- A Puccini-emlékév alkalmából lép föl a tavaszi fesztiválon, gondolom, nem véletlenül, hisz önről az hírlik, hogy Puccini-énekes.
- Csakugyan énekelek nyolc operájában, kedves zeneszerzőm, bár ebben a szezonban egyáltalán nem volt Puccini-előadásom. De rajta kívül sok más komponista darabjában lépek föl.
- Azt viszont nem tagadhatja, hogy különösen fogékony iránta...
- Ha nem volnék fogékony, nem tudnám annyiszor énekelni, hiszen Puccini hatalmas érzelmekre, indulatokra épít, s ugyanakkor az emóciók törékenységére is. Ezzel szemben Verdi a nemes érzelmekre alapozza zenéjét. Egyebek közt, az ünnepélyes hazafiasságra. A szicíliai paraszt például, más olasz vidékiektől eltérően, nem mutatja ki az érzelmeit, ami egyfajta nemes tartást jelent, ilyen az apám, a nagyapám is, Puccini hősei viszont csöppet sem rejtegetik az érzéseiket.
- Ha jól tudom, épp Puccini-hőssel debütált a nagyvilágban, kezdve a Covent Gardennel...
- A Covent Gardenben csakugyan a Bohémélettel debütáltam, amit aztán végigénekeltem a világ operacentrumaiban. Rodolfo a tenorénekesek emblematikus szerepe, kihagyhatatlan. Maga az ifjúság, a pályakezdés - a bohémek és az emberiség ifjúsága. S ugyanakkor a valóságra való fájdalmas ráébredés, mert a fiatal költő a halállal is találkozik. Ez az a mű, ami megbabonázott, ami máig megindít. A Bohéméletet nagyon sokszor énekeltem, feleségemmel, Angela Gheorghiu szopránénekesnővel együtt is. Gyakran énekelünk együtt, az elmúlt tíz év alatt hozzávetőleg nyolcvan-száz közös fellépésünk volt; sok közös lemezünk van, s a Tosca francia filmváltozatát is kettőnkkel készítette el Benoit Jacquot rendező. Ugyanazzal a szenvedéllyel élünk a hivatásunknak, hasonló az ízlésünk, remekül egészítjük ki egymást a pályán is.
 |
- Korábbi szavaiból az derült ki, hogy Verdit az érzelmek nemessége miatt bálványozza. Úgy tudom, hogy miután 1988-ban megnyerte a Luciano Pavarotti Énekverseny díját, a Traviata Alfred szerepében valóságos diadalutat tett Angliában és Európa-szerte.
- Több mint 150-szer énekeltem. Később a Metropolitanben is. S hogy csak a Metnél maradjunk, az említett szerepeken kívül fölléptem ott az Otello címszerepében, a Rigoletto Mantuai hercegében, az Aida Radamesében, Gounod Romeó és Júliájában, a Faust címszerepében, a Carmen Don Joséjában, a Pillangókisasszony Pinkerton-szerepében, a Szerelmi bájital Nemorinójában. Általában pedig, a bel cantótól a jazzig, a népzenétől a kortárs zenéig sok mindent szívesen énekelek. De igazából meloman (a. m. a melódia rajongója) vagyok. Első helyen természetesen az opera áll. Úgy vagyok a zenével, mint Don Giovanni a nőkkel.
- Nem féltékeny rá a felesége?
- Nem mert ő is a zenéért rajong.
- Hogyan viszonyul Mozarthoz?
- Manapság az opera világában a sorrend: Mozart, Verdi és a többiek. Mozart az egyetemes lángelme, zenéje mélyen megérinti a lelket. Igen, ez Isten muzsikája. Isten a saját képére formálta. Mozart - Isten zenéje, Verdi - az emberé. Az is igaz, hogy már maga a muzsika is Isten nyelve. Lemezre énekeltem Mozart összes tenoráriáját, Franciaországban pedig a Don Giovanni tenorváltozata is a repertoáromon volt.
- Említette, hogy meloman. Akkor milyen viszonyt ápol a modern zenével? Mert azt nem mondhatnók el, hogy melódiában gazdag lenne.
- Hát igen, a mai zeneszerzők korunkat igyekeznek kifejezni, ami nem bővelkedik harmóniában. Néhányan egyenesen nekem komponáltak zenét, például Vladimir Cosma, akinek az operáját a múlt évben mutattuk be. Nemcsak a zeneszerzők tisztelnek meg munkáikkal engem, hanem én is fontosnak tartom, hogy ha mód van rá, fölkaroljam a fiatal komponistákat. Ha nem lennék annyira túlterhelve, szívesen fordítanék időt arra, hogy az új kompozíciókat tanulmányozzam.
- Manapság a korszerűség jegyében gyakori az absztrakt operarendezés...
- Nem ez az igazi modernség. Ha a festő fölken egy foltot a falra - az csak folt; ha egy kockát rajzol rá - az még nem absztrakt művészet. Kellene oda képzelőerő is. Számomra a modernizmust a korszerű technológia használata jelenti az operarendezésben: a hagyományos művek, például egy Puccini-opera modern szemléletben való színrevitele. Nézze csak meg itt, Budapesten a gyönyörű királyi palotát, a csodálatos Parlamentet - nem nevezhetők modernnek, de ma mégis azok, mert korszerűen működtetik őket. A megvilágításuk, a funkcionálásuk modern, de maga a műemlék antik marad. Ez vonatkozik az operára is. Az érzelmek öröktől fogva léteznek, ma is úgy éljük át őket, és ha napjainkban is érvényesek - szerintem ez a modernség. Jövő héten például Cyranót énekelem Monte Carlóban, s amit át kell élnem a szerepben, az ma is érvényes. Nem attól lesz modern egy opera, ha a szereplői farmerben játszanak. Nem vagyok ellene, de az énekes kifejező erején múlik a korszerűség: hogy át tudja-e adni a zeneszerző létélményét a mai közönségnek.
