A Magyar Nemzeti Galéria Élőhely. Természet- és tájkonstrukciók című időszaki kiállításán nem csupán festményeket láthatunk, inkább úgy érezhetjük magunkat, mintha egy ökológiai időalagútba csöppennénk, ahol a táj nem csupán háttér, hanem állandóan változó szereplő, egyszer társ, máskor fenyegetés, időnként tükör.
A kiállítás az ipari forradalomtól indít, amikor a gőzösök pöfögni kezdtek, és az ember elkezdte szépen, szisztematikusan átformálni a tájat a saját képére. Azóta is nagyban dolgozunk rajta. A természetet előbb felfedeztük, aztán feldaraboltuk, megneveztük, birtokba vettük, és mára már újfajta képeken látjuk viszont, például drónfelvételek és hőtérképek formájában.
Az első rész a romantika díszletei között kezd: grandiózus hegyek, tomboló viharok, végtelen vízfelületek és az ember mint apró pont a nagy egészben. A fenséges mindig kicsit félelmetes, de míg a 19. századi tájképek a természet dicsőségét mutatták, a 21. századiak már a pusztulás monumentumaivá váltak.
Ebbe a gondolatkörbe illeszkedik Süveges Rita Fekete arany című diptichonja is. A kortárs művész évekkel ezelőtt kezdett sorozatot készíteni a szén, a szénbányászat és az ipari táj viszonyáról. A pécsi Karolina-külfejtés mintha egy sajátos ökológiai oltár lenne: a táj egyszerre áldozat és áldozóhely, emlékeztetve minket azokra az időkre, amikor a szén a fejlődés szimbóluma volt, ma viszont már a klímaválság egyik főbűnöse. Szemben vele a másik vétkes, a kőolaj jelenik meg esztétizáló formában.
De a táj átformálása már bő egy évszázada is megihlette a művészeket. Mednyánszky László Elhagyott téglagyárak című képén a fejlődés és a természetpusztítás egyszerre jelenik meg a vízzel teli agyaggödör és a háttérben elmosódóan látható téglagyári épületek formájában. Döbbenetes erejű Sebastião Salgado Aranybánya, Serra Pelada 1986-os fekete-fehér fotója is, amelyen kegyetlen körülmények között dolgozó aranyásó munkások tömege látható, a végtelen kapzsiság és kiszolgáltatottság mementójaként.
Az emberi kéz nyoma mindenhol ott van, nemcsak a bányákban, de a gondosan ápolt parkokban és urbánus erkélykerteken is. A természet „érintetlensége” – mint ahogy azt a kiállítás is ironikusan idézőjelbe teszi – ma már legfeljebb vágyálmainkban létezik. Sőt, talán sosem volt más, mint egy romantikus illúzió.
Gustave Courbet A Léri-forrás Chassagne-ban című festménye az 1860-as évek vidéki idilljét idézi meg, amely bár természetinek tűnik, a valóságban már az is egyfajta konstrukció volt.
A gondoskodás és beavatkozás határai később még inkább elmosódnak – ezt a paradoxont mutatja be Koronczi Endre munkája is, aki Ploubuter Park névre keresztelt projektjében nejlonzacskók viselkedését tanulmányozza, mintha új fajokat figyelne meg. A szélben táncoló fóliák Koronczinál önálló mozgásúak, már-már élő lényekké válnak, akik saját karakterrel rendelkeznek. És ha mindez még nem lenne elég konceptuális, Alan Sonfist amerikai művész egyenesen génbankot hozott létre New York fáinak: spórák, fotók és időkapszulák formájában őrzi meg a városi ökoszisztéma múltját és lehetséges jövőjét.
Gecser Lujza Hídja és Lovas Mona finoman rezgő Vonalai arról a törékeny kapcsolatról szólnak, amelyet a természet és a kultúra, az ember és a táj között kiépítünk, míg Bajkó Anikó Textiltemetője sokkal brutálisabban szembesít minket a fogyasztói kultúra végtermékeivel.
A Kiűzetés előtt, kiűzetés után szekcióban az alkotók hol ruhátlan emberalakkal, hol hibrid lényekkel világítanak rá arra, hogy talán nem is olyan jó ötlet megpróbálni uralkodni a természeten. A művek finoman, de határozottan kérdeznek rá: biztos, hogy az ember meg a természet különálló? Ha nem, akkor kiűzetésről sincs értelme beszélni, legfeljebb arról, hogy próbálunk visszatalálni valamihez, amit közben már alaposan átalakítottunk. Már nem az a kérdés, hogy „természetesek” vagyunk-e, hanem hogy képesek vagyunk-e a természetre úgy tekinteni, mint aktív társra. Nem díszletre. Nem nyersanyagra. Hanem tanítóra.
Nyári Lóránt Sziget I. című utópisztikus vízióján mintha az élet fájának gyökerénél gyülekeznének az emberek, ahol a meztelen alakok boldogan léteznek, a néhány ruhába burkolt alakra viszont gyötrelmes szenvedések várnak. Horváth Gideon méhviaszból készített szoborinstallációi pedig már az embereken túli szférákat is megidézik, a különös formákat – bikaszív, farkaskoponya – elnézve mintha egy archaikus felajánlási szertartás részei lennénk.
A következő tematikus egységben ahelyett, hogy a tájat kívülről néznénk, belépünk – vagy inkább belesimulunk – a növények és állatok perspektívájába.
Az installációk szinte egy új földtörténeti korszakból üzennek vissza, és az antropocén utáni világban már a paprika is megszólal.
Igen, a paprika. Gedeon Tekla és Sebastian Gschanes közös munkája, a Capsicum, videó formában adja át egy paprikanövény nézőpontját. A paprika – egyes szám első személyben – mesél: a kényszerű költözéséről, és arról, hogyan lett belőle szabványosított árucikk, dísznövény és táplálék, hogyan alakították testét és ízét az emberi igények mentén. Nincsenek nagy gesztusok, csak halk belenyugvás. Egy növény sorsa – ami tulajdonképpen a miénk is.
Hatházi László András Kertkapcsolat projektje az ember és növény közötti új összeköttetéseket, valamint a növények környezetérzékelő képességét, alkalmazkodását és a láthatatlan kommunikációs hálózatukat mutatja be. Az átvilágítóasztalon látható, indigórajzokkal kiegészített installációban néhány ígéretes, növényekkel kapcsolatos kísérletet is bemutat. John Lifton „zöld zene” projektje a növények és emberek közötti láthatatlan kapcsolatot teszi hallhatóvá. A növényeket érzékelőkhöz kapcsolja, amelyek a látogatók jelenlétére adott reakciókat zenévé alakítják, így az emberi és növényi energiák egy közös szimfóniává olvadnak.
L. G. Lawrence a sivatag mélyén, zavaró hatásoktól mentes környezetben kutatja a növények biokommunikációját. A kísérletei szerint a növények nemcsak tudatos lények, de képesek távoli biológiai és talán földön kívüli jelek érzékelésére is. Munkája a növényeket az univerzális kommunikáció új szereplőiként mutatja be – akik már régóta beszélnek, csak mi nem hallottuk meg őket. Dr. Hashimoto és felesége szintén azt kutatják, miként szólalhat meg a növényvilág. Egy saját fejlesztésű eszközzel a növények – például egy kaktusz – elektromos rezgéseit hangokká alakítják, így hallhatóvá válik a belső életük. Hashimoto asszony szerint a növények intelligens lények, akikkel nemcsak beszélgetni lehet, de talán még a japán ábécére is megtaníthatók. A természet így nemcsak érző, hanem tanulni képes partnerként jelenik meg.
A kiállítás lezárása Dezső Tamás Az állhatatosság kertje című installációja, amely a növények és az emberek időérzékelését állítja párhuzamba. A természet ritmusa – évszakok, nappalok, éjszakák váltakozása – és a növények ehhez való alkalmazkodása szemben áll a modern ember pontosan kimért idejével, amelyet a metronómok szimbolizálnak.
Az Élőhely. Természet- és tájkonstrukciók című kiállítás képei és installációi azt üzenik: már nemcsak mi nézünk a tájra, hanem a táj is visszanéz ránk. A romantikus idill helyére ökológiai válságképek, szemétszigetek és tájsebként maradt felhagyott bányák léptek, a természet pedig már nem csendélet, hanem vitapartner. A művek nem vádolnak, sokkal inkább emlékeztetnek, hogy milyen világot építettünk magunknak. Kérdés, hogy felismerjük-e még ebben a világban a természetet, és benne saját helyünket. Mert valójában nem a természetet veszítettük el, hanem csak a vele való kapcsolat képességét.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
