Műteremlátogatás Szinyova Gergő festőnél

Ma csak miattunk van itt, ugyanis a kisteremben nemrég zárt a Karma, és Szinyova Gergő minden kiállítását követően engedélyez magának egy hónap festésmentes időszakot. „Egy egyéni kiállítás után mindig kell pihenni, feltöltődni és henyélni, hogy aztán új lendülettel lehessen megint műtermezni”, mondja. Most nyugi van, nincsenek száradó és félig kész képek a falakon, a korábbi művek nagy része pedig becsomagolva, rendbe állítva dől a falnak. Az ő esetében jellemző ez a nyugalmas szemlélődés – szemlélődő nyugalom. „Mert minek idegeskedjünk?” – mondja mindig, s ő valóban nem szokott. Igyekszik az élet napos oldalát megtalálni, aminek éppúgy része a festéssel töltött idő, mint a szivarozás baráti beszélgetéssel. Jó értelemben hedonista típus, aki úgy habzsol, hogy közben analizálja a körülötte zajló zsongást.

És míg alapvetően laza, sosem válik komolytalanná. Az a festői program, amit évek óta következetesen visz, nagyon átgondolt, szép az íve, kézjegye pedig már régóta jól felismerhető. „Mikor találtál rá erre a hangra?” – kérdezem tőle, miközben folyton oda-odapillantok arra a festményre, ami közöttünk függ a falon. Elmeséli, hogy már az egyetem idején is foglalkoztatta a sokszorosítás kérdése. „2007-ben a zenész barátaimmal összefogva zine-t (kis példányszámú saját kiadvány – a szerk.) készítettünk, először az otthoni tintasugaras nyomtatón, később egy kisebb nyomda segítségével. Majd eltelt nagyjából egy évtized, és feltűnt több fiatal figura, akiknek köszönhetően megismerkedtem a rizográffal (egyedi nyomtatványok létrehozására alkalmas technika –  szerk).” Azonnal megtetszett neki, hogy a filmszerűen felvitt rétegek találkozásánál zajossá válik, festészeti, érzéki minőségekkel gazdagodik a nyomtatott felület. Ezt észrevéve kezdte el foglalkoztatni, hogy miként lehet reprodukálni ezt a vizualitást egyedi, autonóm képeken. Az izgatta, hogy a rizográf technika esztétikai sajátosságait hogyan tudja átemelni a festészetbe, és ezáltal egyedi, autonóm vászonképeket létrehozni, amelyek a printszerű képfelületeket idézik.

Az általa kifejlesztett technológiával kezdetben absztrakt festményeket hozott létre, amelyek 2018-ban, Kényelmes / Kényelmetlen című kiállításán debütáltak, majd a történet nélküli színmezőket egyszer csak figurális kompozíciók váltották fel. „Ez a váltás szándékos volt” – mondja, majd elmeséli, hogy a kapcsolataiban olyan kritikákat és impulzusokat kapott, amelyekre már nem tudott az absztrakt festészet keretein belül reflektálni. „A személyes problémáimat ugyan nem akartam a festményeken ábrázolni, de egy idő után be kellett látnom, hogy az emberi relációkat csak úgy tudom képek formájában feldolgozni, ha a képek terébe figurákat emelek be, és narratív szituációkba rendezem őket.” Hozzáteszi: az a pandémia hatása is volt, hogy az emberi létezés, valamint a személyek közötti viszonyrendszerek kezdték el érdekelni. „Ennek az egyik vetülete az, hogy a műteremben az utóbbi években már nem zenét hallgatok festés közben, hanem előadások, beszélgetések szólnak, amelyek társadalmi vagy szociális kérdéseket, jelenségeket vizsgálnak és járnak körül.”

E váltás kapcsán arról kezdünk beszélgetni, hogy mekkora kockázatot jelent, ha egy festő hirtelen nagyon másfélét kezd csinálni, mint korábban, vagy hogy el lehet-e térni a korábban megszokott alkotói praxistól, nyelvtől. „Sosem akartam nagyon szigorú skatulyákba zárni magam; egyáltalán nem gondoltam, hogy mindig ugyanazt kellene csinálnom, vagy ugyanazt a nyelvet kellene beszélnem, amivel az egyetemről kiléptem. Önazonos, autentikus  akartam lenni, mert szerintem rém kellemetlen, ha az alkotó nem saját magából fest, hanem a kívülről érkező hatásoknak megfelelve próbál képeket gyártani. Az sosem lesz őszinte. Bennem viszont sosem volt kétség, hogy ne tehetném meg ezt vagy azt, mert mindig a belső hangomra hallgattam.” Önazonosnak lenni viszont kockázatos, teszi hozzá, mert a döntéseinket fogadhatja értetlenség.

Figurális művei azonban azonnal megértésre találtak, ami részben humorosságuknak, részben pedig talán a kompozíciókon megjelenő szembenállásnak köszönhető. Visszatérő karaktere az a képregényszerű, elnagyolt, nemtől és minden karakterisztikus vonástól megfosztott figura, amely gyakran banális vagy abszurd helyzetekben jelenik meg. „Ebben a figurában a cinizmusom is benne van, amivel a korunkban kiéleződött diskurzusokhoz viszonyulok. Úgy gondolom, hogy a political correctness vagy a gender fogalma megakadályoz minket abban, hogy kimondjuk, amit gondolunk, ami szintén torzítja a nyílt és szabad kommunikációt. Szerintem jó, ha a nevükön nevezünk bizonyos dolgokat, de közben figyelünk arra, hogy ne bántsunk meg másokat”.

Hosszabban beszélgetünk még erről, majd az kerül szóba, mennyire káros, hogy a külvilágnak mindig csak a legszebb arcunkat mutatjuk. Szinyova legutóbbi kiállítása reakció erre a jelenségre, legfrissebb képein ugyanis életének nemcsak néhány kibaszott jó pillanatát (képcím) örökítette meg, hanem olyan szituációkat is, amelyekben az ember kiszolgáltatott, elnyomott, terhelt. A Karmának éppen ettől lett nagyon érdekes tanulsága, mivel Szinyova ezzel a sorozattal azt állítja, hogy nemcsak a szédítő magasságainkból gazdagodik személyiségünk, hanem a negatív tapasztalataink is hozzánk tesznek, azokból is tanulhatunk. „A mai világ zöreje, az, hogy legyél mindig pozitív, és valósítsd meg önmagad, valójában ostobaság, és önmagában nem igaz. Hiszen sokkal inkább az jellemző, hogy az embert az életében egyaránt érik jó és rossz dolgok, amelyek egyaránt érvényesek és szolgálhatnak tanulsággal.” Szinyova számára az elmúlt év érzelmileg igen nehéz és terhelt volt, de már túl van a nehézségein, és úgy érzi, hogy sokat tanult a fájdalmaiból. „Sok mindent átértékeltem magammal és az emberi relációkkal kapcsolatban is. Hozzám tettek ezek az érzések, sőt a mostani munkáim is mások lettek volna, ha bizonyos dolgokat nem élek meg. Nehéz, de egyben nagyon tanulságos időszak volt.”

Bár az ő esetében is a személyes megélések, az egyéni tapasztalatok hozzák létre a kompozíciókat, semleges karakterei és az elemelt szituációk az általános szintjére emelik az egyedi történéseket. Addig gyúrja a tartalmait, míg a kompozícióin már nem az egyéni, hanem az általános emberi dominál. „Szerintem erre a technikai megfogalmazás, meg az, hogy karikatúraszerűen ábrázolom az alakjaim, még inkább ráerősít” – jegyzi meg.

Egyetértünk abban, hogy a körvonalak esetlegessége, lazasága, az ábrázolás oldottsága, a figurák vázlatszerűsége elkönnyíti az ábrázolt gondolatok súlyosságát, és a befogadást is segíti, az ábrázolt szituációkat is feldolgozhatóbbá teszi. Ez a fajta rajzosság szintén az alkotói kézjegy sajátossága, és autentikus vonása Szinyova karakterének. „Mindig is grafomán voltam, folyamatosan rajzolgattam, skicceltem. Nézd, most is egész stócnyi papír van telerajzolva! De ma már kevesebb vázlat szükséges egy kompozícióhoz, mivel jellemzően mindig tudom, mit szeretnék megfesteni.”

Hol találtál rá a figuráidra? – kérdezem, ő pedig elárulja, hogy az emberi alak a pont, pont, vesszőcskéből jött, „mert igazából az ember sem több, mint fej, tor, potroh”. Aztán ott van még a démonikus karaktere, amiről sokan hiszik, hogy grincs, de valójában egy Casper-maszk inspirálta. „Engem nem zavar, ha valaki másképp olvassa egy-egy karakteremet, sőt az is jó, hogy nem az én gondolatom az egyetlen érvényes olvasat. Az alma is gyakran megjelenik a képeimen, ami sokféle konnotációt hordoz, de mindenki azt választja ki közülük, ami hozzá a legközelebb áll”.

Képeinek jeleneteit a hétköznapokban találja meg. Minden pillanatában festő, aki képekben gondolkodik, mondja. „Világéletemben és a nap 24 órájában ebben vagyok, az életem és a festészetem nem válik el élesen egymástól. A műteremben is gondolkodom a bevásárláson, és a műtermen kívül is gyakran fotózom olyan helyzeteket, részleteket, amelyek később festménnyé transzformálódhatnak.” És nem érzi szükségszerűnek, hogy mindennap fessen. „Azt, hogy kell, próbálom teljesen kizárni, még akkor is, ha kiállításra készülök, bár akkor szükségszerű a műterembe járás. Alapvetően jól tervezek, megvan a saját tempóm, és sosem úszom el a határidőkkel. Talán éppen azért, mert nem szeretek stresszelni.”

Hogy mi jön a Karma után? „Lehet, hogy megint elindulok absztrakt irányba, mert úgy gondolom, hogy a képeim vizualitása már jól felismerhető, így bizonyos amplitúdón belül újra játszhatom a kompozíciók jellegével. Az elmúlt időszakban megint elkezdett foglalkoztatni az airbrushsal, azaz festékszóró pisztollyal való festés, ami korábban jellemző volt nálam, és nagyon szerettem is, de aztán elhagytam. Most azonban újra foglalkoztat a technika, és gondolkodom rajta, hogy kísérletezzek vele.”

Fotók: Hegyi Lili Júlia / Kultúra.hu