A debreceni Modem átírja a hazai múzeumi térképet

Az 1422 darabból álló egykori MNB-gyűjtemény jelentős része huszonkilenc vidéki intézményhez került. A Modem tereiben most nem pusztán művek sorakoznak, hanem láthatóvá válik egy egykori gyűjtési koncepció: az absztrakció hangsúlya, az Iparterv-generáció kiemelt jelenléte, valamint a nyitás a fiatalabb, sokszor pályájuk elején álló alkotók felé. Ez a kettősség adja a kiállítás egyik legfontosabb kérdését: mi történik, amikor egy tudatos gyűjtési stratégia múzeumba kerül?

Az ajándékozás ebben az esetben nem puszta elosztás, hanem kanonizáció. A múzeum őrzi ezeket a műveket, ugyanakkor legitimálja is az alkotóikat. Amikor egy művész bekerül a közgyűjteménybe, attól kezdve nem csupán jelen van, hanem beíródik a hivatalos művészettörténeti narratívába. Az intézmény kimondja: ez a művészet számít. Érdemes megőrizni, kutatni, továbbadni. A mostani ajándékozás ezért is ennyire fontos: a fiatalabb generáció számos tagjának megerősítette az intézményi jelenlétét, tulajdonképpen beleírta őket a magyar művészettörténetbe.

A kiállítás finoman reflektál a Modem korábbi, El nem mesélt történetek című tárlatára is, amely a hazai közgyűjtemények akvizíciós válságára is reflektált. Rámutatott a forráshiányra, a koncepciótlanságra és a bizonytalan gyarapodásra. Ehhez képest a mostani letét ellenpont.

A legizgalmasabb kurátori döntés azonban az, hogy a huszonkilenc intézmény saját maga válogatott a kapott művekből. Így a Modemben valójában nem az egykori MNB-gyűjtemény, nem is a művészek, hanem a vidéki múzeumok „állítanak ki”. Ez a gesztus körképpé teszi a tárlatot: megmutatja, mely intézmény milyen témákat, médiumokat, hangsúlyokat tart fontosnak, hogyan szelektál, melyek a preferenciái.

A kecskeméti Katona József Múzeum például a szokatlan anyaghasználatra épít. Lantos Ferenc zománca, Gáspár Annamária textilmunkája, Polgár Rózsa gobelinje és Csáji Attila farost festménye a médium kérdését helyezi előtérbe. A székesfehérvári Szent István Király Múzeum markáns Iparterv-fókusszal érkezett: Bak Imre, Keserü Ilona, Lakner László és Reigl Judit együttese történeti kontinuitást rajzol.

A szegedi Móra Ferenc Múzeum monokróm válogatása – Reigl, Konok Tamás és Jovánovics György munkáival – a redukció fegyelmét hangsúlyozza, míg az egri Dobó István Vármúzeum a színek dominanciájával (Ernszt Zsófia, Bullás József, Szinyova Gergő, Bak) festőibb irányba mozdul.

A veszprémi Laczkó Dezső Múzeum a digitalizáció és a technicista szemlélet felől olvas, a zalaegerszegi Göcseji Múzeum a pécsi iskola regionális identitását erősíti, a debreceni Déri Múzeum pedig az álomszerű, imaginatív dimenziót emeli ki.

A művek nem egyetlen történetet hordoznak: az intézmények saját történetüket olvassák bele az anyagba. A múzeum itt nem passzív befogadó, hanem aktív értelmező. És éppen ezért válik az ajándékozás valóban demokratikus gesztussá: nem egyetlen központi narratívát rögzít, hanem megosztja az értelmezés jogát. A kánon nem monolitikus, hanem polifonikus: több regionális hang, több intézményi nézőpont alakítja.

A Dinamikus struktúrák így egyszerre dokumentum és kérdésfelvetés. Ha egyszer létezett tudatos gyűjtési stratégia, lehet-e újra? És ha a múzeumok most saját hangjukon szólalnak meg, képesek lesznek-e ezt a többhangúságot hosszú távon is fenntartani?

Fotó: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu