kotorman_abel_piheno_ertelem_derko_mucsarnok_2.1
Derko2018 című kiállítás
Fotó: mucsarnok.hu/panoramafoto/derko2

Kotormán Ábel szobrászművész alig egy éve, 2017-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. Szerepelt annak Best of Diploma című kiállításán is: diplomamunkája egy életnagyságú, ülő alakot formázó szobor. Az ezt követő évben többek között ezzel a munkájával nyerte el a Derkovits-ösztöndíjat, és jelenleg egy külföldi megrendelésen is dolgozik. De vajon mit gondol a pályakezdő a szakma helyzetéről? Hogy látja, milyen lehetőségei vannak most egy fiatal szobrásznak? És egyáltalán: milyen volt művészcsaládban felnőni? Milyen előképekből merít a munkássága? Mire reflektál szobrának címe: Pihenő értelem? Egyebek mellett ezekről beszélgettünk Kotormán Ábellal.

Édesapád, Kotormán László és két nagybátyád, Kotormán Norbert és Kotormán Patrik szintén szobrászok, édesanyád pedig iparművész. Milyen volt ilyen környezetben felnőni?

Édesapám a Képzőművészeti Főiskolára járt, később pedig a villányi Képzőművészeti Mesteriskolában tanult. Gyerekkoromban sok időt töltöttem el az Epreskertben és a kőbányában Szársomlyón, ahol sokat játszottam kővel, fával és agyaggal. Tudatosan ugyan sosem szántak szobrásznak, de ez a környezet, illetve a hozzá kapcsolódó élmények kétségkívül befolyásoltak később a pályaválasztásban.

Miért döntöttél úgy, hogy te is művész leszel?

Ez nehéz kérdés. Szeretem a mesterségemet. Mintázás közben igyekszem megfigyelni és megérteni a lényegét és működését annak, amit látok. Sok mindent értettem meg ilyen módszerrel. A szobrászmunka során megszerzett látásmód nélkül ez nem menne. Például ezért lettem művész

Voltak esetleg más elképzeléseid is korábban?

Amikor felmerült a középiskola előtt, hogy hova tovább, akkor édesapám azt mondta: szerinte nem vagyok olyan alkat, aki egy gimnáziumban jól érezné magát. Nem kifejezetten művészeti irányba akart terelni, de úgy gondolta, hogy művészeti szakközépiskolában olyan kreatív gondolkodásra, a szem és a kéz kifinomult használatára tanítanának, amely később is hasznomra válhat, akkor is ? és ezt hangsúlyozta ?, ha nem leszek képzőművész. A középiskolában kis híján ötvös szakra jelentkeztem. A szüleim talán azért próbáltak a fémművesség felé terelni, mert úgy gondolták, lévén, hogy ez alkalmazott művészeti ág, biztosabb megélhetést jelent majd a jövőben. Az egyetemre való jelentkezéskor viszont már tudtam, hogy szobrász szeretnék lenni.

kotorman_abel_herosz_3_mke
Best of Diploma című kiállítás
Fotó: mke.hu

Nem ijesztettek meg a családod művésztagjaitól érkező esetleges elvárások és kritikák?

Középiskolás koromtól kezdve gyakran dolgoztam édesapám mellett. Egyfajta mester-inas viszony alakult ki közöttünk. Azáltal viszont, hogy a fia vagyok, közvetlenebb hangnemben folyt a munka és a tanítás, ugyanakkor előfordult, hogy kemény kritikákat is kaptam. Idővel egyre komolyabb és felelősségteljesebb feladatokkal bízott meg, így tanultam ki a mesterséget lépésről lépésre. A mai napig sokat tanulok a családtagjaimtól, de azt is látom, hogy fontos megtalálnom a saját utamat és rálépnem arra.

Nem aggasztott a művészeti pálya és a művészlét bizonytalansága?

Ezek a kérdések csak a közelmúltban kezdtek el foglalkoztatni, mivel még az egyetemen is egyfajta burokban éltünk. Most viszont azt látom, hogy bár vannak szakmai kapcsolataim, így is csak küzdelmek árán lehet megélni ebből. Hacsak nem a tanári pályára vagy alkalmazott szobrászként egy céghez kerül az ember, akkor nagyon jó szervezettséget igényel az, hogy művészként folyamatos munkához tudjon jutni.

Hogy látod, milyen perspektívája van egy szobrásznak a mai magyar művészeti életben?

Tulajdonképpen két vagy három utat látok, amelyek manapság itthon jellemzőek. Az egyik a kiállítóművész útja, aki autonóm alkotói tevékenységből próbál megélni. Ez gyakori választás, de ritkán látok olyat, hogy ezt valaki meg tudja valósítani. Alig ismerek olyat, aki legalább csak részben meg tud élni a szobrai eladásából. Egy másik lehetőség a köztéri vagy alkalmazott szobrászat. Ezekben az esetekben mások műveit alkotják meg a szobrászok vagy esetleg filmekhez készítenek díszleteket, de ez rosszabb verzió. Illetve ott van még a tanári pálya is mint lehetőség.

Miért rosszabb, ha valaki az alkalmazott szobrászatot választja? Elvégre azért tanulunk, hogy a munkánkkal valamihez hozzájáruljunk?

Nem feltétlenül rossz, ha valaki ezt az irányt választja, csak túl sok művészt látok benne ragadni ebben az életformában. A filmipar például gyors és jól fizető munkával kecsegtet, de fizikailag teljes embert követel. Azt tapasztalatom, hogy az alkotómunkához szükséges energiákat is felemészti, mivel ez a két tevékenység másféle gondolkodást igényel. Hosszú távon nehéz nap mint nap átváltani az egyik szellemi állapotból, hozzáállásból a másikba. Persze, én is szoktam ?díszletezni?, de ha tehetem, inkább elkerülöm.

derko-16
Kotormán Ábel átveszi a Derkovits-ösztöndíjat dr. Hóvári Jánostól

Autonóm művészként viszont, ahogy utaltál rá, nem könnyű boldogulni?

Igen. Úgy látom, itthon elég gyenge a művészeti piac, kevesen vannak, akik műtárgyat tudnak vagy akarnak vásárolni. Éppen ezért a kereskedelmi galériák mindent bevetnek, hogy eladásokat tudjanak lebonyolítani. Gyakori jelenség mostanában, hogy a galeristák azokat a művészeket részesítik előnyben, akiknek a műveit könnyen értékesíthetőeknek ítélik. Ráadásul a galériák nagyon magas haszonkulccsal dolgoznak, ez általában negyven-ötven százalékot jelent, de olyanról is hallottam, hogy valakitől ötvenöt százalékot akartak levonni a műve eladási árából. Így a művészeknek nincs más választásuk: vagy megpróbálnak olyan műveket készíteni, amelyek valamilyen módon alkalmazkodnak ezekhez az igényekhez és beletörődni a feltételekbe, vagy elfogadják, hogy más úton-módon kell boldogulniuk. Egy másik eset, amikor egy kurátor úgy rendez kiállítást, hogy feldob egy témát, és a meghívott művészeknek valamilyen módon reflektálniuk kell erre, így gyakorlatilag illusztrálják a kurátor koncepcióját a műveikkel. Ez az eljárás egyrészt korlátozza az alkotók szellemi szabadságát, másrészt viszont, és szerintem ez már probléma, a kurátor önmagát az alkotók közé, illetve fölé emeli. Többször hallottam már azt a mondatot, hogy a kurátor társalkotó… Ezek szerintem nagyon rossz irányok.

Mennyire készít fel minderre a művészeti oktatás, vagyis a szakközépiskola és az egyetem?

Magyarországon ma több olyan szakközépiskola is van, amely kiválóan felkészíti a fiatalokat a művészeti egyetemekre való felvételire. A Magyar Képzőművészeti Egyetemen (MKE) ? erről tudok nyilatkozni, mert ide jártam ? a szobrász szak még mindig erős szakmai képzést biztosít, és tanárszak elvégzésére is van lehetőség. Viszont nem csak ezekre van szükség az érvényesüléshez a művészeti életben. Egyre inkább azt tapasztalom, hogy saját magamnak kell kitapogatnom a lehetőségeimet, meg kell tanulnom az önmenedzselést, erre viszont az egyetemen nincsen célzott oktatás, bár nem is biztos, hogy ez feladata lenne. Ugyanakkor látom, hogy az egyetemen állandó vitatéma, hogy a különböző trendeket és a piacképességet figyelembe véve kell-e működnie a szobrászképzésnek, felkészítve a hallgatókat a diploma utáni életre, vagy inkább tisztán szakmai szempontokat kell nyújtania, mondván, hogy a későbbiekben a fiatal művészek akarva-akaratlanul szembesülnek ezekkel a dolgokkal.

Szerinted mikor vagy mi alapján dől el, hogy kinek való ez a pálya?

A művészeti szakközépiskolákban nagyon fontos szerepe volt az erős szakmai képzésnek, azért is, mert a technikai stúdiumok teljesítése egyfajta rosta volt. Már ott látszott, hogy kik azok diákok, akik a kötelező feladatok teljesítésén túl hajlandóak voltak a szabadidejükben is rajzolni, mintázni. Akiknek volt érzékük ehhez, ők nem érezték kínzásnak, sőt élvezték ezeket a gyakorlatokat. Így aztán az egyetemre elvileg olyan embereknek kellene bekerülniük, akik már többé-kevésbe biztosak abban, miért vannak ott. A valóságban ez nem mindig van így, ezért eleinte különböző feladatok révén gyakorlatilag a középiskolás módszer folytatódik. A munkára ösztönző külső nyomás a mesterek részéről idővel enyhül, aminek helyét szép lassan át kell vennie egyfajta belső késztetésnek. Ha ez nem alakul ki valakiben az egyetem végére, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy az illető nem való a pályára. Én így látom ezt.

derko2018
Derkovits-ösztöndíjasok 2018-ban

Szobrászművészként milyen témák foglalkoztatnak jelenleg?

Az eddigi szobraim témája az emberi figura volt és végleges méretüket életnagyságban képzeltem el. Az egyetem elején viszont volt egy másik vonal is: régi, kézzel készített tárgyakat alakítottam, fogalmaztam át. Az újabb szobraimban általában emberalak és tárgy egyszerre jelenik meg. Jelenleg ezek a legmeghatározóbb irányai az érdeklődésemnek. Most úgy érzem, erre kell koncentrálnom az erőimet. Foglalkoztat ezen kívül még az állatszobrászat és az állatanatómia is, de ez nagyon más utat jelent, így eddig még nem tudtam komolyan foglalkozni ezzel a témával.

A Pihenő értelem című alkotásod, amelyet legutoljára a Derko2018 című kiállításon láthatott a közönség, a diplomamunkád is egyben, szerepelt a Best of Diploma című kiállításon is a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. A szobrod a klasszikus görög-római szobrászat alkotásaira emlékeztet.

A diplomadolgozatomnak jelentős része Apollóniosz Pihenő ökölvívó című szobrának művészettörténeti elemzését tartalmazza, és mivel ennek kapcsán született meg a diplomaszobrom alapgondolata, a Best of Diploma kiállításon még Hérosz címmel állítottam ki. Később a Műcsarnokban már Pihenő értelem címmel szerepelt, mert úgy gondoltam, hogy a dolgozat nélkül már nincs szükség a direkt antik utalásra.

Hatottak rád más alkotók és műveik? Például Rodin Gondolkodó című szobra?

Miközben a szobromon dolgoztam, lépten-nyomon olyan művekbe botlottam, amelyek valamilyen módon köthetőek voltak a munkámhoz. Ilyen volt Francisco Goya Kolosszus című műve, illetve a Belvedere-i torzó is. A Rodin-szoborral való párhuzam azért érdekes, mert a Gondolkodó eredetileg a Pokol kapuja című kompozíció része volt és Dantét mint az értelmével a világ felett uralkodó embert ábrázolja. Az én szobrom inkább az értelem nélkül a világ felett uralkodó emberről szól, ilyen módon tehát van egyfajta gondolati kapcsolat a két szobor között.

28684814_10155699848149862_636946591541346328_n
Fotó: Műcsarnok Facebook-oldala

Eredetileg csak egy alak volt, a Derko2018 című kiállításon viszont már egy nőalak is megjelent a kompozícióban, így jóval összetettebbé vált a mű. Mondhatjuk, hogy a nőalak, amellyel többek közt kiegészült a munka, korunk női archetípusát jeleníti meg?

Az volt a tervem, hogy készítek egy párt, de eredetileg nem ezt az figurát képzeltem el a férfi mellé. Aztán januárban, amikor a nőalakon dolgoztam, a diplomamunkám visszakerült a műterembe, és amint ott nézegettem őket együtt, akarva-akaratlanul egy párként jelentek meg előttem. A Derkovits-pályázatra már tudatosan csoportként adtam le a két szobrot. A nőalakot kevésbé érzem befejezettnek, így majd még dolgozom rajta. A viaszkisplasztikák hamarabb készültek, gyakorlatilag előtanulmányai voltak a nagy szobornak.

Ahogy elnéztem egymás mellett ezeket a kis figurákat, az elrendezésük alapján Charles C. Ebbets Ebéd a felhőkarcolók tetején című híres fotója ugrott be. Mi volt a célod ezzel az elhelyezéssel?

A figurák elrendezését eredetileg úgy gondoltam ki, hogy az összes figura egy irányba, a sárga színű figurára nézzen, amely külön posztamensen ül és visszanéz rájuk. Végül nem így állították ki őket, de elfogadtam úgy, ahogy vannak. Lehet, hogy ezáltal újabb értelmezései jöhetnek létre a szoborcsoportnak, majd meglátjuk…

derko-65

Látható még egy tükör is a kompozícióban?

Amikor már sok ideje dolgozom egy szobron, annyira megszokom a látványát, hogy olykor az amúgy szembetűnő tévesztések is elkerülik a figyelmemet. A tükör eredetileg csak mintázási segédeszköz volt: a szobor tükörképe segített kiszúrni a hibákat azáltal, hogy egy szokatlan nézőpontból is ráláthattam. Egyszer aztán beszélgetés során a mesterem, Karmó Zoltán azt mondta: olyan jót tesz az a tükör a munkának, hogy akár maradhatna is a falon. Ez a mondat megragadt a fejemben és később úgy döntöttem, megfogadom a tanácsát, és együtt állítottam ki őket. Ezt követően arra lettem figyelmes, hogy sok esetben jót tesz a szobraimnak, ha a kompozícióba beépítek valamilyen tárgyat: ezáltal valahogy közelebb kerül a nézőhöz a munka. A tárgy egyfajta hidat képez a mű és a befogadó valósága között, így az már nem távoli absztrakt jelenségként áll a néző előtt.

Miből készítetted a szobraidat?

A diplomamunkám poliuretán habból készült. Ez ugyanaz az anyag, amelyet az építőiparban szigetelésre használnak, de újabban a szobrászatban is kezd elterjedni. Praktikus okokból választottam: egyszerűen megmunkálható, könnyű matériáról van szó, amely leegyszerűsíti a szobrok szállítását és tárolását, ráadásul olcsó. Vannak persze, hátulütői is például, nagyon erősen UV-érzékeny és mérgező. Nem árt vele vigyázni. Sokat dolgozom egyébként még fával, sőt: a terveim között szerepel az is, hogy a diplomamunkámat is megfaragom fából.

Min dolgozol jelenleg?

Jelenleg egy külföldi megrendelésen is dolgozom, egy állatkertbe kell egy szobrot készítenem. Egyelőre nem tudom még, hogy kültérre vagy beltérre kerül-e a munka, de az biztos, hogy bronzból lesz. Az állatszobrászat egyébként nem teljesen új terep, az elmúlt években sokat dolgoztam fával, játszóterekre készítettem állatfigurákat.

Az egyetem után szinte rögtön elnyerted a Derkovits-ösztöndíjat, amely nagyon pozitív visszajelzésnek számít. Mit gondolsz, sikerül majd autonóm szobrászként dolgoznod?

Nehéz bizakodónak lenni a jövő tekintetében, mert sok negatív példát látok a környezetemben, és a magyar kultúra jelenleg elég válságos időket él meg. De a Derkovits-ösztöndíj elnyerése valóban nagyon fontos visszajelzés. Sok új ötletem van, és ez az elismerés jó lendületet ad a munkához. Alig várom, hogy dolgozhassam és az ösztöndíj nyújtotta anyagi támogatás révén több időt fordíthassak a saját szobrászatomra.

derko-43

Gondolkodsz külföldre költözésben, abban, hogy kint alkoss? Vajon több a lehetőség művészeti szempontból?

Sok lehetőségem van itthon a meglévő munkakapcsolataim révén, de ahogy mondtam, nagyon kicsi és szűk a hazai piac. Persze, törekszem arra, hogy valamilyen utat találjak a nemzetközi piacra.

Mit gondolsz a szobor természetéről? Távolról kell figyelni, mint egy festményt, vagy érdemes lenne érintéssel is megvizsgálni egyik-másik alkotást?

Pár évvel ezelőtt a Szépművészeti Múzeumban volt egy Ferdinand Botero-kiállítás, neki például akkor kifejezetten az volt a szándéka, hogy a szobrait meg lehessen érinteni. A látássérülteknek is sokszor készítenek a múzeumok megfogható példányokat, ami szerintem jó kezdeményezés. Viszont úgy gondolom, ha a mű egy ideát, egy idealisztikus gondolatot jelenít meg, akkor sokkal inkább megérthetjük úgy, ha nem tudjuk megérinteni. Az idea lényege éppen az elérhetetlenségében rejlik, hiszen csak az ilyen elérhetetlen dolgokhoz tudunk a végletekig ragaszkodni, csak ezek lehetnek a vezércsillagaink. Ha egy műnek ilyen tartalma van, akkor ahhoz érdemes ilyen módon közelíteni.

Neked mi jut először eszedbe a tervezéskor: az idea vagy a forma?

Ez változó, de a legtöbb esetben valamilyen vizuális impresszió szokta elindítani a gondolataimat, mint például egy utcán látott érdekes mozdulat vagy egy szobor. A diplomamunkám kapcsán például, ahogy említettem, ez az impresszió egy hellenisztikus bronz szobor volt, amelyet Rómában láttam eredetiben. A koncepción, tehát azon, hogy mi az, amit csinálok és miért is csinálom, a munka közben szoktam gondolkodni a legtöbbet és csak sokára tudok minderre választ adni magamnak, ha egyáltalán tudok.

Van esetleg példaképed akár a mai, akár a régebbi korok művészetéből?

A diplomadolgozatom mottójaként nagybátyám szavait idéztem, melyeket egyszer egy interjúban mondott: ?A múltkor egy fotót láttam egy egyiptomi szoborról, és mondtam Miklós barátomnak, hogy ezt egy jó barátom készítette. Ő azt kérdezte: ?Tényleg? De jó, honnan ismered?? Én mondtam, hogy régről ismerem őt? Én szerintem nincs is ilyen, hogy művészettörténet, hanem egy időben vagyunk. Nekem ezek az emberek, akik szobrot csináltak valaha, a cimboráim, jó barátaim. Beszélgetni szoktam velük. Annyira, hogy én egynek gondolom magam Pheidiasszal, meg? az összes, mindenkivel. És a kortársaimmal is, ugyanúgy. Tök mindegy, hogy milyen kor. Számomra is nagyon erős és konkrét vizuális nyelv a szobrászat.? Ezt én is hasonlóan gondolom, ezért az előképeim ugyanilyen változatosak. Ahogy azt már korábban említettem: a családtagjaimtól sokat tanultam és tanulok a mai napig és sokat köszönhetek az egyetemi mesteremnek, Karmó Zoltánnak is. Ezenkívül nagyon szeretem Marino Marini, Giacomo Manzú és Emilio Greco 20. századi olasz szobrászok munkáit, de mondhattam volna akár Michelangelo vagy Lüszipposz nevét is.

Révy Orsolya

Fotó: Papp Eszter