A Madám Bizsu című darab Göttinger Pál dinamikus rendezői elképzeléseit kiváló ének- és időnként meggyőző tánctudással megvalósító három színész, valamint a puszta jelenlétével is erőteljes, de annál sokkal többet nyújtó Molnár Piroska látványos és muzikálisan gazdag történelemórája a régi pesti szórakozóhelyekről. Ezen belül is leginkább az egykori Arizona mulató huszadik század első felén átívelő emlékezetes évtizedéről.
A történetet és vele Madám Bizsu legendáját a 19. század végén indítják el. A címszereplő akkoriban egy mindennek és mindenkinek kiszolgáltatott árva kislány volt, akivel sokféle szörnyűség megesik, aminek egyetlen gyermekkel sem lenne szabad megtörténnie. A darab címadója azonban valamiféle magától értetődő, titokzatos és már-már fenséges közönnyel siklik át egy hosszú életen néhány centivel a mocsok felett. Mert ő egy legenda, a Madám Bizsu, akiről mindenfélét mondanak, de biztosat senki sem tud.
Göttinger Pál, a darab írója és rendezője Molnár Piroska karakterét egy magyar születésű világpolgár, bizonyos Halász Gyula által megörökített titokzatos hölgyről mintázta. Az eredetileg brassói Halászt, aki Brassaï néven vált a párizsi művészvilág megkerülhetetlen alakjává, amerikai drámaíró barátja, Henry Miller Párizs szemének hívta. Egyik klasszikussá vált fényképén látható egy titokzatos idős hölgy, aki rengeteg hamis ékszert viselt. Mivel ennél többet nem lehetett róla tudni, elnevezték Madame Bijou-nak. Göttinger Pál úgy döntött, hogy a hölgyet magyar legendává alakítja, aki mindent átélt és főleg mindent látott Pesten a millenniumtól Rákosiig.
Nem kis feladat egy ilyen darab megírása, színpadra állítása, de Molnár Piroskánál alkalmasabb címszereplőt nem is lehetne erre a célra találni. Már csak azért sem, mert Göttinger Pál neki írta darabját, sőt az eredeti ötlet is Molnár Piroskától származik.
A Thália Színház Arizona stúdiója ugyanis történetesen épp az egykori Arizona mulató helyén működik. Az előadás igyekszik meggyőzni a nézőket arról, hogy a stúdió falai ma is őrzik a süllyeszthető szeparék, a forgószínpad, a zenélő lépcsők, a csilláron hintázó gyönyörű lányok, hevesen szórakozó uralkodócsemeték, hét feleséggel mulató keleti uralkodók és egyéb közönséges részeg milliomosok hedonista élményeit, melyeket a két világháború közti Pest legfényesebben világító éjszakai csillagában, az Arizonában éltek át.
Az előadáson a csaknem nyolcvanéves Molnár Piroska viszonylag keveset szerepel a szó klasszikus értelmében. Nem kapott túl sok szöveget, de néhány dalt szerencsére ő is elénekel, és amikor rávetül a fény, még a sarokban ülve is képes elemi energiával megtölteni a színpadot és a nézőteret.
Három kollégája – Bordás Barbara, Mórocz Adrienn és Hevesi László mindeközben átváltozóművészekként szemléltetik a történelem elképesztő lendületét, amely Pestet jellemezte a 20. század elejétől annak közepéig. A kiegyezés előtti poros, vidékies, feudalizmusból épphogy kinőtt település a millennium után néhány évtized alatt világvárossá, Európa egyik legmozgalmasabb helyévé nőtte ki magát. Minden épült, átalakult, dőlt a pénz, és akikhez dőlt, azok akkoriban sem ismertek olyan mulatságot, ami túl drága, túl erkölcstelen vagy bármi egyéb miatt elérhetetlen lett volna számukra. Ezt az igényt szolgálta ki az Arizona néven működése 12 éve alatt legendává vált mulató is a Nagymező utca néven is ismert pesti Broadway-n.
A Thália előadásán egy bizonyos Stein Pupi dallamai segítik felidézni a daliás időket. A kevéssé ismert nevű szerző kiváló dalai Heltai Jenő, Gábor Andor és Szép Ernő verseit felhasználva támasztják fel a legendás pesti kabarék hangulatát. Stein Pupi azért nem ismert, mert nem létezett. Többnyire Dinyés Dániel, a sokoldalú zenész ihletett munkái hallhatóak a darabban, melyek tökéletesen elhitetik magukról, hogy némelyiket már a nagyszüleink is dúdolták.
A premieren ráadásul ő maga ült a zongora mögött, és egyértelművé tette, hogy az egykori mulató zenészeit kiemelt bérrel és ennek megfelelő szakmai elvárásokkal foglalkoztató Senger Mariska, azaz Miss Arizona és férje, a mulató tulajdonosa, Rozsnyai Sándor is azonnal szerződést ajánlott volna a virtuóz muzsikusnak.
A női szerepeket alakító Bordás Barbara és Mórocz Adrienn éppoly hitelesek az egykori Ős-Budavára díszletvárosának vidéki cselédlányból mutatványossá avanzsált esendő démonaiként, mint amikor átváltoznak a hírhedett Kék Macska éneklő prostituáltjaivá, vagy épp az Arizona válogatott görljeiként tűnnek elő. Mórocz Adrienn magától értetődő könnyedséggel adja elő a profi tánckoreográfiákat, énekli el a neki szánt dalokat, és adott jelenetekben prózai színészi erényeit is fel tudja csillantani.
Bordás Barbara a könnyedebb kabarészámok mellett időnként klasszikus stílusban is megmutatja meggyőző énekesi kvalitásait. Ráadásul még szteppel is.
Hevesi László folyton változó karakterekben, például utcai csibészként, konferansziészerepben, mint idegenvezető, szélhámos vagy épp revüsztár van jelen az előadás első pillanatától az utolsóig. Énekel, táncol, játszik, könnyedén váltogatja a stílusokat, figurákat, életkorokat, ráadásul dramaturgiai kulcsszereplő is, hiszen ő meséli el a történetet.
Itt érdemes szót ejteni a látványos, kifejező és a pillanatok alatt végbemenő színpadi átalakulásokat elegánsan kiszolgáló jelmezekről, melyeket Kenyeri Orsolya készített.
Szükség is van az erős színészi alakításokra, a változatos énekes és táncjelenetekre, mert az a rengeteg történelmi tény, amelyet a szerző kénytelen volt belezsúfolni az előadásba, enyhén didaktikussá teszi a színházi élményt. Hiába meséli el Hevesi László, hogy Alfonzó bronzszínűre festve játszotta Miss Arizona ágyékkötős rabszolgáját, Benedek Tibor apja és Latabár Kálmán is dolgozott a mulatóban, nem is beszélve Cziffra Györgyről, hogy volt ott borotváló elefánt és számtalan egyéb egzotikus állat, és megesett, hogy a csillárról leugró lányok miatt kórházba került egy-egy vendég, az egymás után sorakozó történetek – legyenek azok bármily érdekesek – néha megtörik az előadás lendületét.
Göttinger Pálnak rendezőként így rengeteg mindent ki kellett hagynia a források után kutató szerző – Göttinger Pál – által fellelt történetekből. Tény, hogy a maradékkal is hatalmas és izgalmas ismeretanyagot kap a néző, de egy picit talán lehetett volna még szigorúbb a direktor a drámaíróval. Szerencsére a jelenetek látványos és dinamikus színre vitelével újra és újra képes meggyőzni a nézőket arról, hogy a zenés színházban nem azért énekelnek és táncolnak, nehogy a közönség megunja a sok szöveget.
Ami Madám Bizsut illeti, róla sok mindent megtudunk. Miközben a darab erősen hangsúlyozza, hogy végül sose derülhet ki, mi igaz a legendából, egy dologban biztosak lehetünk. Megdönthetetlen tény, hogy amikor Molnár Piroskát láthatjuk a színpadon tehetséges kollégái társaságában, ráadásul abban az előadásban, amelyet számára írtak, és amelyről úgy beszél, mint talán pályafutása utolsó premierjéről, akkor egy legenda születésének tanúi lettünk. Akkor is mesélhetünk majd erről az unokáknak, ha – mint reméljük – lesz még jó néhány premierje a művésznőnek.
Fotók: Kovács Attila / MTI
