Az A. E. Bizottság tagjai a szentendrei Vajda Lajos Stúdió képzőművészei közül kerültek ki, alternatív szürrealista-dadaista punkzenét játszottak, vagyis inkább olyat, amihez hasonlót azelőtt és azóta se hallottunk. Az egykori együttes vezetőjét, Wahorn Andrást kérdeztük a jelenségről.
Miért gondoltátok, hogy zenélni kell?
Nem döntöttük el, hogy mi leszünk a legjobb zenekar a világon, csak így alakult. Csak szerettük ezt csinálni, jólesett. Nekem mindig is az volt a művészeti hitvallásom, hogy nem kell tanulni semmit, hiszen már eleve minden tudás birtokában vagyunk. Azt úgy kell előadni, hogy maximálisan hiszel benne, és akkor jó lesz. Én ezzel az elképzeléssel érkeztem, és barátkoztam össze Szentendrén az ottani művészekkel, közösen megalapítottuk a Vajda Lajos Stúdiót. Először persze nem mindenki hitt ebben, de végül is jól éreztük magunkat, mivel nem kellett senkinek sem megfelelni.
Nem volt fontos, hogy szeressenek az emberek?
A művészetnek nem ez a lényege, nincs szó arról, hogy kinek tetszik. Azt kell csinálni, amit szeret az ember.
Milyen zenét szerettél volna csinálni, amikor elkezdtétek ezt az egészet?
Engem az érdekelt, hogy minél érdekesebb, minél mélyebb és izgalmasabb újszerű dolog jöjjön létre. Olyan, amit még soha senki nem hallott. Nem akartam hasonlítani senkihez és semmihez, nem szerettem volna egy, már meglévő stílust másolni. Ezt zenekarvezetőként is próbáltam megértetni a többiekkel, nem mindig sikerült, hiszen volt köztünk olyan, aki jobban szeretett volna tetszeni a közönségnek, vagy inkább olyan számokat írt volna, amik szépek. Amivel nem is volt baj, hiszen a Bizottságnak nagy előnye volt, hogy nemcsak azt lehetett csinálni, amit én akarok. Három nagy egyéniség volt ebben a zenekarban, mindhármunk karaktere rányomta a zenekarra a bélyegét, rajtam kívül még feLugossy Lászlónak, ef Zámbó Istvánnak is erős elképzelései voltak, az elején nem is ment minden könnyen, de aztán megtanultuk, hogyan lehet vegyíteni az elképzeléseinket.
Kívülről nézve egészen robbanásszerű ez a történet.
Rendkívül intenzív időszak volt, mindössze öt év, de ebben volt külföldi turné, amiről senki nem is álmodott, lemezkészítés, játékfilm, amiket szintén senki sem tudott elképzelni. Vagyis én igen, mert nekem mindig óriási ötleteim voltak, a többieket pedig fülüknél fogva belerángattam mindenfélébe. Annyira erősen hittem bizonyos dolgokban, hogy aztán végül addig mentem, amíg meg nem valósítottam. Azóta már sok minden történt az életemben, persze, de soha nem voltam annyira hatékony, mint abban az időben.
Hogy tudott átmenni ez a zene az aczéli 3 T korában?
Megkönnyítette a dolgomat a hallatlan népszerűség, hiszen minden koncertünkön több ezer ember volt ott, így nem lehetett ignorálni minket. Tűrni kellett, mert az embereket érdekelte, amit csináltunk. Miközben én is folyamatosan lavíroztam és igyekeztem megszerezni azokat az engedélyeket, amelyek kellettek ahhoz, hogy felléphessünk, lemezt vegyünk fel vagy turnézni induljunk. Az OSZK-vizsgát is furfangosan sikerült megszerezni: száz slágert kellett tudni eljátszani, persze, mi egyet sem tudtunk, ezért írtam egy listát olyan külföldi dalokból, amiket biztosan nem ismert a zsűri. Megbeszéltük egymás között, hogy melyik dalunkat játsszuk el angolul, attól függően, hogy mire böknek rá. Ők meg persze teljesen kikészültek, kérdezték, hogy mi ez a borzalom, mi meg csak vonogattuk a vállunkat, hogy ezek a külföldi slágerek, és a pomázi kultúrházban ezt szereti a közönség. Megkaptuk az engedélyt, mert már nem bírták tovább.
Mennyiben volt más az emberek zenéhez való viszonya akkor?
Összehasonlíthatatlanul. A nyolcvanas években, ha zenét akartál hallgatni, nem volt nagyon más lehetőség, mint hogy elmenj egy koncertre. A Rózsavölgyi Szalonba négyévente jött egy érdekesebb külföldi lemez, azt hallgattuk naponta hatszor. Vagy ha nekem sikerült nyugatról beszereznem egy albumot, akkor azzal mászkáltam az utcán két évig, hogy jó fej legyek, és más is meg tudja hallgatni. Az emberek koncertekre jártak, hogy pótolják azt, ami hiányzott. El kellett menni otthonról, hogy azt érezzék, hogy történik velük valami. Aztán meg jól be kellett rúgni, mert végül sosem az történt, amire vágytak, amit csak az alkohollal lehetett elviselni. Igazából nem hallották azt sem pontosan, hogy miről énekelünk, vagy, hogy zene-e ez egyáltalán, csak azt érezték, hogy ez valami egészen más, mint ami a rádióban szól. Széles rétegeket tudtunk megszólítani, mert mindenki azt hallott bele, amit szeretett volna.
A szakma mit szólt hozzátok?
A szakma érdeklődött, nagyon meglepte őket, amit csináltunk, egyből el is határolódtak, mondták, hogy nem vagyunk zenészek és nem zene, amit csinálunk, de tetszett nekik, és gyakran el is jöttek a koncertjeinkre, Presser is, Kóbor János is. Vagy Nagy Feró, aki nagyon tudta, hogy mi a trendi, és neki is köszönhetjük igazából, hogy ilyen gyorsan sikeressé váltunk, hiszen akkor törtünk be igazán, miután meghívott 1980-ban előzenekarnak a Fekete Bárányok fellépésére. Húszezer ember előtt volt tehát az első koncertünk a Hajógyári-szigeten, ma ezt el sem lehet képzelni. Aztán automatikusan jöttek a meghívások. Miközben az akkori kulturális miniszter összehívta a szakma krémjét, hogy felszólítsa őket: tartsák távol magukat tőlünk.
Mennyire volt helye az improvizációnak ezekben a dalokban?
Sokan azt hiszik, hogy improvizatív volt, amit a színpadon műveltünk, de ez nem igaz. A koncertek gerince lehangszerelt számokból állt, az már más kérdés, hogy én mindig elrontottam őket, mert képtelen vagyok kétszer ugyanazt eljátszani. A legegyszerűbb számaimat is elcseszem. Persze ebből aztán kialakult egy stílus. A hiba a kreativitás egyik forrása, amitől nem megfagy a művész, hanem megtermékenyül.
A Bizottságnak két lemeze is megjelent. A lemezfelvételek során is hibáztál?
Kellett is, mert abból csomó minden végül sokkal izgalmasabb lett. A kedvenc számom például az Amikor pedig kígyókkal, amit egyedül kezdtem el felvenni, mert mindenki késett, én meg unatkoztam, így különböző sávokat raktam egymásra, majd ahogy megérkeztek a többiek, mindenki hozzátett a dalhoz, így végül az egy sűrű szövetté alakult.
Hogyan kapcsolódik a mostani zenélésed ahhoz, amit a Bizottságban csináltál?
Teljesen más, hiszen a Bizottságban minden szándékos volt, a Wahorn Korszerű Kalandzenében éppen a váratlanság a lényeg. Nagyon nehéz olyan zenészeket találni, akik vállalkoznak erre a koncepcióra, még nehezebb olyanokra bukkanni, akik, mikor improvizálnak, ne olyanokat játsszanak, amit már megtanultak korábban, hanem próbáljanak valami olyat, amit még sosem csináltak. Ennek persze az is az eredménye, hogy nem sokan szeretik, amit csinálunk, mert az emberek általában olyanra vágynak, amit már korábban hallottak vagy ami már egyszer tetszett nekik. Akik viszont szeretik, azok nagyon, miközben látni kell azt is, hogy a mi figyelmünket és a közönség képességeit is rendkívüli módon igénybe veszi ez a fajta zene, mert nagyon fókuszáltnak kell lenni a befogadásához.
Számomra a Bizottság dalai is olyanok, amik éltetik a káoszt vagy megmutatják a rendetlenségben a szépséget.
Ha egyet akarnék érteni, azt mondanám, hogy igen, ez így van. Szerintem azonban inkább arról van szó, hogy minden mindennel passzolhat. A mi művészetünknek a szintézis volt a lényege, volt benne blues, rock, komolyzene, költészet, tánc, minden az égvilágon. Ráadásul korlátlanul. Vagyis a korlátot tulajdonképpen csak a mondanivaló jelentette. És nem is azért jöttünk létre, hogy szamárfület mutassunk, hanem mert azt, amit mondani akartunk, csak így lehetett megfogalmazni, sehogy máshogy.
Mesélj kicsit a Jégkrémbalettről is, miért lett ez a film?
Nagyon szerencsés film volt, mert a harmadik vetítés után betiltották, így hirtelen mindenkit kíváncsivá tett, hogy miről szól. A Jégkrémbalettben volt egy betét, amire kvázi a Bizottság koncertfilmjeként tekinthetünk, ezt vetítették is, és sokan azt hitték, hogy ez maga a film. Volt azonban az egésznek egy játékfilmes kerete.
A film maga 16 milliméterre forgott, a Balázs Béla Stúdió egy vidám dokumentumfilmet szeretett volna, de én nem hagytam magam, ők meg végül annyira elégedetlenek voltak, hogy nem adtak több pénzt. Ekkor jött a képbe Bódy Gábor, aki abban az időben már videóra forgatott. Vele egyébként 1983-ban ismerkedtünk meg, amikor a Trabant énekesével, Méhes Mariettával és a Vágtázó Halottkémekkel beszerkesztett minket a Kutya éji dala című filmjébe. Ő mondta, hogy neki tetszik a koncepció, így három napra odaadta a teljes stábját, hogy befejezhessük a filmet. Egy délután írtuk meg feLugossyval a forgatókönyvet. A világon akkor még egyedülálló effektekkel dolgozhattunk, és tulajdonképpen így lett belőlem rendező. A korábban megszokott klipek helyett szerettem volna olyanokat, amiket más még nem csinált, így lettek a filmben szürreális orgiaeffektek, amik miatt végül is betiltották a filmet. De előtte még Losonci Terivel egy évig vágtuk az anyagot, mire az filmmé állt össze. Bódy még a berlini filmfesztiválra is kijuttatta, de mielőtt még kimehettünk volna, be lett tiltva a Jégkrémbalett.
Hogyan játszott szerepet a siker a zenekar feloszlásában?
A tagok nagyon határozott egyéniségű személyek voltak, és nyilvánvaló volt, hogy csak addig tudunk kitartani egymás mellett, amíg egy irányba sikerül terelnünk az akaratunkat. Azonban ahogy egyre nagyobb lett a siker, úgy egyre többen kezdtek el duruzsolni a fülünkbe, az én fülembe is, így mindenki egyre dominánsabbá szeretett volna válni. Nekem a siker azonban inkább azt jelentette, hogy lehet menni tovább, hogy lehetne még nagyobb dolgokat csinálni. Európai turnénk ugyan volt, de én még nagyobbakat álmodtam, egyre nagyobb szabású előadásokat, óriási díszleteket, hatalmas megmozdulásokat. Aztán végül mégis leálltunk.
Megjelent a Magyar rocktörténet című képregénysorozat második része, amely a ’80-as, ’90-es éveket mutatja be. Írta: Kántor Mihály. Rajzok: Haragos Péter és Felvidéki Miklós. Művészeti vezető: Futaki Attila. Előszó: Demeter Szilárd. A kiadvány fő támogatója a Petőfi Kulturális Ügynökség.
Wahorn jelenlegi zenekaraival megismerkedhetnek a Korszerű Wahorn Klubban minden csütörtök este 8-tól a Szimplakertben (Budapest VII., Kazinczy utca 14.). A belépés ingyenes.
Portréfotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
