Intenzív olajszag fogad, Baranyai ugyanis elképesztő vastagságban, már szinte domborműszerűen viszi fel a festéket a vászonra, amely száradás után is érezteti hatását. Az alkotó fizikailag és szimbolikusan is súlyos kompozíciókat szül, most éppen holland tulipánmezőket, a Virágbirodalom-sorozatot, amivel az ukrán háború borzalmait igyekszik ellensúlyozni. A napfényes műteremben félkész állapotban lóg egy készülő példány ebből a sorozatból. Végre megfigyelhetem, hogyan is épülnek egymásra ezek a vastag, pasztózus rétegek.
Miközben a felületet tanulmányozom, Baranyai elmondja: nagyon fontos számára, hogy a végső kompozíció precíz legyen, és tökéletesen megfeleljen az előzetes elképzelésének, azonban az alsó layerek expresszív kalandozásból születnek meg. Nem szereti a vakító fehér vásznat, ezért először erőteljes mozdulatokkal felvisz egy vastag réteget, jellemzően szürkét, hússzínűt vagy feketét, majd erre építi a többi réteget, így reliefszerűvé válik a kép.
Ez az alkotómódszer a véletlenből született: a még főiskolás Baranyai elkezdte átfesteni azokat a képeit, amelyekkel nem volt elégedett – meghagyva a korábbi vastag, vakolatszerű festékréteget. „Megtetszett, hogy egy már meglévő layerre dolgoztam rá egy újabbat. Az ecsetvonások ezáltal természetes módon torzulni kezdtek, így a kompozíció is veszített szigorúságából, organikusabbá vált.” Mint mondja, őt a festészetnek egyébként is az a vonala izgatja inkább, ami Rembrandttól kezdve Turneren át Van Goghig húzódik.
Az alsó réteg megszáradt vagy félig kötött olajfestéket is tartalmaz a friss mellett, ettől lesz a felület rücskös, hullámos, csavart, egyenetlen.
Közben a festőfal is egyre jobban hasonlít egy murális domborműre, hiszen a lecsorgó, odafröccsenő festékfoltok és -darabok folytonosan építik, alakítják a vászon közvetlen környezetét is. A festő elmondja: ezeket nem szokta letakarítani, nem zavarja őt az alkotásban, ugyanakkor arra figyel, hogy a festés során a térben ne legyen más festmény, mert az elvonná a fókuszt a készülő kompozícióról. Most csak a mi kedvünkért került fel a Mészárszék Damaszkuszban II. 2018-as mű, ami Szíria bombázását örökíti meg madártávlatból. Baranyai erről a sorozatról így írt: „A képeken általában narancsvörös karfiolként gomolygó felhők tornyosulnak a kénes lángok ölelte romok fölött. A felhők összetétele por, törmelék, emberi hús és vér.”
El-elnézem, ahogy ezen a képen a kellemes lilás, pasztelles, barackos árnyalatok milyen brutális jelenetté állnak össze, közben pedig arról kezdünk beszélgetni, hogy ez a lakás volt Csontváry utolsó műterme, ahonnan aztán Gerlóczy kimentette a festő kései vásznait. A Magányos cédrus alkotója óta azonban számos művész alkotott már itt, Baranyai előtt ifjabb Marosán László és akkori felesége bérelte a lakást. A Csontváry által használt műteremből a Bertalan Lajos utca felőli oldalon már Marosánék előtt leválasztottak egy szobányi részt raktárnak. Ma tehát kisebb a műhelytér, mint eredetileg volt. Baranyai mondja is, hogy ha egyszer valami monumentálisat szeretne alkotni, ahhoz vagy ki kell bérelnie egy nagyobb teret, vagy vászondarabokból kellene összeállítania a művet.
Baranyai 1998. december 1-jén érkezett meg ebbe a térbe. Meséli, hogy a doktori képzést követő években a Magyar Alkotók Országos Egyesülete székházának egyik faliújságán látta meg a hirdetést, hogy a XI. kerületben bérelhető műterem van. Nem tudta, hogy Csontváry egykori műterméről van szó, csupán a Gellérthegy közelségének örült meg, ezért megpályázta a helyet, amelyet végül a szakmai zsűri neki ítélt meg.
Nagyjából ő is azt a teret használja, ahol annak idején Csontváry festhetett, a leválasztott rész pedig raktárként funkcionál, ugyanakkor ennek ajtajában van az ominózus piros fotel is, ami az alkotás fontos eszköze. Mint meséli, olykor órákat tölt ebben a székben, mélázik, gondolkodik az adott kompozíción, miközben az is fontos, hogy innen kerül kellő távolságba a képtől, innen tudja megfigyelni, hogy a közelről absztrakt elemeknek tűnő részletek összeállnak-e látvánnyá.
A madártávlatból megfestett tájakat ugyanis konkrét képek, a Google műholdfelvételei inspirálják, amelyeket a művész olykor egy az egyben felhasznál, máskor továbbrajzolja, de néha két fotó összemontírozásából születik meg a festmény. Arra is törekszik, hogy a színeket a lehető legpontosabban visszaadja. Baranyainál fénnyel telített, természetközeli árnyalatokból épülnek a kompozíciók. Miközben meséli, hogy színelméletet is tanult a főiskolán, a palettáját nézem, amely teljesen más, mint amit e fogalom hallatán elképzelünk.
A hegységvonulatra emlékeztető, megszáradt festékhalom huszonöt éve növekszik. A festő meséli, hogy a beköltözésekor itt maradt három dohányzóasztalt kezdte el palettaként használni. A kinyomott színekre mind újabbak kerültek, míg végül létrejött ez az organikus képződmény. „Rájöttem, hogy ha kivésem a megszáradt festéket, majd összedolgozom a frissel, akkor nagyon tartós anyagot kapok, ami szinte megkövül a vásznon”. A vászonra kerülő alapréteg tehát a festékkeverő üregben születik fáradt és friss anyagból, amelyekből Baranyai jellemzően egy középszürke árnyalatot kever ki.
Az Éjfény sorozat festményei a fényszennyezés témáját dolgozzák fel. Ezek fekete rétegből indulnak, amelyre aztán rákerülnek a fénnyel teli, élénk árnyalatok. Mint elmondja: bár az alapot feketének látjuk, az mégsem teljesen az, hiszen sötétkékekkel, indigóval, párizsi kékkel, valamint krapplakkal keveri, hogy elérje az éjszakát legjobban leíró árnyalatot. A különleges palettákat többen fotón is megörökítették. Lugosi Lugo László egy teljes sorozatot készített belőle, amiből kiállítást is terveztek, azonban a fotóművész halálával ez a tárlat sem valósult meg végül.
A palettákkal szemben furcsa arcokról készült rajzokat fedezek fel, amelyek jelenlétét nem is értem, hiszen az én fejemben Baranyai társadalomkritikus tájképfestő, akinek a kompozícióin csak elvétve vagy esetlegesen találkozunk emberi figurákkal. Mondom is neki, ő pedig gyorsan megcáfol. Fiatal alkotóként a tájképfestészetre úri huncutságként tekintett, őt az ember és az állat kapcsolata érdekelte. Orwell Állatfarmja volt a legfontosabb inspirációja, pályakezdő alkotóként társadalomkritikus portrékat festett. A falon szereplő anyag azonban későbbi, ezt az 1940-es években kiadott Magyarország története sorozat legutolsó kötete, A magyar ember című inspirálta. Mint meséli, ebben olyannyira nevetséges, groteszk portrék voltak, hogy azokat muszáj volt megrajzolnia. Ezek a grafikák egy mély alkotói válságot követően születtek, majd Szigeti Andrásnak annyira megtetszettek, hogy a portékat összemontírozta egymással, így a végeredmény még szürreálisabbá vált. Ezekből a fejekből állt össze aztán 2012-ben a Pepita Ofélia Bárban a Hová valósi vagy? kiállítás. És hogy miért szerepelnek ezek a fejek egy olyan falon, ahol az alkotó minden nap látja őket? „Ez egy szégyenfal, ami mindennapjaink magyar valóságával is folyton szembesít. Olykor ránézek, és akkor olyan állapotba kerülök, ami jót tesz az alkotásnak”.
Nézelődöm a festékek között, majd eljutok a könyvespolcig, amelyen művészeti albumok állnak a szépirodalom mellett. „A Bosch-album fontos kötet számomra, de nemcsak ő, hanem a holland zsánerképek, valamint El Greco is jelentős igazodási pontok. Kamaszként hetente többször jártam a Szépművészeti Múzeumba, ezeket a festményeket órákig néztem. Talán ezek hatására értettem meg, hogy mit jelent pontosan a részletek expresszivitása”. Ez a tudás sokáig lappangott benne, majd 1994-es diplomamunkájában, a Földgömb-sorozatban tört felszínre. Erről egy korábbi interjúban így mesélt: „A Földgömb-sorozat festészetileg ellenkezett az azt megelőző és a mostani stílusommal is. Síkszerűbb, visszafogottabb módon ábrázoltam egy a Kartográfiai Vállalat által gyártott földgömböt, négy különböző látószögből, a sematikus világűr bársonyhatású, monokróm ultramarinkék hátterében, a Földet olajfestékkel, a világűrt porfestékkel festve. Majd úgy éreztem, váltanom kell. (...) ’95 decembere óta festek madártávlatos képeket. Városképekkel kezdtem, mezőgazdasági tájakkal folytattam, aztán visszatértem a városokhoz, majd megint a mezőgazdasághoz”.
Baranyai mesél még a régi időkről, közben átmegyünk egy szűkebb helyiségbe, ami tulajdonképpen a dohányzó. Miközben rágyújt egy cigarettára, megmutatja, hogy milyen elképesztő kilátás nyílik a budai hegyekre, nekünk pedig világos lesz, hogy miért is kezdte a művész tájakban megfogalmazni társadalomkritikus gondolatait.
Fotók: Hegyi Júlia Lili
