznak úgy, hogy nem vesznek visszafelé repjegyet, és aki így utazik, általában nem ennyire feszült, de én mindig is feszélyezve éreztem magam olyan dolgokkal kapcsolatban, amit nem tudtam kontrollálni.
Ez utólag hogyan csapódott le benned?
Aki már hallott caminós történeteket vagy beszélgetett olyannal, aki végigment ezen az úton, sokszor hallhatott olyan típusú mondatokat, hogy „megváltozott az életem”, „megváltoztam mint ember”, és talán ezek túlságosan nagynak tűnő szavak, de teljesen tudom osztani, mert ugyanezt érzem. Tény, hogy könnyebb úgy elszakadni a mindennapi gondoktól, nem stresszelni, nem szorongani, hogy fizikailag is távol vagy a mindennapi problémáidtól, és csupán arra kell koncentrálnod, hogy mindennap sétálj 25-40 kilométert, ellásd magad élelemmel, és nagyjából ennyi. Tehát a piramis legalja, és közben rájössz, hogy ez mennyire elég. Ezt a szellemiséget próbálom beilleszteni a mindennapjaimba.
A jelenlét kulcsfontosságú, bár tudom, hogy ma már ez a szó is túlhasznált. Én is sokszor dobálóztam vele, de most tudtam csak igazán átérezni, hogy milyen is, amikor megszűnik a „mi lesz?” meg a „mi lett volna, ha…” közti billegés, és ott vagy egy tengely közepén, ahol már nem billegsz semerre, hanem csak vagy azon a napon, amikor éppen létezel, ellátod magad, levegőt veszel, egészséges vagy, vagy éppen nem, de ott vagy a jelenben.
Biztos rengetegszer átfutott az agyadban, hogy milyen lesz, ha majd tényleg ott leszel. Ehhez képest mi várt téged? Meddig tudtad a kezedben tartani a dolgokat?
Az út első fele nagyon megterhelő volt fizikailag. Az zavart a legjobban, hogy tőlem független dolgok befolyásolnak. Nem értettem, hogy miért kaptam pont én ételmérgezést, miért voltak már a második napon hatalmas hólyagok a talpamon, miért gyulladt be az Achilles-inam. Folyamatosan kerestem az okokat, ujjal mutogattam saját magamra, hogy ez azért van, mert, és közben meg pont ez tanított meg az alázatra. Elfogadni, hogy míg mások szökdécselve haladnak az útjukon – nyilván nem mindenki, de akik engem akkor körülvettek –, addig nekem az első három hétben minden lépés fáj valamilyen oknál fogva, vagy éppen nem tudok bevinni ételt a szervezetembe, mert nem marad meg semmi bennem.
Meg kellett tanulnom, hogy ha változást akarok magamban elérni, azt is el kell fogadnom, hogy van, amikor nem rajtam múlnak a dolgok.
Ez persze egyfajta kiszolgáltatottságot feltételez, ugyanakkor azzal is számolni kell, hogy ugyanúgy lehet jó, mint rossz. Most már, ha történik valami rossz dolog, és már kezdenék szitkozódni, hogy na, akkor ez a nap is kuka, mindig továbbgondolom, hogy valószínűleg ez valahova visz, valamiért ennek így kellett történnie, és ez néhány nap elteltével mindig visszaigazolódik. Valójában minden összekapcsolódik mindennel, amiben én eddig is hittem, de most már van egy fizikai felfogásom is róla.
Fizikailag vagy lelkileg volt megterhelőbb?
Nagyon sokáig azt gondoltam, hogy fizikailag megterhelőbb, mert tényleg iszonyatos fájdalmaim voltak, még kórházban is voltam. Végül eljutottam oda, hogy visszakérdeztem magamtól a saját leckémet. Én ugyanis hiszek abban, hogy ami a lelkünkben zajlik, az szomatikusan is megjelenik. Amikor olyan környezetben voltam, ahol nem volt orvos, nem volt nyitva semmilyen patika, tehát lényegében nem tudtam sehogy sem ellátni magam, rá voltam kényszerítve arra, hogy kicsit megvizsgáljam magam lelkileg. Ellamentálgattam így jó pár órát, mert ugye időm az volt, és ezáltal jöttek fel bennem azok az érzelmek, amiket addig sok éven át elnyomtam magamban.
Arra is rájöttem, hogy nem lehet szétválasztani a kettőt, ha lelkileg erős vagy, a tested is másképp reagál. Talán csak az agyam magyarázza be magának, de miután végigmentem ezeken a lelki folyamatokon, éreztem, hogy a fizikai fájdalom egyre kevésbé gátol. Ebből adódóan az Istenhez való közelség is megváltozott bennem. Felerősödött a „nem vagy egyedül” érzés, annak ellenére, hogy a barátnőmmel már a harmadik napon szétváltunk.
Miért váltatok szét?
Említettem, hogy rögtön az út első felében, már a harmadik vagy negyedik napon ételmérgezést kaptam, és nem tudtam továbbmenni. Szükségem volt egy pihenőnapra, Lili egy darabig velem maradt, de utána éreztük, hogy teljesen más a tempónk. Neki is, mint ahogy mindenki másnak, megvolt a maga küzdelme, a maga fájdalma, és tudtam, hogy nem erőltethetem rá másra az én utamat, ugyanakkor közben azért össze-összefutottunk, ami megerősített abban, hogy ha valakivel még találkoznod kell, akkor találkozni is fogtok.
Befejezve az előző gondolatot, mivel szétváltunk, sokszor éreztem magam egyedül, és amikor azt hittem, hogy se fizikailag, se mentálisan nem tudok megoldást találni a helyzetre, előjött a kommunikáció Istennel, vagyis azzal az istenképpel, amiben én hiszek.
Számtalanszor volt olyan, főleg az ételmérgezés során, amikor a rosszullét ellenére is 25-35 kilométereket gyalogoltam. Visszagondolva, meg vagyok róla győződve, hogy engem ott a Szentlélek vitt, vagy valami más, de hogy engem vittek, az biztos, mert elképzelésem sincs, hogy tudtam továbbmenni.
Mielőtt elindultál, mondtad, hogy reméled, lesznek majd különleges találkozások, hogy megismersz más zarándokokat is. Így lett?
Igen, és nagyon érdekes, hogy mennyire lecsupaszodik a kommunikáció ebben a buborékszerű világban. Nincs bájcsevej, nincs fölösleges körítés. Sokkal gyorsabban kerülsz interakcióba az emberekkel, mert ha valakivel egy tempóban sétálsz, az első kérdés – mivel ugyanazon az úton mentek – rögtön az, hogy miért jöttél ide, miért csinálod a zarándoklatot? És a legtöbbször mindenkinek jó oka van arra, hogy eljöjjön, de ha nem is, akkor is elindít egy mélyebb beszélgetést annál, mint hogy mi a kedvenc színed. Nagyon intim közeg, ugyanakkor nagyon biztonságos is, annak ellenére, hogy kvázi vadidegenekkel kerülsz kapcsolatba. Érdekes, hogy bár szeretek nyitott könyvként tekinteni az életemre, nem félek megosztani másokkal az érzéseimet, mégis sokszor éreztem azt, hogy már-már túlságosan megnyílok. Itt viszont azt tapasztaltam, hogy ezzel nincsen semmi probléma. Rádöbbentem, hogy a hétköznapokban ez mennyire másképp működik. Hányszor van az, hogy mondjuk elmegyünk egy rendezvényre, ahol meglátunk egy számunkra – kortól és nemtől függetlenül – szimpatikus embert, de nem merjük megszólítani, mert az milyen fura lenne. Ott ez teljesen másképp működött.
Egyébként meg mindig az történt, amit magamban megfogalmaztam. Ha úgy éreztem, hogy most egyedüllétre van szükségem, akkor senki nem szólt hozzám, én sem szóltam másokhoz, de volt olyan is, amikor nagyon mélyponton voltam, szükségem volt arra, hogy valaki sétáljon velem, mert éreztem, hogy másképp nem jutok el a következő településig. Akkor megismerkedtem egy olyan emberrel, aki dupla kilométereket gyalogolt, és gyakorlatilag húzott maga után.
Nagyon megható, hogy ezek az emberek képesek ekkora áldozatokat hozni vadidegen emberekért. Ugyanis sok pénzről van szó, az idő a legtöbb esetben korlátozott, és végső soron mindenki azért ment oda, hogy a saját útját járja.
Ez a tapasztalat megtanított elfogadni, hogy aki veled szeretne sétálni, a te utadon, az úgyis veled fog, és annak nem lesz teher, nem kell miatta rosszul érezned magad vagy szabadkoznod. Ugyanígy tanultam meg, hogy nem kell megmagyaráznom, ha nemet mondok valamire. Az út során megismerkedtem egy ötven év körüli férfival, Marcosnak hívják, és nagyon jó barátok lettünk. Pont akkor találkoztunk, amikor nagyon nagy szükségem volt az útmutatásra. A legtöbb emberrel két-három nap után elhagytuk egymást, vele viszont hetekig együtt sétáltunk. Beszélgettünk az életről, magunkról, nagyon értelmes és tartalmas beszélgetések voltak. A vele való sétálás alatt rengeteget segítettünk egymásnak, amiket én mondtam, az neki volt segítség, amiket pedig ő osztott meg velem, az nekem volt hatalmas útmutatás. Ő ébresztett rá, hogy nem kell magyarázkodnom, ha valamire nemet mondok. Egyik reggel megkérdezte, hogy akarok-e ma vele sétálni, nekem pedig akkor nem volt kedvem. Már kezdtem volna magyarázkodni, amikor megállított, elmondta, hogy nincs erre szükség. Ugyanúgy, ahogy általában az igent sem magyarázzuk meg. Utána már többször is előfordult, hogy nemet mondtam, ha valaki megkérdezte, hogy akarok-e vele menni, és döbbenet volt számomra, hogy valójában nem történt semmi katasztrófa, senki nem sértődött meg. Hihetetlen, hogy huszonöt év kellett ahhoz, hogy megtanuljam, a nemet ugyanolyan egészségesen lehet – és kell is – kezelni, mint az igent.
Picit elkanyarodva a jelenlegi témától. Mesélj egy kicsit erről a buborékról. Milyenek voltak a körülmények étkezés, tisztálkodás és orvosi ellátás szempontjából?
Amikor odaértünk a kezdőpontra, ez a mi utunk esetében Saint-Jean-Pied-de-Port-ban, egy francia kisvárosban volt, megkaptuk a zarándokútlevelünket, amibe az út során pecséteket lehetett gyűjteni. Ezek a pecsétek igazolták, hogy végigjártad az utat, amit majd az út legvégén, Santiago de Compostelában tudtál érvényesíteni. A kijelölt szálláshelyeket is csak az útlevél bemutatásával lehetett igénybe venni. Emellett kaptunk még egy térképet, útmutatót, listákat a zarándokszállásokról, és egy kagylót a táskánkra, hogy tudják, hogy zarándokok vagyunk.
A telefonhasználatot a minimálisra csökkentettem, csak a családommal és a közeli barátaimmal kommunikáltam egy közös csoporton keresztül, így eleinte a tájékozódást is analóg formában, térkép segítségével oldottam meg. A térkép – de van applikáció is, ha valaki azt választaná – olyan szempontból is hasznos, hogy be tudod határolni, hogy mettől meddig nincs település, így az étkezést is nagyjából lehet időzíteni. Olyan szempontból ez nyilván csalásnak minősül, hogy egy valódi zarándokúton csak elindulsz, és lesz, ami lesz. Nagyon sok napot mi is így töltöttünk, de az elgyengüléseim miatt tudnom kellett, hogy mikor számíthatok a következő településre. Ezen a térképen meg voltak határozva a napi etapok, hogy mikor mennyit kell gyalogolnod a következő megállóig. Eleinte nagyon szorosan követtem a menetrendet, később viszont elkezdtem szabadságot adni magamnak, hogy úgy menjek és addig, ameddig a testem bírja.
A zarándokszállások sokszor a templom köré voltak kiépítve, de voltak állam által fenntartott szállások is, többnyire ezek voltak a legolcsóbbak, ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy a legjobbak is. Emeletes ágyakkal ellátott szobákban aludtunk, volt, hogy csak hatan, de olyan is előfordult, hogy harmincan voltunk egy szobában. A fürdőhelyiségek koedukáltak voltak, és némelyik szálláshelyen vacsorát és reggelit is adtak. Egy átlagos nap az El Caminón úgy néz ki, hogy felkelsz, felöltözöl, felveszed a táskádat, és elindulsz a következő megállóig.
Itt azért jócskán megbomlik a magánszféra, nincs meg az az intim közeg, amit a hétköznapokban megszoktunk. Hogy élted meg ezt?
Az elején csak arra koncentráltam, hogy tiszta legyek, és vízszintesbe tegyem magam. Egyébként azt hittem, hogy sokkal rosszabbul fogom viselni, de valójában nem igazán érintett meg. Lefeküdtem, és csak örültem, hogy milyen jó szappanillatom van és végre pihenhetek. Előfordult persze, hogy inkább férfihangsúlyosabb volt egy szoba, ami nem zavart, csak abból a szempontból volt körülményesebb, hogy mindig el kellett vonulnom átöltözni, amit ideális esetben az ágyam mellett kényelmesen meg tudok tenni. A higiéniával is sokszor meg kellett küzdenem. Adott esetben a zuhanyzás csak félig-meddig sikerült, mert mondjuk nem úgy jött a víz vagy nem voltak olyanok a körülmények, amik lehetővé tették volna a megszokott tisztálkodást. Alkalmazkodni kell.
Az intimitás része csak a végére kezdett zavarni. Nagyjából három és fél hét után eljött egy pont, hogy ha nekem még egyszer be kell mennem egy izzadságszagú, férfiakkal teli szobába, akkor megőrülök. Szóval voltak mélypontok, de elfogadtam, hogy nekem, ha a szálláshelyeket nézzük, eléggé férfihangsúlyos utam volt, amihez valahogy alkalmazkodni kellett.
Kevés dolog fér bele egy hátizsákba, de valahogy mégis ebbe kellett beletuszkolnod az életedet. Miket vittél magaddal? Nyilván az alapvető szükségleteken túl, illetve lelkiekben.
Az út előtt utánajártam, hogy mit ajánlatos vinni, hát nem kellett volna. Hatalmas táskával vágtam neki az útnak. Amikor ott voltam, találkoztam több olyan zarándokkal is, akiknek nem ez volt az első útjuk, és ők is mondták, hogy első alkalommal ez természetes, mert nyilván úgy érzed magad biztonságban, ha mindent elviszel, ami neked fontos. Az út során már én is kihajigáltam néhány olyan dolgot a táskámból, amit amúgy nem használtam. Szóval ezt is jó volt megtapasztalni, hogy egyébként mennyi mindenre nincs szükségem.
Az első állomásnál volt lehetőség lemérni a táskákat, hogy mégis mennyit cipelsz. Az úr a zarándokirodában mondta, hogy mérjem le a táskámat, de mondtam, hogy nem, nem akarom látni a számot, elég, hogy érzem.
Marcos, az említett őrangyalom nagyjából ugyanennyit vitt, körülbelül 13-14 kiló lehetett. Időközben sikerült redukálnom tíz kilóra, de még így is nagyon sok volt az én testsúlyomhoz képest. Érdekes, hogy egyébként egyáltalán nem bántam, egyre inkább kezdtem megerősödni, és amikor nem volt rajtam a táska, hiányérzetem volt, és itt át is térek a lelki részére. Amint említettem, nagyon sok megjegyzést kaptam a tapasztaltabb zarándokoktól a hátizsákom miatt, és egy idő után besokalltam, mert nyilvánvalóan én is ostoroztam magam miatta. Átfordítottam a perspektívát arra, hogy egyrészt ez milyen jó tanulópénz volt, mert ha legközelebb elmegyek egy hasonló zarándokútra, már tudom, hogy mit kell magammal vinnem. Másrészt ennek a lelki vetülete, hogy útközben kipakolsz dolgokat, könnyítesz a terheken, szintén ott van. Ez nálam fizikailag is és lelkileg is megvalósult.
Nagyon érdekes látni az El Camino utáni énedet. Ne érts félre, nem változott meg, csak mintha sokkal határozottabb lenne. A verslevelekkel kapcsolatban érzett kétkedésed is mintha eltűnt volna, sőt, mellette új tervekkel álltál elő.
Nagyon jólesik, hogy ezt mondod, mert egyébként én is ezt érzem, és többen is mondták, hogy másképp kommunikálok, jó értelemben, vagy hogy másképp vagyok jelen akár egy beszélgetésben.
Szerintem azt az erőt hoztam el magammal, ami ahhoz kellett, hogy legyőzzem a lelki és a fizikai kétkedéseket. A kétkedést, hogy vajon végig tudom csinálni, vagy sem.
Néhány hét után, amikor visszanyertem a testem eredeti állapotát, éreztem, hogy erősek a lábaim, a vállaim is annyira, hogy akár három táskát is elvinnék, megmásztam a Pireneusokat, és mindeközben jól éreztem magam, rádöbbentem, hogy iszonyatos erő van bennem. És ez mindig is ott volt, csak elfojtották a kétkedések.
Talán nem véletlen, hogy férfiakkal töltöttem a legtöbb időt, mert pont a férfiminőséget akartam magammal megbarátkoztatni; hogy van, amikor igenis cselekedetekre, határozottságra van szükség, mind fizikálisan, mind lelkiekben, és nem arra a lebegés részre, amit én már olyan jól művelek, hanem a tűzre, amikor menni kell, csinálni kell. Úgy érzem, hogy ez a mentalitás kihatással van a projektjeimre is, kikristályosodott bennem, hogy mit szeretnék és mik a következő lépések. S bár ugyanúgy megkérdőjelezem magam, de ennek ellenére sokkal bátrabb vagyok. Szóval igen, a határozottság az megérkezett.
Ennek az útnak köszönhető a barátnőddel közösen indított podcastcsatornátok is? Mesélj egy kicsit erről!
Lilivel egy orvosi központban ismerkedtünk meg, én ott dolgoztam, ő pedig páciens volt. Ebben az időszakban mindkettőnknek voltak, főként női területeket érintő egészségi problémáink, amik valahogy összehoztak minket, egymásra hangolódtunk, és elkezdtünk találkozni, beszélgetni. Nem sokkal utána Lili két évre kiköltözött Kaliforniába. Kéthetente beszélgettünk hosszú órákon keresztül, és valahogy mindig elkalandoztunk különböző témák felé. Viccesen meg is jegyeztük, hogy fel kellene vennünk, hogy majd vissza tudjuk hallgatni, mert sokszor annyira jó gondolatok születtek. A Camino után rájöttünk, hogy annyi élménnyel gazdagodtunk, s ráadásul jó lenne a másik történeteit meghallgatni, mivel ahogy említettem, nagyon korán különváltak az útjaink. Szóval ennek apropóján megfogalmazódott bennünk, hogy ezt már a podcastcsatorna keretei között tesszük meg. Így született meg a Nincs kanál podcastcsatorna. Valójában nem tudom megfogalmazni ennek a projektnek az esszenciáját, egy tébolyodott, csapongó valami, de talán pont ettől lesz igazán autentikus.
Nem mehetünk el amellett sem, hogy te egy alkotó ember vagy. Hogyan hatott ez az út az alkotói énedre? Születtek feljegyzések, versek az ott töltött idő alatt?
A naplómat vittem el magammal, abba írogattam. Nagyon felszabadító érzés volt, mert nem éreztem semmiféle kényszert, hogy a hirtelen született gondolataimat át kellene írnom versbe vagy valamiféle lezárt történetbe, csak írtam, ami jött. Rengeteg feljegyzés született, amiket még csak most kezdtem el feldolgozni. Az pedig egy percig sem volt kérdés, hogy írok-e vagy sem, egyszerűen nincs más csatorna, a gondolatok azért jönnek, mert meg kell maradniuk. Tudtam, hogy akkor abból ott nem lesz semmilyen perspektíva, itt most csak eddig terjedtem, de tudom, hogy ezek a gondolatok idővel megtalálják, hogy milyen formában szeretnének tovább létezni.
Ugyanakkor a közösségi médiát, ahol te szintén aktívan jelen vagy az alkotásaiddal is, szinte teljesen félretetted. Segített ez az alkotói elmélyülésben?
Hozzátartozik az igazsághoz, hogy eleinte úgy képzeltem el, hogy még a családomnál se jelentkezek be, hanem csak magammal vagyok, a saját gondolataimmal. Voltak egyébként olyan zarándokok, akik telefont sem vittek magukkal, de én úgy voltam vele, hogy azért mégiscsak óvatosan kell ezt elkezdeni. A családom nézőpontját sem hagyhattam figyelmen kívül, nem tehettem meg, hogy hetekig nem mutatok semmilyen életjelet. Így végül úgy döntöttem, hogy az is elég lesz, ha a különböző közösségimédia-felületeket félrerakom, és elindítok egy beszélgetős csoportot, amelyben benne vannak a barátaim és a családom. Hihetetlen szórakoztató volt egyébként, ahogy ők így mindannyian megismerkedtek egymással a csoporton keresztül.
Visszatérve a közösségi médiára, már félúton voltam talán, amikor úgy éreztem, hogy fel fogom adni. Nem mintha bármit is számítana egy Instagram-sztori, de én teljesen úgy fogtam fel, hogy ha ezt látják mások is – mert nagyon sokan nem tudták, hogy elindultam erre a zarándokútra –, akkor ezt már nem lehet feladni. Nem azért, mert mit fognak szólni, ha nem csinálom végig, hanem azért, mert én erre büszke vagyok. Meg persze jólesett az a sok pozitív visszajelzés is, amit azoktól az emberektől kaptam, akik nem voltak benne abba a szűk csoportban. Már az is elég volt, ha valaki azt írta, hogy kitartást, gondolunk rád. Akkor ott nagyon nagy erőt adott. Egyébként teljesen más világ volt nem használni a telefont olyan szinten, hogy se e-mail, se semmi. A tájékozódást és a családdal való kapcsolattartást leszámítva végig a táskámban volt, ami nagyon pozitív hatást gyakorolt az idegrendszeremre.
Meg vagyok róla győződve, hogy azonfelül, hogy állandóan a természetben voltam, rengeteg fizikai aktivitást végeztem, hogy csak magamra fókuszáltam, csak magamnak tartoztam felelősséggel, se munka, se család, csak én, ehhez még az is hozzájárult, hogy nem volt tele fölösleges információval a fejem.
Nyilván ez a hétköznapokban nehezen megvalósítható. A zarándoklat arra is jó volt, hogy rá tudtam fogni, hogy miért nem vagyok elérhető. Amikor újra megnyitottam az e-maileket, persze volt egy csomó üzenet, de rájöttem, hogy valójában nem történt semmi. Kivontam magam abból az életből, amiben addig éltem, és ettől még nem omlott össze a világ. Szóval amellett, hogy büszke vagyok magamra, hogy ezt megcsináltam, azzal is tisztában vagyok, hogy nagyon szerencsés és kivételes dolog, hogy ezt megtehettem.
Mennyire volt nehéz visszarázódni ebből az állapotból?
Az egyik dolog, amiben még nem tudtam teljesen visszarázódni, hogy még mindig rengeteget eszem, pedig nem mozgok annyit, a másik meg az időérzékelés. Például, ha az egyik barátommal megbeszélek egy találkozót, csak annyit mondok, hogy oké, akkor találkozzunk délután. Ilyenkor mindig emlékeztetnek, hogy jó volna valami pontosabbat is mondani, mert már nem az El Caminón vagyok. Vagy ha megkérdezik, hogy mit csinálok holnap, az annyira távolinak tűnik. Valahogy bent rekedtem a jelenben, ami egy nagyon-nagyon jó létállapot, de tudom, hogy meg kell találnom az arany középutat. Több zarándokkal is beszéltük, hogy ott teljes mértékben lelassul az idő, mintha egy nap valójában négy lenne. Valószínűleg azért, mert csak annyit teszel, hogy ellátod az alapszükségleteidet; nincs szétszabdalva az idő, amiben ott van a háztartás, a munka, a család, a barátok, csak az az egy feladatod van, hogy sétálj, odafigyelj a higiéniára, valamint tápláld a tested és a lelked, kapcsolódj Istennel.
Valószínűleg rengeteg gondolat cikázik a fejedben, amióta hazajöttél, most mégis arra kérlek, hogy három szóban fogalmazd meg, hogy mit jelentett neked az El Camino.
Lenne akár tizenöt is, de a kérdésedre válaszolva: alázat, erő, gondviselés.
