„Most minden van. Most tűrhetetlen” – Az ötödik Sally a Thália Színházban

Az ötödik te magad légy.

*

Régen féltem színházban ennyire. És amitől most féltem, azon máskor nevetni szoktam. Sallynek öt személyisége van, akik nincsenek jóban egymással. Pszichiátere szeretné őket kibékíteni, ám ez korántsem kockázatmentes vállalkozás. Sally veszélyes lehet magára is, másokra is. Különböző személyiségei ugyanis attól félnek, hogy a gyógyulása, a terápia eredményessége az ő megsemmisülésüket jelentené, és érthetően erőszakkal is tennének ez ellen.

Pető Kata alakítása letaglózó.

Képes Sallynek mind az öt énjét teljes értékűen megjeleníteni; megesik, hogy egyetlen jeleneten belül is, méghozzá gyors egymásutánban váltakozva. Mégsem válik vásárivá, esetleg parodisztikussá, amit csinál. Annak ellenére sem, hogy az öt személyiségű emberre első hallásra úgy gondolunk, mint afféle pszichiátriai kuriózumra, extremitásra.

A buddhisták szerint vannak „öreg lelkek”, akik hosszú „előéletük”, sokszoros újjászületésük folytán kivételesen bölcsek. Szalay Kriszta húsz éven át játszotta Sally szerepét ebben az általa színpadra alkalmazott és rendezett darabban, mielőtt most átadta Pető Katának – és az új előadásban érezhetően ott van az a húsz korábbi év is. Pető vérfagyasztóan hiteles, és ehhez bizonyára az alaposan előkészített háttér és a hosszú előtörténet is hozzásegíti. A rendező és a színészelőd személyének azonossága specifikus értéktöbblete ennek az előadásnak.

Szalay Kriszta valami mélységesen mélyet volt képes átadni Pető Katának. Talán részben azt, hogyan ne őrüljön bele ebbe a szerepbe. De azt is, hogy közben mégiscsak menjen el a megőrülés határáig, és ennek érdekében építse be az alakításába legkétségbeejtőbb meghasonlottságainak tapasztalatát. A legszörnyűbb félelmeit. A pánikot, amelyet az válthat ki, hogy reális veszélyként merül fel önmagunk elvesztése. A kontroll elvesztése és idegenné válásunk önmagunk számára. Ritka tapasztalat, amely a szerencsésebbeket egész életükben elkerüli. Pilinszky így tudósít valami hasonlóról: „Most elviselhető. / Most másra gondolok. / Most semmi sincs. / Most én vagyok. / Most minden van. / Most tűrhetetlen. / Most pedig, most és egyedűl, / itt és most, végképp egyedűl / csak te meg én” (Verés). A kiváltó ok valamilyen az elviselhetőség határáig fokozódó fájdalom, amely elől menekülni igyekszünk. Menekülni magunk elől, kimenekülni önmagunkból. Oda bújni, ahol nem fáj annyira. Oda, ahol már valaki más van jelen helyettünk.

*

Az előbb azt írtam: Az ötödik Sally közben olyasmitől féltem, amin máskor nevetni szoktam. Ez talán magyarázatra szorul. Egész biztos, hogy a nevetésnek van önvédelmi, öngyógyító szerepe. Ezt sokszor abból veszem észre, hogy olyasmin nevetek, amit elvileg az ijesztgetésemre gyártottak. Jól emlékszem például arra a filmjelenetre, amelyben egy elmeháborodott nő, akit a férje a kastélyuk bezárt szobájában tartott fogva, egyszer csak mindent felgyújtott. A nézőtéren csak én nevettem, és senki sem értette, miért.

Pedig egyszerűen meg tudtam volna magyarázni: túl nyilvánvaló volt számomra az a mechanizmus, amelynek a félelmemet kellene kiváltania. Elképzeltem a színésznő kiválasztását erre a szerepre, aztán ahogyan a sminkjét elkészítették, a haját összeborzolták, majd megkapta a rendezői instrukciókat annak érdekében, hogy kellően őrültnek nézzen ki, és hihető legyen: meg van győződve a gyújtogatás üdvös és hasznos voltáról. Azért nevettem, mert nem akartam félni, és mert átláttam a mesterkedésen, amelynek a félelemkeltés volt a célja. Az ötödik Sallyt azonban nem ilyesféle átlátszó trükkök jellemzik.

Hanem valóban megidézi a lélek démonait.

*

Az ötödik Sally ebben a rendezésben, Pető Kata és Cserna Antal főszereplésével az eddigieken túl, a Terápiához hasonlóan meggyőző reklámja is a szakember által egész emberségével akart és elősegített gyógyulásnak – valaminek, amiben ő is lelke legmélyéig érintett, nem pedig a szenvedőt szenvtelenül, távolságot tartva figyelő szakbarbár. Egy olyan hivatás dicsérete, amely alapnak veszi, hogy sok-sok aprómunkával, a visszaeséseket is betervezve és tolerálva kell együttműködni a segítségre szorulóval. Úgy, hogy nem munkadarabnak tekintjük, hanem partnernek. Igazán hinni tudunk a gyógyulásában, és már ezzel is gyógyítunk.

Érdekes, hogy ennek a darabnak még az a karakteresen bulváros motívum is használ, hogy a pszichiáter felesége öngyilkos lett, és ebben talán ő sem volt egészen vétlen. Hogy ez az emlék bizonyára egész életén át kínozni fogja. Ez első hallásra túl amerikai, a „vájkálást” csúcsra járató fordulatként hat, ám aztán egyre inkább hozzájárul, hogy két ember összekapcsolódó drámáját, ne pedig egy „beteget” meg a „kezelőjét” lássuk Sallyben és Ashben. Örültem, hogy így alakult, mert a pszichiáter oldalának „bemozdulása” révén sokkal emberibb, igazabb a történet, és tudatosul, hogy a segítő foglalkozású ember sem lebeg úgymond a dolgok felett:

hogy ő maga is segítségre szorulhat, sőt esetleg még az átlagnál kitettebb is a sérüléseknek, a válságoknak.

Cserna
Antal, talán szintén a húszéves „előéletnek” köszönhetően is, a
legtermészetesebb módon egynek látszik az eltökélt, de sérülékeny, néha a
szakadék szélén egyensúlyozó, gyógyítva gyógyuló pszichiáterrel, akit egyszerre
féltünk a páciensétől és önmagától.

*

Búza Tímea is remek Duffy nővér szerepében, és nagyon magyar – vajon hogyan megy ez Amerikában? Hogy a szöveg magyar viszonyokra alkalmazott átdolgozás vagy ennyire hasonló a helyzet ott és itt, nem tudom, de azt dermesztő látleletként mutatja meg, hogy betegnek és még inkább mentális betegnek lenni mekkora kiszolgáltatottsággal jár együtt. Hogy a lelki szenvedésekhez milyen csúnyán adódik hozzá a külvilág értetlensége, durvasága, gyanakvása; annak feltételezése, hogy csupán „megjátszásról” van szó. Duffy nővér esetében ehhez még a féltékenység és az a rosszindulatú feltételezés is hozzájárul, hogy Sally hajt az orvosra, és állítólagos betegsége ahhoz kell, hogy a közelébe férkőzhessen.

Kovács
Lehel a munkaadóból udvarlóvá előlépő Toddként nehezen követi Sally
változásait, de a vonzalma kitartó, és a szerepe abból a szempontból is
perdöntő, hogy a külvilág barátságosabb, bár értetlen arcát jeleníti meg. Az
esélyt, hogy ha Ash terápiája sikeres lesz, Sally élete távlatosan is
rendeződhet.

*

Mint Szalay Kriszta hangsúlyozza, a darabnak a #metoo-hoz is súlyos köze van, és emiatt manapság újra vagy még inkább aktuális. Valóban így van, de míg a #metoo-esetek legtöbbször a leghitványabb bulvár kategóriájába esnek,

Az ötödik Sally igényes tanulmányrajz, „lélektérkép”, mélyfúrás.

Mind mélyebbre és mélyebbre ereszkedés a kín kútjába, hogy a fájdalmak eredete kinyomozhatóvá, az alaptraumák megnevezhetővé váljanak. Érthetővé és ennek révén (?) feldolgozhatóvá, meghaladhatóvá, elviselhetőbbé. Nehezen érzékeltethető, és az egész darabot látni kell hozzá, hogy érthető legyen, mekkora ereje van a záró jelenet utolsó, Sally szájából elhangzó mondatának:

„Itt vagyok.”

Mert ebben a mondatban, a darab kvintesszenciájaként, lúdbőröztetően benne van, hogy mit jelent és miből következik a gyógyulás, a múlttal való megbékélés és az új életre való alkalmasság, készség, nyitottság. Hogy milyen lehet a mélyből egyszer csak a felszínre bukkanni. Hogy a fulladásos halál réme után milyenek lehetnek az első lélegzetvételek odafent.

*

Az ötödik
te magad légy.

Nyitókép: Thália Színház