Történelem szakot végeztél a Pécsi Tudományegyetemen, amelynek a levéltárában is dolgoztál. Most mégis mint fotóst kérdezlek. Hogyan és miért fordultál a fényképezés felé?
15 éves korom óta fotózok, és fokozatosan vált a szenvedélyemmé és az életformámmá. Még a levéltárban dolgoztam, amikor észrevettem, hogy az összes szabadságomat a különböző fotós munkák miatt veszem ki. Egy ponton aztán eldöntöttem, hogy belevágok a vállalkozói létbe: 2017 óta szabadúszó fotós vagyok, mellette pedig grafikai munkákkal, weboldalak tervezésével foglalkozom, és szövegeket is írok. Igyekszem több lábon állni, de azért a munkám hetven százaléka még mindig a fotózás.
Sokan fényképeznek hobbiból, mégsem válnak professzionális fotóssá. Neked mi adta a lökést? Érezted, hogy tehetséges vagy? Vagy jöttek a pozitív visszajelzések?
Azért mentem ebbe az irányba, mert úgy éreztem, hogy a fotózással tudok kifejezni olyan dolgokat, amiket máshogy nem. Bár mindig érdekeltek a művészetek, sem a rajzoláshoz, sem a festéshez vagy éppen a kerámiázáshoz nem volt tehetségem. A fotózásban viszont megtaláltam azt a kifejezési formát, amiben jó tudok lenni. Szerintem a fényképezésben nagyon sok minden tanulható, ezért rengeteg időt fordítottam arra, hogy eleinte autodidakta módon, később különböző képzéseken elsajátítsam a technikákat.
Mennyire vagy technológiamániás fotós?
Semennyire. Csak akkor szoktam teszteket nézegetni, amikor új eszközre van szükségem. A technikai fogásokkal tisztában kell lenni, de szerintem nem a drága felszereléstől függ, hogy kiből lesz jó fotós. Van olyan barátom, aki egy „szappantartóval” is fantasztikus képeket csinál. Szerintem a témára fordított idő, az elmélyülés sokkal fontosabb, mint a technológia.
2018 óta minden évben jelölt voltál a Hemző-díjra, és idén a te sorozatodat találta a legjobbnak a zsűri. Szerinted mi változott a korábbi évekhez képest? Jobbak lettek a képeid? Vagy inkább a témaválasztás számított?
Az biztos, hogy a témaválasztásom aktualitása szerepet játszott a döntésben, hiszen a klímaváltozás hatásait most már mindannyian a bőrünkön érezzük. Mindig megoldásfókusszal dolgozom: nemcsak a problémákat akarom megmutatni, hanem a lehetséges megoldásokat is. A nyimi és a nagyszékelyi ökoközösségekben nagyon komoly tudásanyagot halmoztak fel, amely az elkövetkező évtizedekben mindenkinek egyre fontosabbá fog válni. De azért azt is remélem, hogy a képeim is jobbak lettek, hiszen folyamatosan próbálok fejlődni. Úgy gondolom, hogy a zsűri figyelembe vette a korábbi évek munkáit is, a mostani döntés nem kizárólag az idei sorozatról szólt. Nekem azt a megerősítést adja a díj, hogy jó irányba haladok, és érdemes folytatnom a munkát. Vidéken sokkal kevesebb visszajelzést kapunk, így ez a díj nagyon jókor jött, és igen jólesett.
A korábbi években milyen témákkal pályáztál?
Az első pályázatom a Baranya megyei könyvtárbuszokról szólt. Ezek olyan kistelepüléseket látnak el könyvtári szolgáltatással, amelyekben sokszor már a kocsma és a kisbolt is bezárt. Megdöbbentő élmény volt látni, hogy Pécstől húsz-harminc kilométerre mennyire máshogyan élnek az emberek. Ha lesz elég időm, szeretném ezt a témát is továbbvinni.
A pécsi Rolling Basket kerekesszékes kosárlabdacsapatról is készítettem sorozatot, velük azóta is kapcsolatban vagyok. 2020-ban a Covid hozta el a digitális oktatás témáját. Öt családnál dokumentáltam az átállást: volt köztük tanár házaspár kicsi gyerekekkel, értelmileg akadályozott kislány, hátrányos helyzetű kisfiú és digitális bébiszitter is, aki az interneten keresztül szórakoztatta a gyerekeket. Olyan vidéki fiatalokat is fotóztam, akik az iskolától kaptak csibéket és palántákat gondozásra. Ezzel próbálták őket rávenni arra, hogy ne csak a házban üljenek, hanem kimozduljanak, és fizikai munkát végezzenek.
Az ökoközösségek témája honnan jött? Ismerted már őket korábban?
A klímaváltozás kérdése régóta foglalkoztat, de eddig elvontabb, absztraktabb módon közelítettem meg: fenntartható épületeket, napelemparkokat fotóztam, azaz a látvány oldaláról mutattam meg őket. A Nyimi Ökoközösségről korábban hallottam, és velük kezdtem el dolgozni még februárban. Majd felvettem a kapcsolatot a Pécsi Tudományegyetem docensével, Farkas Judit antropológussal, aki az ökoközösségeket kutatja. Tőle nagyon sok tippet, információt és szakirodalmat kaptam. Általa jutottam el Nagyszékelyre is. Remélem, hogy ősszel egy-két újabb helyre is el tudok majd menni fotózni.
Mennyire fogott meg az ökoközösségek életmódja? El tudnád képzelni az életed ilyen közegben?
Nagyon városi vagyok, szeretek Pécsen élni. Sokan azt sem tudják, hogy milyen kemény munka az ilyen típusú vidéki élet: a legtöbben hajnaltól késő estig dolgoznak a földeken, ellátják az állatokat. Én csak akkor tudnék így élni, ha olyan közösségbe kerülnék, amelynek tagjai támogatják, segítik egymást, és a mindennapi munka mellett marad szabadidő is.
A fotóidon az azért látszik, hogy nem idealizált képet akarsz mutatni az ökoközösségekről. Mi volt a célod a sorozattal?
Azt szeretném megmutatni, hogyan élnek, és ebből mit tanulhatunk el. Még csak most kezdtem el intenzíven foglalkozni ezzel a témával, de már látom, milyen fantasztikus eredményeik vannak. A komplex gondolkodásuk – a permakultúrás növénytermesztéstől a talajjavításon át a vízgazdálkodási módszerekig – igen előremutató, és a jövőben egyre nagyobb szükség lesz a tudásukra, tapasztalataikra. Mindkét helyen havonta megfordulok, így folyamatosan látom, hogyan dolgoznak és hogyan változik náluk a környezet.
A nagyszékelyi képeid, amelyeket még tavasszal készítettél, harsogóan zöldek. Az utóbbi hónapokban viszont országszerte szenvedtünk a hőségtől és az esőzés hiányától. Nekik hogyan sikerült az aszályt átvészelni?
Őket is erősen érintette, de mivel nagyon odafigyelnek a vízgyűjtésre és a vízmegtartásra, kevesebb káruk volt, mint más gazdaságoknak. Amikor esik, begyűjtik a vizet a tetőkről nagy vizeshordókba. A kertjeik is azért nem néznek ki minden esetben annyira rendezettnek, mert a gyomok egy részét meghagyják, egyrészt mert árnyékot adnak, másrészt mert megkötik a reggeli nedvességet. A földet szalmával, mulccsal takarják, ez szintén a talaj nedvességtartalmának megőrzését segíti. Az állatoknak viszont már így sincs mit legelni, mert a mezők és a legelők kiszáradtak.
Ezt a projektet szerelemből csinálod. Az alkalmazott fotósi munkáidnál mik a kedvenc témáid?
Sok függ attól, hogy kit fotózok és mennyire tudunk egymásra hangolódni. Az abszolút kedvencem a fotóriport, időnként be is dolgozom újságoknak. Szeretem, ha jól komponáltak a képeim, és tudom hasznosítani a formai kreativitásomat, ezért szívesen vállalok étel-, termék- és épületfotózásokat. De a rendezvények sincsenek ellenemre. Az a jó, amikor különböző, változatos megrendeléseim vannak.
Grafikusként is dolgozol, weboldalakat is tervezel. Ezek nem vesznek el túl sok időt a fotózástól?
Muszájból kezdtem el ilyesmivel foglalkozni, hogy ki tudjam egészíteni a bevételeimet, de ma már ezekben is megtalálom a szépséget. Könyvborítót tervezni például kifejezetten szeretek. A weblaptervezés pedig igen komplex feladat, főleg mert sokszor a képeket, videókat, szövegeket is én készítem el.
Van egy nagyon érdekes projekted, az Embermód. Ez miről szól?
Szellő Gábor és Zsirai Tibor barátaimmal vágtunk bele: hétköznapi, de tevékeny embereket szeretnénk vele bemutatni. Mindent átható apátiát látunk magunk körül, az emberek mindenbe csak a szükséges minimumot teszik bele. A pandémia még meg rá is erősített erre. Az Embermódba olyan embereket fotózunk, akik odateszik magukat, szenvedélyesen csinálják, amit csinálnak. Nem nagy tetteket, hanem ezt a hozzáállást szeretnénk bemutatni. Sajnos kicsit lassan halad a projekt, mert mindannyian a szabadidőnkből áldozunk rá, és a járvány is visszavetette a folyamatot. Viszont ismét lesz alkotótáborunk, amelyet egy NKA-pályázat segítségének köszönhetően idén is megrendezünk Mesztegnyőn. A szeptember végi, háromnapos alkotótáborba olyanokat várunk, akik a dokumentarista fotózás iránt érdeklődnek. Remélem, az elkészült munkákból kiállítás is lesz.
A te képeid hol láthatóak?
Részt veszek a VII Photo Agency részben online, részben személyes képzési programjában, amelynek lezárásaként Belgrádban szeptemberben kiállításunk lesz. Ide szintén az ökoközösséges sorozatom képeiből válogatok majd. A Hemző-díjhoz kapcsolódóan kiállítási lehetőség jár nekem a Capa Központban, ami jövő júniusban valósul majd meg. Addig még szeretném továbbfejleszteni a sorozatot, bár már most is kétszer annyi fotóból tudok válogatni, mint amikor pályáztam. Már nagyon várom, hogy bemutathassam őket az érdeklődő közönségnek.
Portréfotók: Kultúra.hu/Markovics Z. Kristóf
