A cigányság egészségi állapota teljesen periférikus kérdésnek számított. Csak elvétve találhatunk a XX. század első feléig a cigányság egészségügyi helyzetére utaló adatokat a különféle dokumentumokban. Az ilyen forrásokat jószerével szórványnak tekinthetjük (például a tisztiorvosi jelentéseket a járványok, tömeges megbetegedések kapcsán.)
A továbbra is kóborló, vagy félig letelepült, elkülönült cigánytelepen élőkkel szemben mind az államhatalom, mind a helyi igazgatás keményen fellépett. Különösen igaz ez a tanácsrendszer kialakulását követő időszakban. Az erőszakos asszimilációt segítették a rendőrségi és tanácsi adminisztratív eszközök is. Azonban hiányzott az elképzelés és az összehangoltság, ezért elmaradt a megoldás. A tanácsok és a helyi szervek feletti miniszteriális szinten a Belügyminisztérium, a Népművelés és a Népjólét, Egészségügy (1951-ben névváltozás következet be a minisztérium elnevezésében) foglalkozott a cigányságot érintő speciális gondokkal a legintenzívebben. Már 1955-ben megfogalmazták az Egészségügyi Minisztériumban, hogy az "összes érdekelt tárca, valamint a helyi szervek szoros együttműködésére van szükség. A kérdésnek szociális, egészségügyi, kulturális, gazdasági, pénzügyi és rendészeti vonatkozásai vannak. "
Megfogalmazták a legfontosabb teendőket is: például a cigányság számának pontos meghatározását, körülményeinek felmérését; a megyék közötti koordinációt; a társadalom széleskörű nevelését, a cigányság elleni hangulat megváltoztatását; a tömegek nevelése mellett a cigányság nevelését is; a munkaképes cigányok fokozatos munkába állítását; a nehéz anyagi helyzetben élő cigánycsaládok segélyezését; az elhagyott, veszélynek kitett cigánygyermekek gondozását; a feladatok megoldásához szükséges fedezet előteremtését.
Vegyes bizottság elemezte a cigánykérdést
Ehhez kapcsolódnak a lakáskörülmények, illetve a lakások teljes hiánya, rendezetlensége, a zsúfolt putrik és környezetük és azo köztisztasági állapota. Ez is hozzájárult, hogy közegészségügyileg a cigányságot tekintették az egészségügyi szakemberek a legveszélyeztetettebb rétegnek (a legtöbb fertőző betegség, járvány, a tetvesedés a cigánytelepekről indult ki). Ugyancsak a körülményeknek és a családi, környezeti mintáknak tudható be a cigányság esetében a tanulatlanság, az oktatás, nevelés, képzés szinte teljes hiánya (kevés cigánygyermek járta ki a nyolc osztályt, magas volt az analfabéták száma). Említették még a rendészeti problémákat is (kéregetés, munkakerülés, bűnözés).
Bizonyára a januári megbeszélés is hatott annak a feljegyzésnek a tartalmára, amelyet az Egészségügyi Minisztérium állított össze a Belügyminisztérium számára egy, a Magyar Dolgozók Pártja Politikai Bizottságához küldendő javaslat céljából. Az irat készítői konkrét tervvázlattal álltak elő, amelyben megjelölték az egyes szaktárcákra váró feladatokat. Az Egészségügyi Minisztérium hatáskörébe kívánták utalni a már addig is rendszeresített tetvetlenítési eljárás (DDT porzás) fokozását, és el kellett végezni a cigányság átfogó szűrővizsgálatát, akárcsak a cigány lakta munkásszállások havi ellenőrzését, és a rendszeres gyermek-szakorvosi vizsgálatokat. A munkaképtelen, idős, egyedül élő cigányokat otthonba akarták telepíteni.
A pártközpont számára készített feljegyzésekkel, javaslatokkal az MDP megfelelő szervei, osztályai foglalkoztak, de az MDP vezető testületei csak 1956-ban vették napirendre a cigányság ügyét, azonban a Politikai Bizottság végül nem tárgyalta érdemben a kérdést, nem fogadott el határozatot. A szaktárcák felmérték a cigányság helyzetét, összeállították javaslataikat, mégsem került sor a cigányság helyzetének rendezésére.
Az '50-es években készült különböző szintű elemzések, összefoglalók tanulsága szerint az egészségügy területén a legnagyobb gondot a cigányok között a tetvesedés, a gyakori nemi betegségek, a tbc, a diftéria, vagy torokgyík, a fertőzéses májgyulladás és a trachoma, a szem kötőhártya gennyes, ragályos gyulladása, más néven egyiptomi betegség jelentette.
A cigánytelepeken a gyakori fertőzések miatt 1950 után gyakran megjelentek az egészségügyi vagy tisztasági felelősök és az egészségügyi járőrök. Ők ellenőrizték a telepeket, ahol szükségesnek látták, kényszermosdatást és fertőtlenítést rendeltek el (ehhez egy eredetileg rovarirtó szernek szánt anyagot használtak, DDT porzás). A rendelkezésre álló források ezeket a meglehetősen brutális, erőszakos cselekedeteket jórészt humanista, népjóléti intézkedésnek állítják be: "A KÖJÁL mozgó fürdető és fertőtlenítő szolgálata a folyó évben összesen 2339 cigány személyt fürdetett meg és fertőtlenítette ruhaneműiket. A fürdetéssel szemben kezdetben ellenkezés nyilvánult meg, azonban most már oldódott az ellenállás, sőt vannak helyek, ahol igénylik is azt. A gyermekek mindenütt nagyon örülnek a fürdetésnek."
A Roma Sajtóközpont munkatársai 2001-ben és 2002-ben kerestek fel olyan romákat, akik átélték ezeket az akciókat. A visszaemlékezések ellentmondanak a korabeli iratoknak, és jól érzékeltetik, hogy valójában miként is zajlottak le a "kényszermosdatások". Egy idős férfi évtizedekkel az események után a következőképpen emlékezett: "Bementünk a sátorba, le kellett vetkőzni mindenkinek meztelenre. Sorba álltunk, bejött egy ember, a markunkat kellett tartani, és ilyen nagyon büdös vegyszert nyomtak bele, annyit mondtak, hogy ettől szép lesz a hajunk, fényleni fog tőle, szép tiszták leszünk. Rá kellett tenni a hajunkra és be kellett vele kenni a testünket. (...) Olyan erős szer volt, hogy mikor elment a katonaság, a sátrak helyén már fű sem nagyon nőtt, kisárgult az egész terep, még a gyom is elpusztult. (...) Egy zuhanyzó volt, hat rózsával, első csoportban mentek be a férfiak és a fiúk, másodikban a nők, lányok, asszonyok. Nem érdekelte őket, mennyire embertelen a dolog, hogy a cigányok mennyire szégyenlősek. Nem egyszer, amikor a nők és a lányok fürödtek, valami kitalált indokkal a személyzetből bement egy-két férfi, adták az instrukciókat, kérdezték, hogy 'elég-e a vegyszer?' "
Szocialista lendülettel jobbították volna a cigányok helyzetét
Az ország minden megyéjéből, járásából érkező jelentésekből, javaslatokból az 1950-es évek végére körvonalazódtak a megoldási lehetőségek. Ugyanis a jelentések bárhol is keletkeztek, szinte ugyanazokat az általános problémákat vetették fel. Mindezek alapján egyértelművé vált, hogy a cigányság helyzetének javítása valóban komplex kérdés, számos tényező összefüggéséből adódik. Az egészségügy az életmód, lakóhely és iskolázottság, kulturáltság problémáival függ leginkább össze.
Az 1956. évi forradalom és szabadságharc után a kiépülő Kádár-rendszer évekig nem volt képes arra, hogy a cigányság helyzetével foglalkozzon. Helyi szinten kezelték továbbra is a kérdést. Igaz, a különböző minisztériumok és hatóságok továbbra is gyűjtötték a helyzetértékelő jelentéseket, készítettek javaslatokat. 1960-ban az ország 9 976 530 lakosából 186 536 volt cigány származású a KSH adatai szerint. Közülük csupán 3545 rendelkezett valamilyen szakképzettséggel. Analfabétaként 60 129 főt tartottak nyílván, a teljes cigány lakosság 32%-át. A tanköteles korú cigánygyermekek száma 34 465 volt, de közel 20%-uk egyáltalán nem jár iskolába.
Az országban 773 településen szórványban laktak a cigányok. 719 településen belterületen, de önálló cigánytelepen, 1006 helyen a falu szélén, 351 esetben a településtől távol állt a cigánytelep. Összesen 2076 cigánytelepet tartottak nyilván. Ezek 45%-a rendelkezett csak kúttal, 32%-a árnyékszékkel, és ugyanennyi villannyal, 15%-a valamilyen szilárd útburkolattal. A cigány lakta építmények 58,5%-a valamilyen ház (többnyire vályog), 33,4% putri, 8% kunyhó, 3% sátor/ideiglenes építmény. Átlagosan 6,5 fő lakott egy helyiségben.
A zsúfoltság azért is nagy probléma, mert egy beteg azonnal fertőzésveszélyt jelent. 1961-re konkretizálódtak a megoldási javaslatok. A település-egészségügy terén mielőbb fel kellett számolni a cigányok elkülönültségét és az egészségtelen telepeket is. Addig is rendezni kellett a telepeket. A szennyvíz elvezetéssel, fúrt kutak és különálló illemhelyek létesítésével elő kellett segíteni a higiéniát. A járványügyi helyzeten is javítani kellett. A tetvességgel kapcsolatban 1960 decemberében megállapították, hogy a DDT porozás már önmagában nem elegendő, és bár ezeket az akciókat is fokozni akarták, már azt is rögzítették, hogy csak a cigányság életmódjának gyökeres megváltoztatása jelentheti a megoldást.
Az addig csak alkalmilag adott védőoltások helyett rendszeresen be kellett oltani a cigányságot, mint a legnagyobb veszélynek kitett réteget. Fontos feladatként jelölték meg az egészségügyi felvilágosítást. Számoltak azzal a ténnyel is, hogy a cigányság körében jelentős az analfabetizmus, ezért az írástudatlan cigányokat a felvilágosító filmekkel, plakátokkal és előadásokkal akarták elérni. Kiemelték a már beilleszkedett, letelepedett cigányok jó példáját. Körvonalazódtak a szociális gondozási feladatok is. Meg kellett oldani a gyermeknevelés problémáit, az időskorúak eltartását, létrehozni kívánták a területi aktívahálózat, a "szociális munkás" intézményét.
"Egyértelmű, hogy a cigányok nem tekinthetők nemzetiségnek", mondta Kádár János az MSZMP PB tagjainak "a cigány lakosság helyzetének megjavításáról" szóló vita kezdetén 1961. június 20-án. A legfelsőbb pártvezetés ekkor foglalkozott először behatóan a cigány lakosság helyzetével. A Politikai Bizottság által kiadott határozatnak komoly következményei lettek. Felszámolták a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, mivel léte formális igazolása volt annak, hogy a cigányságot a pártállam nemzetiségként ismeri el. Ugyanakkor a cigányság előbbre jutását most is kizárólag a többségi társadalomhoz tartozó emberek felügyelték. A pártdokumentum deklarálta, hogy a cigányság "bizonyos néprajzi sajátsága ellenére sem alkot nemzetiségi csoportot", s társadalompolitikai kérdésnek minősítette a "cigánykérdést".
Meghatározták a következő évek egészségügyi, szociálpolitikai intézkedéseit is: "Jelentősen javítani kell a cigánylakosság egészségügyi ellátottságát, a cigánytelepek közegészségügyi állapotát. A járási egészségügyi szervek fokozzák az ellenőrző és felvilágosító tevékenységüket a cigányok között; ugyanakkor meg kell akadályozni a sértő, erőszakos, a faji megkülönböztetésből származó törvénytelen intézkedéseket, túlkapásokat. " A pártközpont döntött, a minisztériumok részletesen kidolgozták a határozatban foglalt feladatokat, és az alsóbb szervek feladata lett, hogy végrehajtsák azokat.
"Kimaradtak sorsuk formálásából"
Az egészségügyhöz szorosan kapcsolódtak az 1960-as években a tanácsi hálózaton keresztül végrehajtott telep felszámolási akciók, amelyek a cigányság kétharmadát érintették. A romák életmódjának, életszínvonalának emelését kívánták elérni, valójában egy erőszakos, és lényegében napjainkig ható sikertelen asszimilációs kísérletnek fogható fel. Ráadásul a falvakba (esetleg üresen álló vagy új építésű házakba) telepített cigányokkal szemben a helyi lakosság elutasító magatartást alakított ki. További negatív hatás a nagyarányú lakókörnyezet romlás, az ingatlanok "lelakása", tönkretétele a korábbi szelektív elvándorlást meneküléssé fokozta.
A Politikai Bizottság 1963 tavaszán egyértelműen sikeresnek ítélte az egészségügy terén hozott intézkedéseket. Kiemelték, hogy különösen ott volt jelentős az előrelépés, ahol komplexen, az alapkérdések összekapcsolásával rendezték a kérdést. Az Egészségügyi Minisztériumba érkező jelentésekből a PB által megfogalmazott optimizmus és siker egyáltalán nem olvasható ki. Továbbra is a problémákat jelzik a megyék a szaktárca felé.
A magyarországi roma lakosság helyzetéről szakszerű átfogó képet a Kemény István vezetésével készült szociológiai vizsgálat adott 1971-ben. A kutatók pontos diagnózist állítottak fel a romák gondjairól, a szegénységről, a hátrányos helyzet "újratermelődéséről". Nem véletlen, hogy a zárójelentés egy páncélszekrényben kötött ki, hiszen világossá vált, hogy az 1961. évi párthatározattal meghirdetett pártállami cigánypolitika és általában a szociálpolitika szinte teljes kudarcot vallott. Egy újabb, 1979-ben kiadott PB határozat "újbaloldalinak" bélyegezte a kutatást vezető szociológusokat.
Két következtetést mindenképpen le lehet vonni a cigányság egészségügyének államszocializmus alatti kezeléséből. Mint évszázadokon keresztül mindig, a hatalom a létezett szocializmus időszakában is úgy keresett megoldást a cigányságot érintő fontos kérdésekre, hogy a cigányság csak közvetve képviselte magát a helyzetét rendezni szándékozó elképzelések kialakításában. A közvetítők ezúttal a cigányság problémáit kívülről ismerő helyi tanácsi, községi és állami, valamint rendvédelmi szervek munkatársai voltak. A korszak legfontosabb párthatározatainak megfogalmazásában azonban már ők sem vettek részt.
A Politikai Bizottság a "szakértők" javaslatai, felmérései, összefoglaló jelentései alapján foglalkozott a kérdéssel. A cigányság feje felett határoztak a cigányság számára üdvözítő szocialista megoldásról. Ebből adódik a másik fontos következtetés. Nemcsak kirekesztették a cigányságot saját helyzetének alakításából, de a cigányság is alig mutatott hajlandóságot - mint ahogy évszázadokon keresztül nem - az együttműködésre. Számosan közülük kiemelkedtek környezetükből, a társadalom hasznos tagjaivá váltak, tanultak, szakmunkások, zenészek lettek. Mindez nem járt szükségszerűen az identitásuk elvesztésével. A cigányság többsége azonban úgy érkezet el a rendszerváltozáshoz, a demokratikus jogok kiterjesztéséhez, hogy nem tudott, vagy nem akart élni a felkínált lehetőségekkel.
A részletes esetleírás a tanulmány eredeti megjelenési helyén olvasható: Cigánysors. A cigányság történeti múltja és jelene II. Felelős szerkesztő: Márfi Attila. Palatia Nyomda, Pécs. 2009. 311 o.
