A revízió és a bécsi döntés
A magyar revízió szlovák és magyar narratívája közti különbség előtt szólni kell a Horthy-korról alkotott eltérő véleményekről. Míg a magyar tankönyvek a Horthy-korról tudatosan ambivalens képet mutatnak, a szlovák tankönyv a Horthy-érát kemény diktatúraként [ostrá diktatúra - szó szerint éles] jellemzi.
Magáról a revízióról általánosságban csak a magyar tankönyvi interpretáció szól: eszerint a revíziónak voltak etnikailag igazságos elemei, ezt "azonban háttérbe szorította a történelmi magyar határok visszaállításáért folytatott túl hangos propaganda", és e politika sikere egyre jobban Németország segítségén múlott. A szlovák tankönyv a magyar revíziós lépések közül csak az első bécsi döntéssel - szlovák verzióban simán csak bécsi döntéssel - foglalkozik. Eszerint miután az 1938. októberi szlovák-magyar tárgyalások nem vezettek eredményre, Magyarország a kérdés rendezéséhez Németország és Olaszország segítségét kérte.
A magyar területszerzést térkép is illusztrálja, de - hasonlóan Trianon témaköréhez - a döntés eredményeképp Magyarországhoz került területek etnikai összetétele nem kerül említésre, csak az, hogy Csehszlovákia 1938 ősze folyamán "elvesztette" területének 30 százalékát és 5 millió polgárát, "akik közül több mint 1 430 000 cseh vagy szlovák volt"; másutt pedig az 1938 utáni Magyarországon élő szlovákok számát a könyv 640 ezer főre teszi. Ezzel szemben a magyar tankönyvek a visszakerült területeket magyarlakta jelzővel illetik, ahol a magyarok aránya a 88 százalékot érte el.
A szlovák narratívának érzelmi töltetet ad a téma konklúziója: "Szlovákia, de egész Csehszlovákia lakosságában ezek az erőszakos változások félelmet, megalázottságot és felháborodást keltettek".
Említésre méltó az is, hogy a szlovák tankönyvi interpretáció szerint Magyarország revíziós szándékai a bécsi döntés után sem csökkentek. Így például bemutatásra kerül az ún. kis háború. Eszerint 1939 márciusában, Kárpátalja megszállásakor, a magyar hadsereg "megtámadta Kelet-Szlovákiát", 1939. március 24-én pedig Iglót (Spi?ská Nová Ves) bombázta, ami "az első légitámadás volt egy közép-európai város ellen, még a második világháború kezdete előtt". A háromnapos háborúnak Szlovákia részéről "védekező jellege volt", a harcoknak Németország közbelépése vetett véget. Magyarország így még 74 települést szerzett, főként Szobránc környékén, mintegy 45 ezer lakossal, akik közül csak 309 vallotta magát magyarnak. A magyar tankönyvek az ún. "kis háborúról" nem tudnak - hasonlóan a magyar historiográfiáról, amely általában nem vesz tudomást erről a konfliktusról, vagy ha igen, akkor azt inkább határincidensként, mint háborúként határozza meg.
De Szlovákia 1938 utáni déli határait nem csak ezért jellemezte a szlovák tankönyv szerint harcias szomszédság, hanem Magyarországnak a helyi szlovákokkal szemben folytatott represszív politikája miatt. Konkréten említésre kerül Mária Koko?ová esete: a 16 éves nagysurányi [?urany] lánnyal egy magyar csendőrök végeztek mise után, akik a templomból kijövő hívek közé lőttek, mert a szlovák himnuszt énekelték. Az ilyen erőszakosságok miatt a tankönyv szerint tömegesen menekültek a szlovákok a "Magyarország által elfoglalt déli területekről".
A szlovák narratíva tehát folyamatos ellenségeskedésről tudósít, amiből eszerint Németország húzott hasznot, mert Magyarországgal szembeni védelméért cserébe erős lojalitást várt Szlovákiától. A magyar narratíva viszont az 1938-1945 közti időszak kapcsán nem beszél szlovák-magyar szembenállásról: a szlovák kisebbség helyzete a magyar tankönyvekben nem kerül szóba, emellett pedig az új határ stabilabb és igazságosabb jellegét sugallja például az amerikai béke-előkészítő bizottság illusztrációként szereplő határterve, amely a Csallóközt és Gömört Magyarországnak juttatta volna. Ezek a határtervek a szlovák tankönyvben nem kerülnek elő.
A Bene?-dekrétumok kérdésköre
Az 1945-1948 közti időszak a szlovák tankönyvi interpretáció szerint a demokratikus Csehszlovákia újbóli felépítésének kísérlete, amelynek a szovjet hatalmi érdekek vetettek gátat. A korszak belső, szlovák-szlovák (keresztény, demokratikus, kommunista) törésvonalak mentén kerül bemutatásra, a nemzetiségi szál, így a Bene?-dekrétumok kérdésköre is háttérben marad. A magyarok mint az új korszak áldozatai először a szlovákokkal és németekkel közösen tűnnek fel: említést nyer, hogy a szovjetek mindhárom nációból összesen 8000 főt hurcoltak el kényszermunkára, köztük Esterházy Jánost is.
Majd szóba kerül a kassai kormányprogram, amely a könyv szerint a Szovjetunió által támogatott kommunisták és a demokratikus-nyugatbarát erők kompromisszuma volt, és a német, illetve magyar kisebbség nagy többségének kitelepítéséről rendelkezett (emellett a Vörös Hadseregről, bíróságokról, földreformról, államosításról). "A több mint hárommilliós német és a több mint félmilliós magyar kisebbség egészét a kollektív bűnösség elve alapján megbízhatatlannak, az új állam ellenségének bélyegezték [?] Bene? elnök dekrétuma minden polgárjogtól és vagyontól megfosztotta a németeket és magyarokat." A kisebbségeknek ezt a fajta megbüntetését a könyv szerint már az emigrációban tervbe vette Bene? és az emigráns kormány.
A csehországi németek kitelepítése kapcsán a könyv úgy fogalmaz: a németekkel szemben hasonlóképpen léptek fel, mint korábban a zsidókkal szemben; a németellenesség és a németek kiűzése több tízezer emberéletet követelt; a németek kitelepítésével hatalmas kulturális és morális kár érte az újjászülető Csehszlovákiát. Szlovákiában - írja a tankönyv - a csehországihoz hasonló törvények voltak életben, de a kisebbségek elleni fellépés úgymond visszafogottabb volt. A németeket még 1944-ben evakuálták.
A magyarokkal kapcsolatban a következő sorok olvashatók: "A munkakötelezettségre vonatkozó dekrétum alapján mintegy 40000 magyart telepítettek a cseh határvidékre. A helyzet megoldását a Magyarország és Csehszlovákia között 1946-ban kötött lakosságcsere-egyezménytől várták. A csere keretében a kitelepítésre [odsun] ítélt magyarok ingóságaikat vihették magukkal. A magyarországi szlovákok az áttelepítésre önként jelentkezhettek. Magyarországról 72000 szlovák érkezett Csehszlovákiába, és onnan 90000 magyar telepítettek ki Magyarországra. Amikor a nagyhatalmak elutasították mintegy 200000 magyar egyoldalú kitelepítését Szlovákiából, a magyarság többsége (mintegy 360000 fő) került a reszlovakizációs intézkedések körébe. A reszlovakizációnak - mely jelentésénél fogva elvileg egy lehetőség volt az eredeti, szlovák nemzethez való visszatérésre - így megváltozott az értelme, és a magyar kisebbség elszlovákosítási kísérletévé vált. A lakosságcsere és a reszlovakizáció feleslegesen növelte a nemzetiségi feszültségeket."
A magyar jogfosztottságról megemlékezik egy rövid idézet is Pavol Jantausch katolikus püspöknek a csehországi kényszertelepítés kapcsán írt memorandumából (1947), amely intézkedés a püspök szerint "se nem humánus, se nem igazságos". A memorandum tankönyvben közölt részlete szerint a magyar áttelepítettek elvesztik ingatlanjaikat; a szállítások pedig a legnagyobb hidegben folynak, ami még a felnőtteket is megviseli.
Végül néhány szó a dekrétumokkal fémjelzett intézkedések magyar interpretációjáról. A magyar tankönyvek nagyjából hasonló részletek kiemelésével mutatják be a magyarellenes intézkedéseket, de talán egyértelműbb, erősebb megfogalmazásokat használnak. Mindenki csehszlovák nemzetállamot akart, amelyet meg akartak szabadítani a nemzetiségektől, a kollektív bűnösség elve alapján - írják a tankönyvek. A forrásközpontú tankönyv a csehországi kitelepítést emeli ki, és a "kierőszakolt lakosságcserét", mellyel "tízezreket üldöztek el a Felvidékről"; a középiskolai sorozat kötete ennél jóval részletesebben sorolja fel az egyes intézkedéseket.
A szlovák interpretációval szembeni különbségnek tekinthető az, hogy a magyar könyvek szerint az állampolgári jogok visszaadása nem hozta el az egyenrangúságot, illetve hogy "súlyosbítja a tragédiát", hogy sokáig beszélni sem volt szabad minderről.
