Minden kínzás közül a reménytelenség a legelviselhetetlenebb

Miután elkalandozott az 1910-es évek végi, forrongó Budapestre (Napszállta), valamint tett egy személyes kitérőt az ‘56-os forradalom és szabadságharc utáni Magyarországra (Árva), Nemes László visszatér ahhoz a témához, amely Oscar-díjat hozott számára első nagyjátékfilmjével, a Saul fiával (2015): a második világháborúhoz.

A Saul fia cselekményénél durván egy évvel korábban játszódó Moulin Jean Moulin, a francia ellenállási mozgalom vezetőjének igaz történetét meséli el, aki nappal köztisztviselőnek álcázta magát. Ahogy a rendezőtől megszokhattuk: ez a történet sem a nagy egészre fókuszál, noha a nyitó képsorok egy olyan epikus mű ígéretét hordozzák, mint például Jean-Pierre Melville Az árnyak hadserege (1969) vagy akár Vincente Minnelli Az apokalipszis négy lovasa (1962) című filmje. Nemest azonban kizárólag azok az események érdeklik, amelyek a főhős 1943-as halálához vezettek – és akivel Klaus Barbie és Gestapo-csapata végzett.

Moulin – fedőnevén Max – feladata, hogy a Gestapo orra előtt egyesítse az egymással rivalizáló földalatti sejteket, ezért 1943-ban ejtőernyővel érkezik a megszállt Franciaországba, és munkához lát. A Gilles Lellouche által alakított, Gauloise-t szívó láncdohányos Moulin mintha egyenesen egy film noirból lépett volna elő. Kávézókban találkozik embereivel, és még akkor is hidegvérrel osztja ki parancsait, amikor náci katonák lépnek be a helyiségbe. Egy társasági eseményen leveszi a lábáról a francia grófnőt (Louise Bourgoin), aki – mit sem sejtve – lakberendezőként nyújt számára fedezéket. Ám mielőtt még nekiláthatna a grófnő lakásának tapétázásához, összeomlik körülötte a világ: a náci hatóságok elfogják az ellenállási hálózat egyik tagját. Vajon mennyit árult el a vallatás során? 

Olivier Demangel forgatókönyvíró egy olyan világba kalauzol minket, ahol a szabadság törékeny, a kockázatok hatalmasak, és nem minden francia áll az ügy mellé. A film első felvonása ebben a paranoiával teli légkörben játszódik.

Míg a Saul fia a háború borzalmairól szólt, a Napszállta a háború előszelének hangulatát próbálta megfogni, az Árva pedig a harcok (a levert forradalom utáni megtorlások) utáni fojtogató atmoszférát tette kézzelfoghatóvá.

Amikor Moulin dr. Dugoujon rendelőjébe indul azzal az ürüggyel, hogy ízületi gondjait kezeltesse, a náci titkosszolgálat fülest kap, hogy ez a hely valójában az Ellenállás egyik fedőhelye. Moulin őrizetbe kerül, majd rövid időre szabadon engedik, ám Klaus Barbie (Lars Eidinger), a „lyoni mészárosként” is emlegetett SS-tiszt gyanút fog, és különféle lelki, valamint fizikai kínzásokkal próbálja megtörni a foglyot.

A rendező két jól elkülöníthető részre osztja a történetet. Az első óra klasszikus noir stílusban zajlik: Moulin hol zsúfolt gyűléseket irányít, hol pedig kiállításokon vagy félhomályos estélyeken suttog gondosan kódolt üzeneteket lehetséges szövetségeseinek. A jólfésült, kifogástalan szabású öltönyöket viselő Gilles Lellouche a kifinomultság megtestesítője, az általa megformált vezető pedig közel sem a Victor Hugó-i, szenvedélyes, ujjal mutogató lázadó archetípusát követi, hanem egy rendkívül intelligens, megfontolt stratégáét.

Aztán jön a második rész: Moulin elfogása és kínvallatása, a hirtelen váltás pedig véget vet a kézzel hímzett heverőkkel, mívesen faragott rózsafa szekrényekkel és gyertyafényes művészeti tárlatokkal teli, díszlettervezői álomvilágban töltött hosszú estéknek. Egy tollvonásra a nácik uralta börtön sötétségébe csöppenünk. 

A Gestapo hírhedt lyoni főhadiszállásán, a Hotel Terminusban Barbie megpróbálja kideríteni, vajon ez az elegáns fickó, aki lakberendezőnek adja ki magát, valóban az-e, akinek mondja magát. Lars Eidinger (Babylon Berlin) remek az intelligens, nyájas, mégis pszichopata náci szerepében. Számára is nagy a tét, hiszen a Führer mindig figyel. Ha nem a valóságon alapulna, a Moulin már-már a kínzás pornó kategóriájába esne, hiszen füleket tépnek le, férfiak és nők válnak felismerhetetlenségig megkínzott roncsokká, a foglyokra pedig kutyákat uszítanak. A film mégis kiválóan érzékelteti, hogy a pszichológiai kínzás, a reménytelenség lassú, de biztos tudatosulása mégis mind közül a legelviselhetetlenebb.

Moulin makacsul hallgat. Barbie macska-egér játéka nem vezet sehová, ami az őrületbe kergeti a tisztet. Eidinger tökéletes a szerepben: olykor teátrális dühkitörései fokozatosan válnak félelmetesen intenzívvé. Feladatát az is megkönnyíti, hogy a forgatókönyv Moulin karakterét úgy rajzolja meg, hogy hősünk jelleméből teljességgel hiányzik bármiféle izgalmas, ellentmondásos vonás. Pont az, ami emberivé tenné, és közelebb hozná a nézőhöz, nem csupán távoli, történelmi hősként regélné el állhatatosságát és megroppanthatatlan gerincét.

A Saul fia egy feszes, klausztrofób hatású, mesteri filmes bravúr volt, amelyet Erdély Mátyás operatőr, Nemes állandó alkotótársa olyan nyers stílusban fényképezett, amelynek metodikáját, azaz a főhős nyakára való szegeződést még viszontláthattuk a Napszálltában (2018), ám ott egészen más hangulatot eredményezett. Az Árva (2025) már elemelkedett ebből a perspektívából, de képes volt visszaadni egy nyomasztó időszak fojtogató atmoszféráját. A Moulin még egy lépéssel továbbviszi az alkotópáros nyitását a hollywoodi stílusú melodráma irányába: a filmben tágas, kiterjedt kompozíciókat láthatunk, ám a színek még visszafogottabbak, a fények pedig még lágyabbak, mint az Árvában.

A történet kibontakozása vontatottan halad előre, Demangel forgatókönyve pedig noha a maga szürkeségében hemzseg a történelmi részletektől, ám közben elfelejti megindokolni, miért is lenne – pont most – érdemes újra végignéznünk ezt a jól dokumentált pszichológiai összecsapást.

A végjátékban fokozza az erőszakot: a kínzások sorozata vetekszik a Saul fia legmegrázóbb pillanataival. Ez az erőszak viszont túlságosan is hatásvadász ahhoz, hogy hitelesen közvetítse a bemutatni kívánt, valós események borzalmát, ezáltal pedig csupán az öncélúság keserű utóízét hagyja maga után.

Címlapfotó: Jelenet a Moulin című filmből. Fotó: ADS Service