Akik kicsit is jártasak a mongol történelemben, tudják, hogy nagyjából a kelet-európai, így a magyarországi politikai átalakulással egy időben ott is lezajlott egy fordulat, amelynek során az addig igen komoly szovjet gazdasági és politikai befolyás alatt álló mongol egypártrendszer alig fél év alatt összeomlott, és helyét egy nyugati típusú politikai berendezkedés vette át. Többekben felmerülhet hát a kérdés: húsz évvel a rendszerváltás után vajon miért ünnepli meg az ország a szorosan az egypártrendszerhez köthető állami ünnepeket. Az alábbi cikkben ennek jártunk utána.
A közelmúlt politikai eseményei
A 2008. június 29-én lezajlott választások után több ellenzéki politikus, így a legnagyobb ellenzéki tömörülés, a Mongol Demokrata Pár (MDP) elnöke (Cahiagijn Elbegdordzs) is választási csalásokat emlegetett. Az előzetes adatok alapján, a Mongol Népi Forradalmi Párt (MNFP) megszerzett mandátumainak számát túl soknak találva bejelentette, hogy nem hajlandó elfogadni az eredményeket. Egy nappal később, Ulánbátor központjában a Szühebátor téren gyülekező kisebb ellenzéki pártok, illetve az MDP képviselői és szimpatizánsai új választást követeltek. Az összejövetel hamarosan spontán tüntetéssé alakult. A résztvevők átvonultak a Mongol Népi Forradalmi Párt onnan csupán néhány száz méterre található székházához, ahol folytatták a demonstrációt.
Az irányítás azonban kicsúszott a politikusok kezéből. Nem tudni, ki és hogyan kezdte, de tüntetők az épület köré kordont vonó rendőrökre, majd ezek meghátrálása után az épületre rontottak. Hamarosan felcsaptak a lángok és a korábbi tüntetés vad rombolássá alakult, amely a város több pontjára is továbbterjedt. A Mongol Népi Forradalmi Párt az ellenzéket vádolta a megmozdulás szervezésével, amit az nem ismert el és visszautasított, a mongol államfő, Nambarijn Enhbajar kénytelen volt a rendkívüli állapot bevezetésére is. Az utcai zavargások gyászos mérlege végül öt halott, több mint háromszáz sebesült, 751 letartóztatott és öt napig tartó szükségállapot volt.
A sem a rendszerváltás idején, sem azóta nem tapasztalt hevességű utcai megmozdulások láttán felvetődött a kérdés, ez a politikai válság vajon milyen okokra vezethető vissza? A világ kíváncsian figyelte, hogy az uralmon lévő, és az atrocitások fő célpontjának tekinthető mongol utódpárt ? az MNFP ? hogyan reagál a kialakult helyzetre. Milyen intézkedéseket tesz, beveti-e a karhatalmat, illetve milyen lépéseket javasol a krízis megoldására?
Ebben a várakozásban természetesen a korábbi egypártrendszerben beidegződött reflexek épp úgy tetten érhetőek voltak, mint a nemzetközi környezet kíváncsisága. A külföld elsősorban a demokratikus mongol berendezkedés komoly erőpróbáját látta a kialakult helyzetben, melynek különlegességét fokozta, hogy a gyakori mongol politikai krízisek, kormányváltások ellenére ilyen véres megmozdulásokra, összecsapásokra korábban nem volt példa. A rendszerváltás körüli 'tömegmozgalmak kora' gyakorlatilag a politikai átalakulás első évében lezárult, s azóta ? egy-két kivételtől eltekintve ? a jelentősebb, nagy tömegeket megmozgató utcai tüntetések ? pláne összecsapások ? nem voltak jellemzőek az országra. Ilyen értelemben ezek az események, az utcai politizálás mintegy groteszk keretbe foglalják a mongol rendszerváltás első két évtizedét.
Mongóliában a legutóbbi csaknem két évtizedben előfordultak ugyan politikai krízisek, a 2008-as választásokat követő események intenzitása azonban újdonságnak számított. Voltak utcai demonstrációk, éhségsztrájkok, de ezek a megmozdulások inkább a demokratizálódási folyamatok első két évére korlátozódtak, és eddig egyszer sem fajultak vérontásig. Bár a konfliktusnak egyes pártok, illetve azok vezetőinek megjelenése erősen politikai színezetet adott, egybehangzó vélemények szerint a háttérben inkább gazdasági érdekek húzódnak meg. Ugyanakkor felszínre kerültek olyan alapvető ? elsősorban társadalmi jellegű ? problémák, melyek okai részben a rendszerváltás előtti korszakban gyökereznek, részben a poszt-szovjet időszak 'eredményei'.
Ezek egy részét már a kilencvenes évek elején bekövetkezett mongóliai rendszerváltás óta sem sikerült megoldani, más részük azonban alapvetően új keletű. A felmerülő problémák egy része valóban gazdasági és szociális jellegű, amelyek okai alapvetően a gazdasági struktúraváltás következményeinek tekinthetőek. Mint a legtöbb poszt-szovjet országban megfigyelhetjük, a piacgazdaságba való átmenet nyertesének csak egy szűk társadalmi réteg számít. A többség húsz év elteltével is csak a helyét keresi, s nem csak az átlagpolgárokon, de gyakran az államon is észrevehetőek a tanácstalanság, az identitásválság jelei. Különösen így van ez egy olyan országban, mely a rendszerváltás után olyan sajátos politikai környezetben találta magát, amelyhez még csak hasonlót sem tapasztalt a korábbi évszázadokban.
A mongol rendszerváltást követően az országban kialakult politikai struktúra jelentős mértékben a nyugati típusú többpártrendszerek mintájára szerveződött, ám számos vonatkozásban eltér ezektől. Ezek egy része azokból a jellegzetes társadalmi körülményekből fakad, melyek a mai Mongóliát jellemzik, mások viszont történelmi hátterűek.
A mai mongol állam, sajátos módon, létét részben a korábbi ? napjainkban negatív kritikával illetett ? rendszernek köszönheti. Az ország népessége jelenleg két markánsan elkülönülő csoportra oszlik, amelyek életmódja, gondolkodása és ezek következtében politikai aktivitása is jelentősen különbözik. Ugyanakkor a kevesebb, mint hárommillió állampolgárt számláló Mongólia két olyan ? gazdasági értelemben, illetve lélekszámát tekintve is ? nyomasztó fölényben lévő ország, mint Oroszország és Kína közé ékelődött, ami alapjaiban határozza meg gazdasági mozgásterét. Ugyanakkor az 1989-90-es fordulatot követően kialakult helyzet gyökeresen új politikai struktúrát hozott, amely szintén valami egészen új volt a mongolok számára. Ezekre az okokra is visszavezethető, hogy a mai mongol politikai elit, s az ország is gyakran sajátos eszközökkel, néha egymásnak ellentmondó jelképek használatával kénytelen kialakítani az új mongol állam képét.
A független Mongólia
A mongolokat a legtöbben mint a Dzsingisz által alapított világbirodalom birtokosait ismerik. A nagy mongol birodalom XIV. századi összeomlását követően azonban kevésbé dicső korszak következett, amelyet ismerve gyakorlatilag az is nagy fegyverténynek tekinthető, hogy ma egyáltalán létezik önálló mongol állam. Kétségtelen, hogy a mongol az egyetlen olyan nomád népesség Belső-Ázsiában, amely birodalma összeomlása után is képes volt megőrizni integritását. A mongolok a több mint kétszáz éves mandzsu uralom alatt is képesek voltak megőrizni saját identitásukat, s ezt a meglehetősen fordulatos huszadik századi történelmük során sem veszítették el. Ugyanakkor a mai független mongol állam létrejöttében számos rajtuk kívül álló tényező is szerepet játszott.
A mongol függetlenség, és ezzel összefüggésben a mai önálló mongol állam bizonyos értelemben létét is északi szomszédjának köszönheti. Mongólia a huszadik század elején még a Mandzsu Birodalom része volt. Az 1644 és 1911 között a kínai trónon uralkodó mandzsu császári dinasztia több lépésben hódoltatta a mongolok által lakott területeket. 1757-től a dinasztia bukásáig a mongol kánságok teljes területe a dinasztia fennhatósága alá tartozott.
1911-ben a dinasztia összeomlásakor a mongolok megpróbálták kikiáltani függetlenségüket, de ezt sem Oroszország, sem Kína nem ismerte el. A nemzetközi porondon az egyetlen kivételt az a Tibet jelentette, amely szintén szabadulni kívánt a magát a mandzsu Kína jogutódjának tekintő ? s ilyen értelemben annak teljes birodalmára igényt tartó ? köztársasági Kína fennhatósága alól. A két ország ? és teokratikus kormányaik ? 1913. január 21-én írták alá azt az egyezményt, melyben Tibet és Mongólia kölcsönösen független és önálló államnak ismerte el egymás.
A mongolok a cári kormányzat részleges segítségével végül ki tudták vívni az autonómiát, és azt 1915-ben déli szomszédjuk is hajlandó volt elfogadni. Ez jórészt annak következménye, hogy a kínai kormányzat hatalma a mandzsu dinasztia végnapjaira ? illetve azt követően is ? a bizonytalan belpolitikai helyzetnek, illetve az egységes kormányzat hiányának köszönhetően annyira meggyengült a birodalom határain, hogy mind a cári rezsim, mind később a bolsevikok képesek voltak érdekeiket érvényesíteni a mongol területeken.
1917-ben, a cár bukásával a teokratikus mongol kormányzat elveszette legfőbb támogatóját, ami az autonómia kényszerű feladását és a kínai hatalom kiújulását eredményezte, bár ez csak rövid intermezzónak bizonyult. 1921-ben a mongolok ismét fellázadtak a kínai fennhatóság ellen. Ekkor már bolsevik segítséggel, fegyverrel űzték el a kínaiakat az országból, s a hatalomra került új rezsim az északi szomszéd hathatós támogatásával és útmutatása alapján fokozatosan építette ki hatalmát. 1924-ben, a nyolcadik mongol egyházfő (Bogd gegeen) májusban bekövetkezett halála után, még az év augusztusában módosították az alkotmányt, és november 26-án kikiáltották a Mongol Népköztársaságot, és így a kapcsolat még szorosabbá vált. 1924-től gyakorlatilag a Szovjetunió tekinthető Mongólia legfőbb szövetségesének, jóllehet ekkor jogi értelemben még nem beszélhetünk önálló mongol államról. Az ország függetlenségének elismerésével Kína még sokáig adós maradt.
Sztálin, illetve a Szovjetunió, mint a második világháború győztese ? a jaltai konferencia után a szövetségesek hozzájárulásának birtokában ? végül kikényszerítette a kínai beleegyezést. A kínai kormányzat még ekkor is feltételekhez kötötte a megállapodás létrejöttét, így követelésükre Mongóliában még 1945 őszén hatására népszavazást tartottak, amelyben a lakosság elsöprő többsége a Kínától való elszakadás mellett tette le voksát. 1946-ban tehát ? több mint két évtizeddel az önálló mongol kormány Szovjetunió általi elismerése után, jórészt a szovjet nyomás hatására ? Kína is elfogadta a Góbitól északra eső területek, a korábbi Külső-Mongólia teljes függetlenségét.
A mongolok által lakott terület jelentős része azonban továbbra is Kína fennhatósága alatt maradt, és van ma is. Ezekből a déli-, vagy belső-mongol területekből hozták létre 1947-ben a Belső-Mongol Autonóm Tartományt. A politikai alku véglegesítette a halha- (vagy központi) és a déli-mongol terület szétszakítását, biztosította a Szovjetunió befolyását Mongóliában, a termékeny belső-mongol területek hovatartozását pedig később senki sem vitatta. Így Mongólia ? a Mongol Népköztársaság ? a huszadik század jelentős részében a Szovjetunió szatellitjeként létezett. Politikai státusát, jelentőségét épp az adta, hogy a szovjet-kínai rivalizálás fontos színtere volt.
A XX. század húszas éveitől egyértelmű volt az orosz (szovjet) befolyás az országban, ami a század utolsó harmadának elején, a szovjet-kínai viszony elhidegülésének idején még nyilvánvalóbbá vált. Az 1960-as évek végétől, a szovjet-kínai viszony megromlása, a két ország közötti határincidensek után a Szovjetunió gyakorlatilag ütközőállamként tekintett Mongóliára, jelentős létszámú haderőt állomásoztatott az országban, s a mind szorosabb gazdasági függés kialakítására is törekedett.
A hetvenes évektől az akkori szocialista tömb országaiból egyre több gazdasági segítség érkezett, ugyanakkor a mongol gazdaság teljes egészében a KGST-től függött. Külkereskedelmének 92%-át a KGST, s ennek 80 %-át a Szovjetunió felé bonyolította. Bár részleges modernizáció is megindult, hatásai nem igen látszódtak. A lakosság jelentős része megmaradt nomád állattenyésztőnek. Kialakultak kisebb ipari központok, de ezek termelékenysége, hatékonysága messze elmaradt a kívánt szinttől. Megkezdődött a városok modernizációja, a lakosság fokozatos betelepítésére is tettek lépéseket. Ez elsősorban a fővárosra, illetve a mongol gazdaság erőszakos átalakításának olyan központjaira ? a "szocialista ipar" fellegváraira ? korlátozódott, mint Erdenet vagy Darhan. A folyamat európai léptékkel mérve meglehetősen visszafogott eredményeket hozott, de elindított egyfajta gazdasági átalakulást, és elvetette azoknak a folyamatoknak a csíráját, amelyek a rendszerváltás után robbanásszerű változásokat eredményeztek.
A mai Mongólia
A mai Mongol Köztársaság tehát huszadik századi történetének jelentős részét északi szomszédja szoros "felügyelete" alatt élte le. Ugyanakkor a mai állam létrejöttének fontos alapjai, így az 1921-es forradalom győzelme ? melyet a mai napig a legfontosabb állami ünnepen, június 11-13-án ünnepelnek ?, illetve a függetlenség kikiáltása is részben a szovjet segítségnek köszönhető. Nem csoda, hogy miközben Mongólia minden lehetséges módon megpróbálja a gazdag, nyugati típusú demokráciákat másolni, sok tekintetben ambivalens módon viszonyul a rendszerváltás előtti korszakhoz.
Különösen igaz ez akkor, ha belegondolunk, hogy Mongólia történetének egyetlen korábbi korszakában sem volt hasonló politikai berendezkedés. A mongolok a mandzsu császári dinasztia hatalma után a feudális jellegű, teokratikus állam irányítása alá kerültek, melyet az egypártrendszer követett. Történelmük során soha nem próbálgatták a demokratikus önrendelkezés szabályait és lehetőségeit. Erre csupán az elmúlt húsz évben volt lehetőségük, ami, lássuk be nem tekinthető 'történelmi távlatnak'. Nem véletlen, hogy a mai mongol kormányzati rendszer is egy sajátos képződmény, amelyet fél-elnöki (semi-presidential) demokráciaként is szoktak emlegetni.
A parlamenti választásokon többséget szerzett párt vagy koalíció adja a miniszterelnököt, aki a kormány vezetőjeként irányítja az országot. Ugyanakkor a közvetlen elnökválasztás során hivatalba került államelnök sokkal hangsúlyosabb szerephez juthat, mint azt a parlamentáris demokráciákban megszokhattuk. Szerepe belpolitikai, de még inkább külpolitikai kérdésekben meghatározó is lehet, így a miniszterelnök és az államfő gyakran egyfajta tandemként befolyásolják az ország politikai életét. Ez nem jelent különösebb gondot abban az időszakban, amikor mindkét politikust a parlamenti többséget szerzett párt(ok) adják. Így volt ez az utóbbi csaknem egy évtizedben, amikor a mongol Népi Forradalmi Párt vezető politikusa N. Enhbajar birtokolta ezt a pozíciót. A mongol politikai élet legnépszerűbb képviselőjeként a pártja által delegált miniszterelnököket is gyakran háttérbe szorítva kormányozta az országot, és uralta a médiát.
Idén nyáron azonban gyökeresen megváltozott a helyzet. A 2008-as választásokat az utána kitört zavargások ellenére is még az MNFP nyerte, ők alakíthattak kormányt. Intézkedéseiket azonban nem kísérte osztatlan elismerés, amiért a 2009 májusában megtartott államfőválasztáson Enhbajar volt kénytelen szembesülni a következményekkel. Kihívója, a Mongol Demokrata Párt vezetője ? mellesleg az ellenzék és a tavalyi megmozdulások egyik vezéralakja ? C. Elbegdordzs győzedelmeskedett a választásokon. A részvétel, illetve a szavazatok megoszlása egyébként hű lenyomata volt a mongol társadalom sajátos kettészakadásának is.
A szovjet típusú átalakulás természetesen társadalmi változásokat is generált. A mongol társadalom sajátossága, hogy a népesség nagyobb része még a század második felében is nomád állattenyésztőként élte mindennapjait. Az 1910-es évek teokratikus állama sokkal közelebb állt az azt megelőző több, mint két évszázados mandzsu császársághoz, mint az 1921-es forradalom utáni időkhöz. A buddhista egyházfő vezette állam feudális jellegű társadalmában a legjelentősebb változást csupán az alávetett réteg szerkezetének ? ezen belül is inkább az egyes csoportok számának ? változása jelentette.
Az 1921-es forradalom után azonban az erőszakos kollektivizálással, a részleges modernizációval, a lakosság városokba, ipari központokba telepítésével akarták kialakítani a szocializmus idealizált társadalmát. Ez a folyamat a korai időszakban jelentős traumát okozott, de fokozatosan kialakult egy városi népesség, mely hozzászokott az új környezethez, részben elszakadt nomád hagyományaitól, és önálló társadalmi csoportként kezdett működni. Ez az átalakulás ? bár több évtized alatt zajlott le ? történeti léptékben mégis elég gyorsnak tekinthető, így számos problémát is generált. A rendszerváltással létrejött politikai és társadalmi változás bizonyos mértékben esélyt adott ezek egy részének megváltoztatására, de a legfontosabb problémákat napjainkig sem sikerült megoldani.
A vidéken nomadizáló pásztorok a változásokat sok tekintetben csak közvetett módon tapasztalták, és megmaradtak hagyományos életkörülményeik között. Napjainkban is ők alkotják a társadalom konzervatívabb, a politikai környezetre kevésbé fogékony részét. A városi lakosság alapvetően más beállítottságú. A rendszerváltás idején a többséget első-, másod- vagy esetleg harmadgenerációs városlakók alkották, akik eltérő mértékben voltak képesek alkalmazkodni az új körülményekhez. Szerepük ugyanakkor alapvető volt a rendszer átalakításában, hiszen jellemzően ők alkották a demokratizálódási folyamat társadalmi bázisát. Ma is jóval fogékonyabbak a politikai eseményekre, ugyanakkor életmódjuk, gondolkodásuk változásával egyre inkább eltávolodnak korábbi gyökereiktől. Ilyen értelemben ma a mongol társadalom alapvetően két, egymástól jól elkülöníthető csoportra szakad, melyek között a távolság folyamatosan nő. Ez az átalakulás a rendszerváltás után látványosan felgyorsult, amiben a politikai, de a gazdasági környezet alapvető változása is nagy szerepet játszik.
Gyakorlatilag ez a kettészakadás volt megfigyelhető a 2009-es elnökválasztáson is. Az ellenzék képviselője nyert a nagyobb városokban, ahol a népesség politikailag aktívabb, az új gazdasági, piaci és kulturális környezethez jobban alkalmazkodott rétege él. Végső győzelmét annak köszönheti, hogy a vidéki, jóval konzervatívabb választópolgárok közül most többen szavaztak rá, mint korábban. Így, bár a vidék összességében még mindig az utódpárt területének tekinthető, ez már nem volt elég a végső győzelemhez.
Mongólia válaszúton
E rövid áttekintés talán elég volt ahhoz, hogy megérthessük, milyen sajátos jellemzői vannak a mai mongol államnak. A gazdaságról még nem beszéltünk, hiszen elég, ha csak megemlítjük a déli szomszéd, Kína jelenlétét, amely napjainkban már nem csak regionális, de nagyhatalmi pozícióra is tör, s ebben talán legfontosabb fegyvere gazdasági potenciálja.
Gazdasági értelemben Mongólia számára Kína közelsége áldás és átok is egyben. A kínai gazdaság szinte kielégíthetetlen nyersanyagigénye komoly lehetőségeket rejt a mongol gazdaság számára. Mongólia jelentős készletekkel rendelkezik nemesfémek és egyéb ásványkincsek tekintetében. Nagy mennyiségű szén, arany, vas és más nemes- és színesfém található területén. Ezek a nyersanyagok alapvető fontosságúak a kínai ipar számára, ugyanakkor kitermelésük az infrastruktúra hiánya, a beruházások jelentős tőkeigénye stb. miatt nehézségekbe ütközik. Az egyre szorosabbá váló gazdasági kapcsolatnak köszönhetően Mongólia egyre inkább rászorul déli szomszédja támogatására, befektetéseire. Bár a kormányzat mindent elkövet annak érdekében, hogy a közel hetven éves politikai függést, amely az országot a Szovjetunióhoz kötötte, ne váltsa fel a Kínától való gazdasági függés korszaka, ebből a csapdából elég nehéz kitörni.
Hiába termelne ki az állam akár harmadik országbeli befektetők bevonásával jelentős szénhidrogén- vagy színesfém készleteket, azokat csak Oroszországon vagy Kínán keresztül lenne képes szállítani, vagy ott kellene értékesítenie. Ez azonban olyan feltételrendszert hoz létre, amelyben az említett két országból érkező befektetők előnyben vannak másokkal szemben. Az Orosz Föderáció napjainkban még mindig Mongólia második legfontosabb gazdasági partnere, s bár az EU, az USA, Kanada és az ázsiai térség jelentős gazdasággal rendelkező államai, így a Koreai Köztársaság és Japán is fontos szerepet játszik, részesedésük mégis eltörpül a kínai szerepvállalás mellett. Ez a jelentős gazdasági befolyás bizonyos esetekben a mongol kormányzat politikai lépéseit is befolyásolhatja, akár a nemzetközi, akár a belpolitikai kérdésekre gondolunk.
A mai kérdés az, hogyan sikerül Mongóliának gazdasági és politikai függetlenségét is megóvnia, és hogy miként tud kölcsönösen előnyös szerződéseket kötni északi, vagy déli szomszédjával úgy, hogy se a hetven éves szovjet befolyás, se a kétszáz éves mandzsu (kínai) jelenlét rémképe ne fenyegessen.
Bibliográfia
- Batbayar, Baterdene. 1996. XX. Juunii Mongol. Ulanbaatar. (A XX. század Mongóliája)
- Batbayar, Cedendambiin. 2002. Mongolia?s Foreign Policy int he 1990?s: New Identity and New - Challenges. Ulaanbaatar, Institute for Strategic Studies.
- Batbayar, Cedendambiin. 2006. Mongol ba ix gürnüüd XX. Juunii exiin xagast. Ulaanbaatar. (Mongólia és a nagyhatalmak a XX. század elején)
- Batčimeg, Miggeddor¤. 2005. Future Challenges for the PRC and Mongolia: A Mongolian Perspective. In China Brief Vol. 5., Issue 10. http://www.jamestown.org
- Blagov, Sergei. 2005. Mongolia Drifts Away From Russia to China. In China Brief Vol. 5., Issue 10. http://www.jamestown.org
- Campi, Alicia. 2005. Sino-Mongolian Relations from Beijing?s Viewpoint. In China Brief Vol. 5., Issue 10. http://www.jamestown.org
- Enxtöw?in. B. ? Očir. A. 2004. Mongol Ulsiin tüüx. 5. Ulaanbaatar.
- Kovács Attila Endre. 2001. A Mongol rendszerváltás és társadalmi háttere. In: Orientalista Nap 2000. Budapest, pp. 96-106.
- Kovács Attila Endre. 2001. A mongol demokratizálódás rövid története. In: Új keleti szemle. 3. évf. 1-2. Budapest, pp. 48-68.
- Rossaabi, Morris. 2005. Modern Mongolia. From Khans to Comissars to Capitalists. Berkely, University of California Press.
- ?urtuu, D. 2005. Xyatadiin ?ine diplomat bodlogo ba mongol-hyatadiin xarilcaa. In unuugiin Xyatad Vol. 1. Ulaanbaatar. 12-17.
- Szilágyi Zsolt: A buddhista egyház a modern mongol társadalomban. In Keréknyomok No. 4. A tan Kapuja Buddhista Főiskola, Budapest 2008, pp. 60-73.
- Wang Wei-fang. 2005. 'Pan-Mongolism' and U.S.-China-Mongolia Relation. In China Brief Vol. 5., Issue 10. http://www.jamestown.org
