Alexandre Dumas klasszikusa, a Monte Cristo grófja új adaptációval tér vissza a filmvászonra Matthieu Delaporte és Alexandre de La Patellière rendezésében, akik többek között a tavaly bemutatott A három testőr: D’Artagnan és A három testőr: Milady filmek forgatókönyvíróiként szereztek nevet. A mostani Dumas-feldolgozás a 2024-es Cannes-i Fesztivál egyik legemlékezetesebb alkotásaként debütált, tizenkét perces ovációval fogadta a közönség. Nem méltatlanul, ugyanis a háromórás film egyaránt tiszteletben tartja az alapművet, miközben képes friss, modern perspektívát hozni a sokat látott történetbe, így ma is releváns üzeneteket hordoz a bosszú pusztító hatásáról.
Gyerekkorom egyik legemlékezetesebb olvasmányélménye volt a Monte Cristo, mindig nosztalgiával gondolok vissza azokra a hosszú nyarakra, amikor még volt időm 1200 oldalas könyveket végigrágni a cseresznyefa alatt. Dumas eredeti művének komplexitását, bonyolult kapcsolati viszonyait természetesen lehetetlen még egy ilyen monstre filmbe is beletuszkolni, így felesleges lenne számonkérni a dramaturgián, hogy jó pár karakter egyszerűen kimaradt a történetből, mások pedig új vonásokat kaptak.
A történetvezetés viszont hű a regényhez. Edmond Dantès (Pierre Niney) fiatal, tehetséges tengerész, aki élete nagy pillanata előtt áll: hamarosan kapitánnyá léptetik elő, és készül feleségül venni szerelmét, Mercédèst (Anaïs Demoustier). Azonban mielőtt kimondanák az igent, hamisan vádolják meg azzal, hogy összeesküvést sző Napóleonnal, és tárgyalás nélkül bebörtönzik If várába, egy Marseille melletti zord szigeterődítménybe. Itt kezdi meg tizennégy évig tartó kálváriáját, mely során testi és lelki gyötrelmek során kell átmennie.
A börtönben találkozik az olasz Faria abbéval (Pierfrancesco Favino), aki nemcsak a nyelvekbe és a tudományokba vezeti be, hanem egy hatalmas kincs helyét is elárulja neki, miközben az alagutat ássák a meneküléshez. Csakhogy az abbé a végcél előtt balesetet szenved és meghal, ami megnyitja a szökés lehetőségét Dantès előtt. Az akció sikerül, és a kincset is megtalálja, majd az óriási vagyon birtokában átalakul a titokzatos Monte Cristo grófjává. Bosszúra szomjazva évekig tervezgeti a leszámolást, mielőtt belép a párizsi elit világába, hogy megfizessen az őt elárulóknak: Fernand de Morcerfnek (Bastien Bouillon), akit korábban barátjának tartott, de valójában Mercédès miatt vetélytársa volt, Gérard de Villefortnak (Laurent Lafitte), aki ügyészként az igazságot a saját szája íze és érdeke szerint alakította, valamint Danglars-nak (Patrick Mille), akit Dantès a kapitányi posztról ütött ki.
A bebörtönzéstől a kiszabadulásig és Monte Cristo grófjának felbukkanásáig körülbelül egy óra telik el a filmből, aminek a következő kétharmada már a bosszú körül forog. Az adaptáció egyik legnagyobb erénye, hogy hitelesen ábrázolja a bosszú erejét, ugyanakkor pusztító következményeit is. Dantès azzá válik, amit korábban megvetett: egy hideg, könyörtelen igazságosztóvá, aki végül saját boldogságát is feláldozza a megtorlás oltárán, és a vesztébe rohan. Ahová önkéntelenül magával rántja egyik protezsáltját, Andrea-t (Julien de Saint Jean) is.
Pierre Niney, a franciak szabálytalan arcú Brad Pittje tökéletes választás volt Edmond Dantès szerepére. Finoman, ripacskodástól mentesen jeleníti meg a karakter fejlődését a naiv, reményteljes fiataltól a bosszúvágytól fűtött, ugyanakkor kemény és számítóan pontos grófig. Játéka Dantès lelki traumáját szépen közvetíti, ami alattomosan mérgez meg mindent, még a pártfogoltjaival való kapcsolatát is. A legnagyobb feszültség és elfojtott érzelmek azonban azokban a jelenetekben vannak, amelyekben régi szerelmével, Mercédèsszel találkozik, és amelyek egyértelművé teszik, hogy az örök szerelem ellenére nincs közös jövőjük.
Az antagonisták, Villefort, Fernand és Danglars klasszikus negatív figurák, akiket kegyetlenségük és önzőségük miatt könnyű megvetni. Némi árnyaltság nem ártott volna nekik, de erre sajnos nem hagyott teret a filmes keret. Nagy felfedezés viszont a gyönyörű Anamaria Vartolomei, akinek karakterét, a rabszolgaságból felszabadított Haydée-t új kontextusba helyezték. Így már nemcsak egy bosszúálló eszköz Dantès kezében, hanem egy saját akarattal és vágyakkal rendelkező, erős nő, aki hajlandó szembemenni pártfogójával is Mercédès és Morcerf fia, Albert érdekében. Dumas eredeti történetében Haydée végül Dantès szerelme lesz, de ez a befejezés nem illik a mai korszellemhez, így a rendezők más jövőt rajzoltak neki.
Stéphane Taillasson látványtervezése és Nicolas Bolduc operatőri munkája által a film vizuális világa minden várakozást felülmúló. Hatásosan ábrázolja a 19. századi Franciaország fényűzését és romlottságát, ahol a pompa és a szegénység, a társadalmi intrikák és az erkölcsi dilemmák egymásnak feszülnek. Az operatőr ügyesen játszik a kontrasztokkal, a fények és az árnyékok életre keltik a főhős külső és belső világát: a börtön sivárságát, a Monte Cristo grófjaként megszerzett luxust és a bosszú sötétségét. A filmben gyakran mutatják Dantèst félhomályban, amely látványos szimbóluma annak, ahogy karaktere egyre inkább elveszíti erkölcsi iránytűjét.
Míg a varázslatos jelmezek és a díszletek autentikusan idézik meg a korszakot, addig Jérôme Rebotier zenéje drámai feszültséggel tölti meg a film minden pillanatát. A zene nem csupán aláfestésként szolgál, hanem aktív szereplője is a történetnek, amely segít a karakterek belső világának bemutatásában, máskor pedig a végletekig fokozza a feszültséget.
Delaporte és De La Patellière filmje méltó adaptáció, amely a 43 millió eurós büdzsé – ami az idei év legdrágább francia mozijává teszi – minden centjét elsőrangúan használta fel, és várhatóan bőven vissza fogja hozni az árát. Alkotásuk új életet lehel a jól ismert történetbe, míg Pierre Niney alakításának köszönhetően Dantès karaktere talán sosem volt ennyire emberi és összetett. A bosszú témája, amely a regényben is központi szerepet játszik, ebben a feldolgozásban is rendkívüli erővel bír, és egy univerzális kérdést is felvet: vajon megéri-e feladni mindent a megtorlásért, amely után csak az üresség marad?
Bár a film hű marad Dumas művének szellemiségéhez, grandiózusságához, a rendezők jó érzékkel társították azt egy modern, gyors tempójú narratívával, valamint dinamikus kameramozgásokkal, ami miatt a film rendkívül lendületes, így a háromórás játékidő egyáltalán nem tűnik fel. Külön csemege a film nyelvezete, frankománoknak kötelező, de mindenki másnak is ajánlott eredetiben, felirattal néznie, mivel az elegáns francia plusz rétegeket ad az élményhez.
A Monte Cristo grófja szeptember 19-től látható a mozikban az ADS Service forgalmazásában.
