Erdélyi értelmiségi művészcsaládból származol. Ez milyen tapasztalásokat hozott?
Gyerekként még nem, aztán később annál inkább éreztem, milyen törékeny és értékes burok az, amiben felnőttem. Nálunk egyrészt a kultúra fogyasztása evidencia volt, másrészt mindenki kicsit másképp, érzékenyebben rezonált a világra. Azt láttam magam körül, hogy az élet nem a túlélésről vagy a javak szerzéséről szól, hanem hogy meglássuk: minden történésben van valami üzenet, valami artisztikus, amit be kell fogadni, amit át kell engedni magadon. Alkotó emberek között felnőve ezt az értékrendet szívtam magamba, így én magam is más szemmel tekintek a világra. De csak gimnazistaként vált világossá, hogy nem ez az általános, ott szembesültem azzal, hogy eltérek, hogy ez az örökség máshová sorol. Miközben próbáltam keresni a közösségem, folytonosan rádöbbentem arra, mennyire kevesen vannak, akik hasonló értékrendet vagy látásmódot hoznak magukkal.
Ha végignézünk a felmenőiden, jellemző, hogy általában a nők kifelé fejezik ki magukat, a színpadon, a férfiak pedig inkább befelé figyelnek és főként a magánnyal dolgoznak. Hogyan látod ezt?
Ebben az értelemben mindig közönségfüggő voltam, engem is az előadói lét vonzott, miközben volt bennem egy óriási szorongás is ettől, amit le kellett győznöm. A magányban való alkotás eufóriáját később tapasztaltam meg, akkor, amikor elkezdtem dalszövegeket írni. Most már tudom, hogy milyen fantasztikus az, amikor sétálok az utcán, folynak a történetek a fejemben, majd hirtelen beugrik egy sor.
Milyen megküzdési stratégiákat láttál, amelyek akár segíthettek abban, hogy legyőzd a színpadhoz kapcsolódó szorongásokat?
A családban nagyon sok szorongó ember volt, nyilván ez az érzékenység velejárója; talán legerősebben ezt édesanyámon láttam, aki nem is igazán tudott ezzel megküzdeni. Nem kaptam tőlük segítséget az ezzel való küzdelemben, de ez szerintem generációs sajátosság, én már azt hiszem, tudatosabban próbálom segíteni a fiamat, hogy megbirkózzon a kívülről érkező helyzetekkel. A nagyanyámon viszont testközelből megtapasztaltam, hogy milyen felkészülni egy előadásra, bepróbálni a szerepet, vagy hogy milyen a színpadra lépés előtti állapot. Úgy indult el otthonról mindig, mint egy időzített bomba, az izgalom és izgatottság keverékével felspannolva. Rajta láttam, hogyan kezeli, tartja kordában a saját szorongását és fordítja át erővé.
Milyennek láttad a családod nőtagjait?
Mindig is nagyon ragaszkodtunk az összes női rokon történeteihez, az anyám és a nagyanyám is nagyon sokat mesélt a családunk nőtagjairól, akiknek kalandos életútjuk volt, de csak később raktam össze, hogy milyen tragikus életek és sorsok voltak ezek. Olyan nőkről van szó ugyanis, akik a híres vagy kevésbé híres férjeik árnyékában éltek, akik nem igazán tudtak kibontakozni vagy megmutatni a bennük lakozó tüzet. Volt bennük egy elfojtott vágy. Egyedül a dédanyai ágon egy nagynéni van, aki operaénekesként sikeressé vált.
A család női közül a nagymamám volt az első, aki kilépett ebből az alárendelt szerepből. Őt már az anyja is a művészszerepre nevelte: nem tanította meg főzni, helyette zongorázni járatta, és mindig mondta neki, hogy a világi dolgokkal nem kell foglalkoznia, hiszen majd a színpadon fog ragyogni. Kolozsváron híres színésznő is volt.
Hogyan tanultad meg kezelni a sikert a korábban látott mintákon keresztül?
Izgalmas volt látni a nagyanyám sikereit, amikor egy előadás után virágcsokorral jött haza, vagy ha leszólították az utcán, de már az övé is egy szűkebb, értelmiségi és nem mainstream siker volt. Ha jól belegondolok, én már nem láttam közvetlenül nagy sikert egyik családtagom esetében sem, viszont azt érzékelem, hogy régebben egészen másként viszonyultak ehhez a fogalomhoz a tömegek is.
Gyakran látjuk, hogy a művészek, ha épp az alkotásban vannak, akkor minden fókusz arra irányul. Gyerekként hogyan részesültél a figyelemből?
A nagymamámnak gyakran mi voltunk a közönsége Gergővel (Péterfy Gergely író, Péterfy Bori bátyja – a szerk.), sokszor végig kellett hallgatni, amikor készült az estjeire. Én úgy érzem, hogy gyerekként megkaptuk a kellő figyelmet, anyám csodálatos, melegszívű nő volt, apám is rengeteget foglalkozott velem. De más is volt a gyereknevelés, szerintem szabadabban nőttünk fel, mint a mai gyerekek, kiskamasz korunktól fogva önállóbbak voltunk, egy idő után szerintem már azt se tudták a szüleink, hogy hová megyünk, vagy hogy mit csinálunk. De a világ sem volt ennyire borzasztó, mint most.
Hogyan élted meg ezt a fajta szabadságot?
Budán laktunk, a Bartók Béla úton, a szüleink egy idő után már engedték, hogy bárhová menjünk, a nyarakat pedig kint töltöttük az Áprily-völgyben, ahol miénk volt az egész erdő, ahol naphosszat játszottunk, reggel eltűntünk, estére pedig előkerültünk. Már eleve óriási szabadság volt, hogy a nyarakat nem kellett a városban tölteni, és ez most is így van: az a hely az, ahová el lehet vonulni.
Mit jelent ez az örökség?
Gyerekkoromban az Áprily-völgy a hatalmas bandázások helyszíne volt, és bár felnőttem, az Áprily-völgy megmaradt, amit szép lassan benépesítettek az új generációk. Azt látom, hogy a gyerekeinknek is ugyanolyan fontos helyszín ez, mint annak idején nekünk volt, szeretem ezt a szövetet, ami összetartó erőként működik a rokonságban.
Beszéltünk a rád eső figyelemről, de milyen az a figyelem, amivel te észleled a világot?
Már gyerekként is folyamatos flow-ban voltam, igazából mindig ezeket az elképesztő hangulatokat kerestem. Nagyon jó érzés, hogy ez az önfeledt belefeledkezés megadatott nekem, de azt gondolom, hogy ez nem feltétlenül egy speciális örökség, hiszem, hogy minden gyerek így indul ebben a világban, csak aztán a kudarcok, a kiégések, a felnőttként hozzád vágott szavak blokkolják ezt a fajta intenzív jelenlétet. Tudatosan vigyázok arra, hogy ez a flow megmaradjon.
Szembemenni a hétköznapisággal, ez is jellemző a felmenőidre.
Nálunk mindig összevissza történtek a dolgok, rendszer helyett hullámzások voltak, ebben szocializálódtunk, nekem is ez a természetes, ami egyfelől szuper, másfelől pedig nem volt soha senki, aki racionális vagy praktikus dolgokra tanított volna meg. A túlérzékenység sokszor nem kompatibilis azzal a külső valósággal, amiben élek.
Mennyire tekintetted kiváltságos helyzetnek a családi hátteredet?
Emlékszem, milyen nehéz volt, amikor a nagymamám először látott játszani a Szkénében. Vagy elég csak szólni arról, milyen nagy elvárást támasztottam saját magammal szemben, amikor feltettem a kérdést, hogy egyáltalán bennem is megvan-e az a tehetség, ami az őseimben ott van, vagy hogy ki tudom-e magamból hozni azt, ami bennem van.
Volt olyan, amikor megfogalmazódott benned a kétely?
Mindig is az volt bennem, hogy művészettel szeretnék foglalkozni, a színészet is hamar világossá vált, azonban az első kudarcokkal megérkezett a kételkedés is. Amikor nem vettek fel a színművészetire, akkor elég erősen szembesültem magammal, hogy vajon tényleg tehetséges vagyok-e.
Támogattak, amikor látták, hogy a művészi pálya vonz?
Akkorra már mindenki annyira magával volt elfoglalva, hogy nem igazán akartak hatni erre. Egyébként is öntörvényű, befolyásolhatatlan kamasz voltam, szóval szerintem csak simán örültek annak, hogy látták: valamerre alakulnak a dolgaim.
Kitől jön a benned levő küzdeni vágyás, a „soha nem adom fel” attitűd?
Szerintem ez is értelmiségi sajátosság, az, hogy nem hódolok be, hanem akkor is kiállok a saját igazamért, ha csak egy szűk közeget szólítok meg. Ez belső késztetés. Viszont a nagymamámon is ezt láttam, aki kvázi self-made nőként élt a saját korában, aki férfi nélkül építette fel magát, és aki a művészetét választotta. Szerintem ilyen értelemben teljesen megelőzte a korát: gyereket is nevelt, ki is tudott teljesedni, miközben megvédte a saját határait. Kemény nő volt, bár mindig azt mondták rá, hogy önző. Aztán pár éve kezdtem ezen gondolkodni, hogy a nagyapámra, aki a világ összes nője után futott, és mindig azt csinálta, amihez épp kedve volt, rá bezzeg sosem mondták, hogy önző. És bár ilyen szempontból hasonlítok a nagyanyámra, bennem is van erő, azonban én szeretnék az élet minden területén helytállni.
A fiadnak, Domának ebből a gazdagságból mit tudsz átadni, mennyire lehet ezt tudatosan örökíteni?
Sok időt tölt az unokatestvéreivel, sokat vagyunk együtt nagy családként is, ami izgalmas, miközben így, együtt, a szövevényes történeteinket újramesélve át tudunk nekik is adni valamit, ami előbb-utóbb minden generációt összekapcsol. A sztorikból később biztosan továbbvisznek valamit.
Hogyan gondolkodik ő a te művészi pályádról?
Büszkeséget látok rajta, jó érzés neki, amikor megismernek az utcán, de szeret a koncertjeimen is ott lenni. Most is jön majd, február 21-én játszunk a Dürer Kertben, de a következő hónapokban vidéken is több helyen bemutatjuk a frissen megjelent Medúza lemezünket. Otthonosan mozog a backstage-ek világában, de közben látja azt is, hogy e csillogás mögött mennyi háttérmunka van, mennyi nehézsége van a művészlétnek.
Fotó: Kurucz Árpád / Magyar Kultúra
