Az államszocializmus válsága és az etnikai feszültségek
Bulgáriában az államszocialista rendszert nem veszélyeztették belső társadalmi megrázkódtatások, és az ország vezetői is hűségesen igazodtak a mindenkori szovjet politika irányvonalához. Mindezért szovjet részről kitüntetett bánásmódban részesültek. A lakosság létszámarányát tekintve Bulgária volt a gazdaságilag leginkább támogatott kelet-európai ország egészen a gorbacsovi peresztrojka kezdetéig. Az életszínvonal emelkedése az 1960-1970-es években és a bolgár lakosság hagyományos russzofil beállítottsága miatt ? aminek okai a közös ortodox hitben és az öt évszázados török uralom alóli felszabadításért érzett hálában keresendők ? a bolgár társadalom jelentős része nem tekintette az államszocializmust egy gyűlölt idegen hatalom által ráerőszakolt rendszernek.
Az 1980-as évek elejére Todor Zsivkov rendszere kimerítette a szovjet mintájú gazdaságfejlesztés lehetőségeit. A gazdaság növekedése lelassult, majd csökkenni kezdett. Ez alapjaiban veszélyeztette a rendszer stabilitását és legitimációját, a problémák pedig a nyolcvanas évek második felében visszafordíthatatlanul súlyossá váltak. A visszaeső gazdasági teljesítmény és a számos szovjet szubvenció megszűnésének pótlására a kormány nagy értékű kölcsönöket vett fel a nyugati pénzpiacokon. 1985 és 1989 között Bulgária külső államadóssága több mint háromszorosára növekedett: 2,4 milliárd dollárról 9,2 milliárdra. A sok hitel viszont arra már nem volt elegendő, hogy megállítsa a lakosság életszínvonalának egyre gyorsuló csökkenését.
A gazdaság válságának elmélyülése arra sarkallta a kommunista vezetőket, hogy újabb eszközökkel támasszák alá a hatalom megrendülő stabilitását. A bolgár népesség romló demográfiai mutatóinak javítása érdekében napirendre került az etnikai kisebbségek fokozottabb integrálása és asszimilációja a többségi bolgár nemzetbe. A vezetés a bolgár lakosság nacionalista érzelmeinek felkorbácsolásával próbálta elkendőzni az egyre szaporodó nehézségeket ? hasonlóan Ceauşescu nemzeti kommunizmusához a szomszédos Romániában. 1984 decemberében elindították az ún. "újjászületési folyamatot", amely a lakosság körülbelül 10%-át kitevő török kisebbséget célozta meg. A nemzeti kommunistává váló rezsim beemelte az újjászületési folyamat ideológiai rendszerébe a hagyományos bolgár nacionalizmus egyik alappillérét, a vallást is, csakhogy fokozza az akció népszerűségét a bolgár lakosság körében. (A hagyományos bolgár nemzeteszme szerint csak az tekinthető igazi bolgárnak, aki szláv ? bolgár nyelvű és kultúrájú ? és ortodox keresztény. Ezzel viszont az újjászületési folyamat egy általános iszlámellenes élt is kapott.)
Az újjászületési folyamat részeként a hatóságok szláv nevek felvételére kényszerítették a török lakosságot, majd megszűnt a török nyelvű sajtótermékek kiadása és rádióadások sugárzása, bezárták a török nyelven tanító iskolákat. Sőt, betiltották a török nyelv nyilvános használatát, továbbá számos, maradinak és embertelennek minősített muszlim szokás ? például fejkendő viselése a nőknél, körülmetélés ? gyakorlását.
E lépések már komoly tiltakozásokat váltottak ki. Válaszként a hatóságok hadiállapotot vezettek be az ország törökök lakta vidékein, és egy nagyszabású katonai erődemonstráció keretében pacifikálták az elégedetlenkedő lakosságot. A bolgár hatalom asszimilációs akciója külpolitikai szempontból negatív következményekkel járt. A török kormány kezdeményezésére 1985 és 1987 között számos nemzetközi szervezet, mint például az ENSZ Emberjogi Bizottsága, az Amnesty International és az Iszlám Konferencia Szervezete is elítélte a bulgáriai török kisebbséget érő atrocitásokat. A nemzetközi nyomás hatására a bolgár kormány enyhített az újjászületési folyamat politikáján, s ezzel a török kisebbség ügye egy időre a háttérbe szorult.
A nemzetiségi konfliktus 1989 májusában lobbant fel ismét, és felgyorsította Zsivkov rezsimjének bukását ? ugyanis egyrészt elmélyítette a gazdaság válságát, másrészt tovább fokozta Bulgária nemzetközi elszigeteltségét. Todor Zsivkov a rádióban és televízióban is sugárzott beszédében a bulgáriai mohamedán lakosság lázításával vádolta Törökországot, és felszólította a török kormányt, hogy nyissa meg országa határait az áttelepülni szándékozók előtt. A bolgár nyomás hatására a török hatóságok megnyitották a határt, de a meginduló menekültáradat hamarosan humanitárius válsághelyzetet idézett elő Törökországban.
Mire 1989. augusztus 22-én a török kormány ismét lezárta a határt, már legalább 350 ezer személy emigrált török földre (1989 végéig közülük 150 ezren visszatértek Bulgáriába). A török kisebbség exodusa ugyanakkor Bulgáriában is gondokat okozott: súlyos munkaerőhiányt és ellátási gondokat idézett elő. Elsősorban a mezőgazdasági termelés (pl. dohánytermelés) esett vissza, de számos ipari üzem is leállni kényszerült. A kormány munkaerő-átcsoportosítási kísérletei nem sok eredménnyel jártak.
Az etnikai konfliktus jelentős nemzetközi presztízsveszteséget okozott Szófiának. Az ügyben döntő jelentőségűnek bizonyult, hogy az amerikai kormány biztosította Ankarát támogatásáról, ugyanakkor a szovjetek is jelezték Szófiának, hogy nem kívánnak belekeveredni Bulgária nemzeti kérdésébe. A magára maradt bolgár kormány 1989. október 30-án, Kuvaitban tárgyalóasztalhoz ült török partnerével, de csak abban tudtak megállapodni, hogy folytatják a tárgyalást. A két ország viszonyának normalizálása és a bulgáriai török kisebbség helyzetének rendezése így már csak a Zsivkov-rendszer bukása után történhetett meg.
Az ellenzék megjelenése és az államszocializmus bukása
Bulgáriában sajátos módon alakult a rendszerváltás menete. A többi közép- és kelet-európai szocialista ország fejleményeihez viszonyítva itt jó néhány egyedi vonás figyelhető meg. Bulgáriában az állambiztonsági szervek hatékony tevékenységének eredményeként csak különösen későn, a nyolcvanas évek utolsó harmadában jelenhettek meg az ellenzéki csoportok. A Szovjetunióból érkező gorbacsovi glasznoszty, a súlyosbodó gazdasági válság és életszínvonal-romlás felgyorsította a párthoz közeli városi értelmiség és a középrétegek körében az ellenzékiség különféle formáinak kialakulását. Noha a Zsivkov-rezsim bukásáig csak kevés társadalmi befolyással rendelkeztek, a hatalom már nem mert közvetlen megtorlást alkalmazni velük szemben, mivel a Szovjetunió követése volt a meghirdetett cél.
A formálódó bolgár ellenzék környezetvédelmi és emberi jogi kérdések felvetésén keresztül kezdte meg a pártállam bírálatát. A környezetvédelem kérdése Bulgáriában az 1986-ban bekövetkező csernobili atomerőmű katasztrófa kapcsán került előtérbe. 1987-től kezdve országos mozgalommá terebélyesedő tiltakozás kezdődött a Rusze városának levegőjét szennyező romániai Giurgiu vegyi kombinátjának működése ellen. A mozgalom 1989. április 11-én hivatalosan is felvette az Ekoglasznoszty elnevezést. Meghirdetett programjában a környezetvédelem demokratikus társadalmi ellenőrzésén túl már a sajtószabadság igénye és a többi emberi jog követelése is megfogalmazódott.
Az első, tisztán politikai célokat kitűző szervezetet vezető értelmiségiek hozták létre a szófiai egyetemen 1988. november 3-án. A tömörülés felvette a Nyilvánosságot és Átépítést Támogató Független Vitaklub elnevezést (közkeletű nevén Peresztrojka Vitaklub). A Vitaklub elnökévé az egyik legnevesebb bolgár másként gondolkodót, a filozófus Zselju Zselevet választották. Nem sokkal később, 1989. február 11-én Konsztantin Trencsev vezetésével Plovdivban megalakult az értelmiségiek és művészek szakszervezete, a Podkrepa (Támogatás). A radikálisan antikommunista szakszervezet 1989 végére több foglalkozási ágra is kiterjesztette érdekvédelmi tevékenységét, és 1991-re több mint 400 ezer tagot számláló valódi munkásszakszervezetté gyarapodott.
A végső lökést Todor Zsivkov hatalomból történő eltávolításához az ellenzék tevékenységének felerősödése idézte elő. 1989. október 15. és november 3. között nemzetközi környezetvédelmi konferenciát rendeztek Szófiában a Helsinki Záróokmányt aláíró harmincöt ország képviselőinek részvételével. Az ellenzéki csoportok kihasználták a konferenciára akkreditált nemzetközi sajtó rájuk irányuló figyelmét. A konferencia ideje alatt több nemzetközi sajtótájékoztatót és felvonulást szerveztek, bírálva a bolgár kormány környezetkárosító és a szabadságjogokat sértő politikáját. A hatóságok kezdetben az aktivisták letartóztatásával reagáltak, de a nemzetközi felháborodás hatására végül kelletlenül engedélyezték a felvonulásokat, amelyek egyre nagyobb tömegeket vonzottak.
Ugyanakkor a peresztrojka előtt a Bolgár Kommunista Pártban (BKP) sem létezett reformista szárny (a párton belüli különféle reformcsoportok is csak Todor Zsivkov menesztése után alakulhattak meg), így gyakorlatilag Zsivkov legközvetlenebb munkatársai ? Petăr Mladenov külügyminiszter, Andrej Lukanov, a KGST-be delegált miniszterelnök-helyettes, valamint Dobri Dzsurov tábornok, honvédelmi miniszter ? váltak a párt mérsékelt reformszárnyának vezetőivé. Ez a csoport a nemzetközi események miatt elkerülhetetlennek látszó rendszerváltás folyamán is meg kívánta menteni a párt társadalmi vezető szerepét, ezért a BKP Politikai Bizottságának 1989. november 10-i ülésén, szovjet jóváhagyással, maguk hajtották végre Todor Zsivkov menesztését a hatalomból. Utóda az állam élén Petăr Mladenov lett.
A többpártrendszer kialakulása
Bulgáriában a rendszerváltás vértelenül, forradalmi események nélkül zajlott le. Más közép-kelet-európai országoktól eltérően az ellenzéki demonstrációk nem játszottak komoly szerepet a zsivkovi rezsim bukásában. Sőt, mi több, az ellenzéki tevékenység éppen hogy az után erősödött fel, ami elindította a pártosodás folyamatát. A pártok létrejötte nagyon rövid idő alatt, 1990 elejére lezajlott. Az ellenzéki tömegmegmozdulások viszont egészen 1991 utolsó harmadáig eltartottak: ez volt az ellenzéki pártok egyetlen eszköze arra, hogy a kelet-európai viszonylatokban rendkívül erős és társadalmilag beágyazott állampártot politikai engedményekre bírják, és társadalmi bázist alakítsanak ki maguknak.
Leggyorsabban az 1944 utáni koalíciós időszak baloldali ellenzéki pártjai ? a szociáldemokrata párt (Bolgár Szociáldemokrata Munkáspárt) és az agrárpárt (Bolgár Földműves Népi Szövetség ? BFNSZ) ? alakultak újjá. Az újjáalakuló agrárpárt, hogy megkülönböztesse magát a BKP szatellit pártjaként létező BFNSZ-től, felvette az 1947-ben kivégzett egykori vezetőjének, Nikola Petkovnak a nevét. Végső soron a létrejövő pártok közül a szociáldemokraták és a BFNSZ-NP ? két baloldali párt ? alkották az ellenzék vezető erejét. Az 1944 utáni kemény üldözésnek köszönhetően az ellenzék jobboldali erői jó ideig nagyon gyengék maradtak, és csak nehezen tudtak újjászerveződni. A formálódó ellenzéki pártok és csoportok fő egyesítő eszméjét az antikommunizmus jelentette. Az ellenzék ideológiai platformjának két központi eleme volt: a nómenklatúra megbuktatása és a kommunista dominancia megszüntetése a kormányzati struktúrában. Ez a két követelés összefogásra sarkallta az ellenzéki erőket, és egy ideig tompította a közöttük meglévő politikai-ideológiai különbségeket.
Az ellenzék összefogásának erősítésére 1989. december 7-én tíz ellenzéki szervezet ? az eddig bemutatott ellenzéki és még néhány kisebb diák- és környezetvédő csoport ? létrehozott egy ellenzéki ernyőszervezetet, a Demokratikus Erők Szövetségét (DESZ). A pártszövetség élére Zselju Zselevet választották. Noha a DESZ mellett más ellenzéki szövetségek is létrejöttek, azok nem tudtak a politikai élet jelentős szereplőivé válni. Ezzel Bulgáriában egy két nagy párt (a kommunisták és a DESZ) által dominált politikai rendszer kezdett kialakulni.
A BKP új vezetése ? amely a gorbacsovi peresztrojka megvalósításán túl eredetileg nem óhajtott gyökeres változásokat, sőt, nyugati típusú politikai berendezkedést ?, a DESZ megalakulásával ismét lépéskényszerbe került. A pártvezetés kifejezte sajnálatát a Zsivkov-éra idején elkövetett bűnökért, és a demokratizálás felgyorsítását ígérte: hogy az 1990 júniusára kiírandó szabad választások alapján összeülő nemzetgyűlés kidolgozza az ország új alkotmányát. A BKP ígéretei azonban nem elégítették ki az ellenzéket, amely lengyel és magyar mintára nemzeti kerekasztal-tárgyalások azonnali megkezdését követelte a demokratikus átalakulás kereteinek elfogadására. A követelés nyomatékosítására, 1989. december végén általános sztrájkot szerveztek. A sikeres sztrájk (és a szomszédos Romániában zajló forradalmi események) meggyőzte a BKP vezetőit, hogy valódi demokratizálással egybekötött strukturális reformokra van szükség, ha a párt meg kívánja őrizni társadalmi befolyásának jelentős részét. Így beleegyeztek a kerekasztal-tárgyalások megrendezésébe.
Az etnikai konfliktus kezelése
A kerekasztal-tárgyalások lebonyolításának elfogadásával a kommunista vezetés elhárította az antikommunista indulatok esetleges elszabadulását, és sikerült politikai mederben tartani az ellenzéki tevékenységet. Volt azonban még egy akut veszélyforrás, amely felboríthatta volna a demokratikus átalakulás békés menetét, mégpedig a török kisebbség továbbra is megoldatlan helyzete. Az ország nemzetközi elszigeteltségének megszüntetése és a belpolitikai stabilitás biztosítása szükségessé tette a török etnikum integrálását a politikai folyamatokba. Ezért a BKP vezetése a gyors cselekvés mellett döntött. A párt Központi Bizottsága még 1989 végén elítélte Zsivkov nemzetiségpolitikáját, és kimondta a nemzetiségek jogainak biztosítását, valamint a szabad vallás-, név- és nyelvhasználatot minden bolgár állampolgár számára. A határozatot az Államtanács és a kormány is rendeletben erősítette meg.
A döntés azonban heves bolgár nacionalista tüntetéseket idézett elő. Először 1990 januárjában, a vegyes etnikumú területeken szerveztek tiltakozásokat, majd vidékről felhozatott tüntetők randalíroztak a fővárosban. A nacionalista megmozdulásokat a BKP vidéki káderei szervezték, mivelhogy tartottak az esetleges felelősségre vonástól az addigi kisebbségellenes politikában való részvételükért. A nacionalista fellángolásra adott válaszként a DESZ tagszervezetei egy sor ellentüntetést szerveztek a törökök által lakott területeken, illetve a fővárosban. A DESZ egyértelműen kiállt a BKP vezetőinek kisebbségpárti határozata mellett.
A konfliktus rendezése érdekében a kormány 1990. január 8-án összehívta a nemzeti kérdés tisztázására alakult Társadalmi Tanácsot, ahol a kormány, az ellenzék, az egyházak és a nacionalista erők képviselői január 12-én kompromisszumos megoldásra jutottak. Az elfogadott dokumentum elismerte az állampolgárok jogát a szabad nyelv- és névhasználatra és vallásgyakorlásra. A nacionalista indulatok lecsillapítására azonban leszögezte, hogy Bulgáriában egyedül a bolgár nyelv lehet hivatalos, a bolgár nemzeti jelképekkel (zászló, címer) egyetemben.
Az etnikai konfliktus kezelése mellett egy másik fontos következménye is lett a januári tüntetéseknek. A BKP vezetőinek támogatásával Ahmed Dogan török kisebbségi aktivista megalapította a Mozgalom a Jogokért és Szabadságért (MJSZ) szervezetet, amely rövid időn belül megszerezte az egész bulgáriai török lakosság támogatását, és annak egyedüli képviselőjévé vált. Az MJSZ megalakulásával sikerült ugyan integrálni a török kisebbséget a demokratikus átalakulás politikai folyamatába, de az etnikai feszültségek lecsillapodásáig még egy-két évnek el kellett telnie. Az MJSZ lemondott az autonómia követeléséről, azonban határozottan kiállt a török nyelv oktatása és hivatalos (helyi szintű) használata mellett.
A török nevek visszavételének kérdése 1990 végére rendeződött, amikor a parlament a törökök tüntetéseinek hatására leegyszerűsítette az addigi nehézkes adminisztratív procedúrát (amelyet az 1990. márciusi jogszabály bírósági eljáráshoz kötött). A török nyelv oktatását a hatóságok 1991 februárjában engedélyezték az általános- és középiskolákban egyaránt. Ez a döntés egy ideig még nacionalista tiltakozásokat idézett elő, s maguk a törökök sem voltak maradéktalanul elégedettek vele ? hiányolták a török nyelv használatát a felsőoktatásban ?, ám a török kisebbséggel kapcsolatos etnikai konfliktusok fokozatosan mégis nyugvópontra jutottak.
Kerekasztal-tárgyalások Bulgáriában
Az ígéreteknek megfelelően 1990. január 3-án megkezdődtek a nemzeti kerekasztal-tárgyalások a BKP és a DESZ képviselői között. A BKP kvótája tartalmazta a szatellit BFNSZ és a hivatalos szakszervezetek képviselőit is. A kommunisták a tárgyalásokon való részvétellel elsősorban az ellenzéki tömegtüntetések nyomását igyekeztek ellensúlyozni, és magukat a demokratikus politikai párbeszéd cselekvő alanyaként definiálni. A szatellit szervezetek ugyanakkor a BKP-tól elkülönülő, önálló politikai arcélt próbáltak maguknak kiépíteni. A média által élőben közvetített tárgyalásokat a DESZ arra használta fel, hogy megismertesse magát az ország lakosságával, és ? mint a kommunista hatalom egyetlen ellenzéki kihívója ? kiépítse politikai legitimációját.
A kerekasztal-tárgyalások sajátos vonása volt, hogy a felek kizárták a török kisebbség szervezetét, az MJSZ-t, elsősorban azért, mert tartottak a nacionalista indulatok fellángolásától. A DESZ emellett az egész ellenzék törvényes képviselőjének tekintette magát, így felvállalta a török kisebbség jogainak védelmét is. Ez a helyzet rendkívül szerencsés volt a BKP számára, mert neki is szüksége volt egy hiteles (kommunistaellenes) ellenzékre, hogy mobilizálni tudja saját szavazótáborát. Az ellenzék törökbarát fellépése pedig biztosította a kommunisták számára a nacionalista érzelmű szavazók támogatását is. Ezzel a BKP a nemzeti érdekek hiteles képviselőjeként léphetett fel, ráadásul azzal is gyengítette a DESZ társadalmi bázisát, hogy sikerült leválasztania az ellenzék vezető erejéről a török kisebbség mozgalmát ? az MJSZ létrejöttével a bulgáriai muszlimok már nem a DESZ-re adták szavazataikat, hanem a saját pártjukat támogatták.
A lényegi kerekasztal-tárgyalások 1990. január 23-án kezdődtek. A kommunisták elfogadták hatalmi monopóliumuk felszámolását: a titkosrendőrség feloszlatását, a minisztériumok, a rendőrség és a hadsereg depolitizálását. A BKP beleegyezett munkahelyi alapszervezeteinek felszámolásába, és megszűnt a párt szakszervezetek feletti ellenőrzési joga is.
A tárgyalások első szakaszát (1990. március 12-én) három fontos egyezmény aláírásával zárták le, melyek az új politikai rendszer fő elemeit és elveit tartalmazták. Eszerint Bulgáriában az alapvető emberi és polgári jogokat biztosító többpárti demokrácia jön létre. Előírták, hogy 1990 első félévének végéig választásokat kell tartani az alkotmányozó Nagy Nemzetgyűlés összehívására, amely azután kidolgozza az ország új alaptörvényét. De addig is a mandátumát töltő, kommunisták uralta nemzetgyűlés törvénybe iktatja a kerekasztalon elfogadott alkotmánymódosításokat és törvénytervezeteket. Kidolgozták a párttörvény tervezetét, amely létrehozta a többpártrendszert, de tiltotta a politikai tevékenységet és a pártszervezetek létrehozását a munkahelyeken, az államigazgatásban, a hadseregben, az igazságszolgáltatásban és a közszolgálati médiában. A kompromisszum értelmében nem engedélyezhető a pártalakítás etnikai és vallási alapon. Egyezményt írtak alá továbbá a Nemzeti Kerekasztal státuszáról is, amely a törvényes közakarat képviselőjeként lett meghatározva. A felek azt is vállalták, hogy tartózkodnak az erőszakos politikai eszközöktől.
A tárgyalások második fordulójának végére (1990. március 30-án) pontosították az alkotmányozó nemzetgyűlés mandátumát és a választójogi szabályokat. Az alkotmányozó nemzetgyűlés 400 képviselője a többségi és az arányos választási rendszer elemeit egyaránt tartalmazó szisztéma alapján kerül megválasztásra. 200 mandátum sorsa a többségi elvű egyéni választókerületekben dől el, míg további 200 mandátum az arányosság elve alapján, pártlisták szerint kerül kiosztásra.
A legnehezebb döntés a választások időzítése volt. A BKP a lehető legkorábbi időpontot javasolta, hogy ki tudja használni helyzeti előnyét, amely a jól kiépített és érintetlen pártszervezetből, valamint a tömegtájékoztatás feletti befolyásából fakadt. A kommunisták azt is figyelembe vették, hogy az egyre súlyosbodó gazdasági krízis és a szükséges, ám népszerűtlen válságkezelő kormányzati intézkedések gyorsan alááshatják a párt továbbra is jelentős társadalmi támogatottságát. Ezzel szemben az ellenzék 1990 novemberére szerette volna halasztani a választásokat, hogy szervezetileg megerősödhessen, és növelhesse népszerűségét. Végül az ellenzék elfogadta, hogy a kétfordulós választásokat 1990. június 10-én és 17-én bonyolítsák le. Az év első hónapjaiban egyre intenzívebbé váló városi tömegtüntetések ugyanis azt az illúziót keltették az ellenzéki vezetőkben, hogy már júniusban is meg tudnák nyerni a választásokat.
A nemzetgyűlés 1990. április 3-án törvényerőre emelte a kerekasztalon született megállapodásokat. A nemzetgyűlés törvényt alkotott a pártokról és a választási rendszerről, valamint a megszüntetett Államtanács elnökét, Petăr Mladenovot választották a Bolgár Népköztársaság elnökévé.
A kerekasztal-tárgyalások egy szempontból kudarccal zárultak, hiszen a feleknek nem sikerült megoldást találniuk az országot sújtó gazdasági válságra és a gazdasági szerkezet átalakításának mikéntjére. Ennek oka az ideológiai ellentétekben, a politikai kérdések előtérbe helyezésében és a pártok legitimációs hiányában keresendő. Sem a kommunisták, sem pedig az ellenzék nem rendelkezett megfelelő legitimációval a rendszerváltás kezdetén. A kommunistákat terhelte a zsivkovi örökség és a párton belüli reformkommunista hagyományok teljes hiánya. Az ellenzék pedig nagyon későn lépett színre, és számbelileg is gyenge volt.
A BSZP (Bolgár Szocialista Párt ? a kommunista párt 1990 kora tavaszán megváltoztatta a nevét, szervezetileg is átalakult, és kisebbfajta személyi és ideológiai változáson esett át) a szociális vívmányok megőrzése mellett a gazdaság fokozatos reformjára fektette a hangsúlyt. Az ellenzék az azonnali és teljes mértékű gazdasági szerkezetátalakítás mellett kardoskodott, de ez inkább csak retorikai elemként jelentkezett, mintsem határozott elköteleződésként. Valójában egyikük sem merte felvállalni a fájdalmas reformokkal járó népszerűségvesztést. A BSZP vezetői közül ? a tisztségét 1990. február eleje óta betöltő ? Andrej Lukanov kormányfő volt az egyetlen, aki szükségét látta a gazdaság mielőbbi átalakításának, ő azonban nem tudta érvényesíteni akaratát a mérsékelten reformista pártvezetéssel szemben.
Az első szabad választások
A választási kampány időszakát heves indulatok jellemezték. A hatalmon levő szocialista párt, helyzeti előnyét kihasználva, mindent megtett az ellenzéki propaganda ellensúlyozására. A BSZP arra építette választási stratégiáját, hogy előtérbe állította azokat a politikusait, akik szembeszálltak Zsivkovval, illetve hangsúlyozták a reformok fokozatosságának szükségességét. Ezzel sikerült megnyerniük a változásoktól félő rétegeket, és hatással voltak azokra is, akik bíztak a párt megújulásának lehetőségében.
Az ellenzék vezető erejének számító DESZ 1990. április végén tette közzé választási programját, amely a BSZP által meghirdetett demokratikus szocializmus helyett a vegyes tulajdonon alapuló piacgazdaság megteremtését és a demokratikus jogállam kiépítését tűzte ki célul. A közös program ellenére a DESZ mégsem tudott a választási kampány során egységes pártként fellépni, hanem megmaradt heterogén pártszövetségnek. Tagszervezetei a kampány során az államszocialista múlt bűneire koncentráltak, és az azonnali változás szükségét hangsúlyozták. Ekkor jelentkeztek először a közvélemény előtt harsány antikommunista megnyilvánulásokkal a nemzeti konzervatív és monarchista csoportok a DESZ-en belül és kívül egyaránt. Megjelenésük azonban ? főként radikalizmusuk miatt ? már inkább kedvezőtlenül hatott a DESZ várható választási eredményére.
A jelentősebb pártok közül érdemes megemlíteni a korábban "társutas" agrárpártot, a BFNSZ-t és a török MJSZ-t, mint az ellenzék másik két meghatározó erejét. Az agrárpárt programjában a magántulajdon és az 1944 előtti tulajdonviszonyok helyreállítását, valamint szociális garanciákkal korlátozott piacgazdaságot ígért. Az MJSZ választási programja is a társadalom demokratizálását, a magántulajdon helyreállítását és a piacgazdaságra történő átállást hirdette. A párt érthető módon nagy teret szentelt programjában a kisebbségi kérdésnek. Leszögezte minden bolgár állampolgár jogegyenlőségét, és kihangsúlyozta, hogy a vallási és kulturális közösségek létezése, szabad tevékenysége gazdagítja az ország kultúráját. Azonban a többségi társadalom érzékenységét figyelembe véve Ahmed Dogan, az MJSZ vezetője, a választások előestéjén egy sajtótájékoztatón határozottan elutasította az autonómia követelésének még a gondolatát is.
Az 1990. június 10-én és 17-én tartott első szabad választásokon a többi kelet-európai országhoz képest igen magas volt a részvételi arány: az első fordulóban 90,79%, a másodikban pedig 84,14%. A szocialisták elsöprő győzelmet arattak a szavazatok 46,25%-ának megszerzésével, amivel abszolút többséghez (211 mandátumhoz) jutottak az alkotmányozó Nagy Nemzetgyűlésben. A DESZ 36,2%-ot (144 mandátumot), a BFNSZ 8,03%-ot (16 mandátumot), az MJSZ pedig 6,03%-ot (23 mandátumot) szerzett a választásokon. A négy nagy párton kívül csak három kisebb párt vette sikerrel a négyszázalékos választási küszöböt, és jutott összesen hat mandátumhoz.
A győzelem aránya a szocialistákat is meglepte. A BSZP gyakorlatilag túlnyerte magát. A győzelemmel megerősödött a párton belül a radikális piaci reformokat ellenző ortodox marxista szárny, mivel elsősorban azok a társadalmi csoportok szavaztak a pártra, akik tartottak a gyors változásoktól, mert a reformok potenciális veszteseivé válhattak. A falvak lakosságának több, mint 50%-a adta le voksát a BSZP-re, míg Szófiában csak 35%. Hasonló volt a helyzet a többi nagyvárosban is. Társadalmi csoportok szerint az 50 évnél idősebek 53%-a, míg a 40 év alatti választóknak csupán 41%-a támogatta a szocialistákat.
A választások nagy vesztese az agrárpárt volt. A BFNSZ a világháború előtti vezető pártból középpárttá zsugorodott. Az államszocializmus évtizedei alatt a kollektivizálás és az iparosítás által generált, a városok felé tartó migráció megtörte az egykor a párt szavazóbázisát alkotó kisbirtokos parasztságot. Vidéken a BSZP olyan szilárd társadalmi támogatottsággal bírt, hogy az agrárpárt csak feleannyi voksot tudott begyűjteni, mint a szocialisták. A török kisebbség pártja, az MJSZ viszont sikerrel megszerezte az ország muszlimok lakta területeinek szavazatait, amit ettől kezdve minden választáson meg tudott ismételni. A maga állandó 6-7%-os szavazatarányával így a két nagy párt, a BKP és a DESZ mellett a bolgár pártpaletta egyik legstabilabb tényezőjévé vált.
A kerekasztal-tárgyalásokon kidolgozott alapvető fontosságú egyezmények elfogadásával és az első szabad választások lebonyolításával lezárult a bolgár rendszerváltás egyik legfontosabb szakasza. De ezzel koránt sem ért véget az egész folyamat. Az 1991 júliusában ? hosszú politikai csatározások árán ? elfogadott új alkotmány mintegy szentesítette a kerekasztal-tárgyalásokon kidolgozott demokratikus politikai berendezkedést. Ezzel a plurális politikai rendszer viszonylag gyorsan kikristályosodott, viszont a gazdasági szerkezetváltásról ugyanez nem mondható el, mert egyik nagy párt sem merte felvállalni a népszerűségvesztéssel járó intézkedések végrehajtását.
