Szeretném azt az érzést kelteni a nézőben, hogy ez az ő története is

Képeidről alapvetően hiányoznak az arcok, a karakterek. Miért?

Alkotóként keresem a közös metszetet a generációmmal vagy úgy általában a befogadóval. Rengeteg olyan közelmúltbéli tárgy, épület, környezeti elem vesz minket körül – funkciójuknak ma is eleget téve –, melyekhez organikusan kötődünk. Szinte mindannyiunk életében jelen vannak, láthatatlan kapcsot képezve közöttünk. Szeretném azt az érzést kelteni a nézőben, hogy ez az ő története is, vagy legalábbis valamilyen módon viszonyul hozzá. Ha személyeket, arcokat helyezek ezekbe a helyzetekbe vagy terekbe, azzal valamelyest korlátoznám az értelmezést.

Vannak alkotásaid, amelyeken autók rendszámait is láthatjuk. Van jelentőségük a rajtuk szereplő számoknak? Az egyik táblán ezek a számok: 79-04. Ez valakinek a születésnapja? Vannak enigmatikus, rejtett üzenetek a képeiden, afféle easter eggek?

Igen, néha megjelenik személyes történet is a képeimen, hogy egyet említsek: a Tengo címűn az öreg családi Moszkvicsunk rendszáma díszeleg a sárga Zsigulin. De a legtöbbször véletlenszerűen sorolom a betűket és számokat. És igen, néha eldugok egy-egy „tojást”. Például az Apa meséjének fagyis útba igazító matricája gyerekkorom példameséjére utal, amit apám mondott nekünk egy képzeletbeli kisfiúról, aki egy transzformátorházban lakott, és az orrába kérte a fagyit a tölcsér helyett... Elég abszurd történet (nevet).

Magad is gyűjtöd a tárgyakat, jársz bolhapiacra? Keresed az elveszett tárgyaidat?

Nem vagyok tudatos gyűjtő, utoljára a Pecsa piacán jártam, ott is inkább kíváncsiságból. A számomra kedves tárgyak örökségként kerültek hozzám, persze nem kell semmi komolyra gondolni. Értékessé a hozzájuk kapcsolódó személyek és emlékek teszik. Az elveszett tárgyak, amikre utalsz, képregények voltak. Még abból az időből, amikor csak elvétve lehetett hozzájuk jutni. Nem volt túlkínálat, így elég hektikusan gyarapodott a gyűjtemény. Egy költözés alkalmával lovasították meg őket abból a kartondobozból, amivel a bejárati kaput támasztottuk. Azóta egy részüket visszaszereztem antikváriumból, szerencsére nem ritkaságokról van szó.

Gyerekként Siófokon éltél. A helyi lakótelep a képeid egyik legfontosabb ihletője, de a strand, a tópart már kevésbé. Miért?

Abban igazad van, hogy maga a Balaton, a tópart ritkán jelenik meg a képeimen, de áttételesen több munkámban is jelen van. Itt most a Gumimatracot, a Délután a tónált, a Minigolfot említeném. Ez utóbbi hátterében megjelenik a Badacsony és a többi tanúhegy vonulata, ahogy a déli partról látszanak. Vagy itt van az Édes tölcsérben című képem, amely a generációm által jól ismert és szeretett Márkus fagyizónak állít emléket, és annak a traumának, amikor a fagyi a flaszteren landolt. Annak, aki nem siófoki, csak a tetőn nézelődő sirály árulhatja el a víz közelségét.

2015 körül egyszer csak berobbantál az internetre, rengetegen osztották meg a képeidet. Azóta voltak ilyen hullámok?

Nem tudok róla. Szerintem lefutott az egy másodperc „hírnév”, a klasszikus tizenöt perc helyett talán már csak ennyit osztanak. Nem gondoltam soha természetesnek az ilyen mértékű érdeklődést, de tagadhatatlanul jólesett.

Bár a reklámiparban dolgozol, art director vagy, úgy tűnik, önmagad menedzselésére nem fordítasz kellő energiát. Vannak, akik a kortársaid közül következetesebben építik a személyes brandjüket. Te miért nem?

Nehéz kérdés, nem biztos, hogy tudok rá válaszolni. Talán ha összehasonlítom magam az itt élő és működő kortársakkal, akkor jól látszik, hogy a témám, a világom nem igazán nemzetközi. A többiek valahogy univerzálisabbak, könnyebben értelmezhetők kintről, de akár bentről is – ha az újabb generációk aspektusát is belevesszük a képletbe. A nemzetköziséget amúgy nem látom homogénnek, talán a Kelet, Közel-Kelet verziójában lenne keresnivalóm, de ennek a csatornáit még nem igazán érzékelem.

Az ügynökségi munka inkább inspirációt ad, vagy annyira elfáraszt, hogy sokszor nincs kedved a privát munkáiddal foglalkozni?

Nincs olyan koordináta-rendszerem, amiből egyértelműen kiolvasható, hogy a görbének a felfelé vagy lefelé ívelő szakaszába tartok-e. Egyszer így, máskor úgy. Jelen állapotom az utóbbi, de kezdem érezni a késztetést, hogy elővegyem a félrerakott terveim, és leüljek az asztalhoz.

Hogy találsz rá egy-egy életképre, témára? Meglátsz egy archív képet a neten, aztán a motívumai vándorolni kezdenek a fejedben, hozzáilleszted őket más tárgyakhoz, életképekhez? Vagy ezek mind személyes érintettségű alkotások?

Mindkettőre akad példa, de a látottak, beszéltek gyakrabban válnak ihletővé. A személyes vonatkozásúakat is próbálom minél átélhetőbbé tenni, hozzákapcsolni olyan motívumokat, amelyek segítik mások számára a megértést.

Nagybátyád a Zsolnay-gyárban volt keramikus, te a tárgyak bűvöletében alkotod a képeidet. Nem jutott eszedbe, hogy te is tervezz tárgyakat?

Valahogy úgy vagyok ezzel, mint a zenével. Rendelkezem valamilyen ízléssel – az mindegy, hogy jó vagy rossz –, tehát van elképzelésem a minőséget illetően. Az fel sem merül, hogy zeneszerzőként vagy akárcsak zenészként alkossak. Ugyanez igaz a tárgyakra és a tervezésükre is. Próbálom szép tárgyakkal körülvenni magam.

Van egy képed (Not a Door Bell), amelyen csengőt látunk, „villany” felirattal. Ennek a múltfeldolgozáson kívül többletjelentése is van, ahogy a legtöbb képednek. Készítenél csak illusztratív szándékkal képeket?

Ezen sokat gondolkoztam, de azt hiszem, nincs ilyen. Az önmagában való gyönyörködtetés soha nem volt célom, noha az esztétika – belső kényszertől is hajtva – részemről nem elhanyagolható szempont.