Az államalapítás és az első világháború közt eltelt kilencszáz év eseménytörténete mindkét oldalon hasonló a XIX. századig; a XIX. században már mindkét fél a saját nemzettéválásának folyamatára koncentrál. De ez nem azt jelenti, hogy az együttélés "első nyolcszáz éve" azonos lenne szlovák és magyar olvasatban: komoly súlypontbeli különbségek és tartalmi szembenállások vannak.
Míg a szlovák narratíva a történelmi Felső-Magyarországra fókuszálva mutatja be ezeknek az évszázadoknak a történelmét, a magyar narratíva az egész országra fokuszál, a nemzetiségek államalkotó szerepe pedig marginális marad. Tartalmi szembenállásnak tekinthető az, hogy a szlovák narratíva már a X. századtól kezdve tud a szlovák nemzetről, a magyar pedig inkább csak a középkor végétől. Nem szólva arról, hogy míg a Kárpát-medence nemzeti történelme magyar megközelítésben a X. században kezdődik, addig szlovák megközelítésben már a VII. századtól.
A XIX. századi történelem szlovák és magyar olvasatában még több a súlypontbeli különbség: a politikatörténet kapcsán mindkét oldal a saját nemzettéválására fokuszál. Emellett tartalmi szembenállásnak tekinthető az 1848-as szlovák katonai akciók fontosságának különböző megítélése.
A XX. század kapcsán a legegyértelműbb tartalmi szembenállásnak a két világháború közti Csehszlovákia különböző megítélése tekinthető. Máshogy ítéli meg a két oldal a magyar revíziós aktivitást is. A narratívák közti különbségre mutat rá az is, hogy a szlovák tankönyv a trianoni és az 1938-as határok igazságával vagy igazságtalanságával a magyarnál jóval szűkszavúbban foglalkozik, a magyarországi szlovákok helyzetével viszont a magyarnál jóval részletesebben. A Bene?-dekrétumokhoz sorolt események viszont mindkét oldalon nagyjából azonos súllyal szerepelnek.
Összességében azt lehet mondani, hogy ha egy olyan fiktív személy olvasná a tankönyveket, aki tud szlovákul és magyarul, de nem tud semmit a szlovákokról és a magyarokról, nem fog rájönni arra, hogy a Bene?-dekrétumok kérdése a szlovák-magyar kapcsolatokat ma is befolyásoló emlékezetpolitikai ügy.
Mindemellett láttuk azt is, hogy a történelem szlovák és magyar narratívája különböző fogalomkészlettel dolgozik. Nehéz elképzelni, hogy a szlovák és magyar történelmi narratíva egymástól eltérő pontjairól konstruktív vitát lehessen folytatni anélkül, hogy a másik fél által használt terminológia helyessége vagy helytelensége szóba ne kerüljön. Az pedig, hogy a történelmi nevek írásmódja is jelentősen eltér, már sok tekintetben nyelvpolitikai, emlékezetpolitikai problémának tekinthető.
A tanulmány zárásaképpen az olvasót figyelmeztetni kell arra: a középiskolai tankönyvek bemutatásával még nem feltétlenül kapunk átfogó képet a szlovák és magyar társadalom közgondolkodásáról. Hiszen nem mindenki jár középiskolába, ahol nem is feltétlenül ezekből a könyvekből tanítanak; a tankönyvi narratíva magyarázatában pedig komoly szerepe van a történelemtanárok személyes habitusának is. Az is egyértelmű, hogy a társadalom tagjai természetszerűleg nem csak a középiskolában szerzik történelemtudásukat. Mindezek miatt azt lehet mondani, hogy a történelemről való gondolkodás megismerésének csak egyik, de nem az egyetlen forrása lehet a történelemtankönyvek tartalomelemzése.
Általános következtetésekről tehát csak ezeknek a korlátozó tényezőknek a figyelembevételével beszélhetünk; illetve annak figyelembevételével, hogy egy ilyen összehasonlítás szubjektív elemeket is hordoz magában, akár a résztémák kiemelésekor, akár a következtetések levonásakor.
