Műteremlátogatás Csató József festőnél

Nettó három perc alatt jövök lázba attól, amit látok. Az új festmények igen izgalmasak, az pedig külön öröm, hogy még olyat is láthatok, ami épp készülőben van. Csató meséli, hogy azon a vásznon, amelyen most dolgozik, eredetileg teljesen más jelenet futott: kedves figurák esernyőkkel. Ám nem volt vele elégedett, ezért elkezdte átfesteni, a kedvelt részeket meghagyva. A kompozíción jelenlegi állapotában nagy étkezőasztal látható mindenfélével megpakolva, ám az előző verzió emberalakjai az abrosz alatt továbbra is ott kuksolnak, ami nemcsak komikussá teszi a jelenetet, hanem gyerekkorunk azon estéit is megidézi, amikor a szüleink a nagyon unalmas rokonokat vagy barátokat hívták át vacsorára, mi pedig úgy ítéltük a legjobbnak, ha az asztal alatt játszunk.

Csató képei az efféle játékok miatt kerülnek közel hozzánk: mert bár tele vannak művészettörténeti referenciákkal, egy pillanatra sem akarnak túl szigorúak lenni. Csató sem karót nyelt figura. Karakterének zsenialitását az adja, hogy a szerepét maximálisan komolyan veszi ugyan, mégis képes megőrizni lazaságát. Hogy bár a műterembe lépve minden egyes alkalommal bele kell helyezkednie a pozíciójába, minden egyes művel és műben újraértelmeznie művészetét, önmagát, nem akar belehalni festő voltába.

Bár óriási súlya és tétje van annak, amit csinál, egy pillanatra sem válik tőle görcsössé. Úgy érzem, mintha fürdene ebben a helyzetben. Még attól sincs igazán befeszülve, hogy épp kiállításra készültében raboljuk az idejét. Mutogatja a képeit, zenét kapcsol be, majd kényelmesen beleheveredik a tér közepére állított napozóágyba. Nem szokta előre megtervezni, hogy merre halad a festészete, mondja. Nem is tudná, mert hamar beleun dolgokba, és emiatt olykor egészen más utak nyílnak a korábban kitaláltak helyett.

Csató intuitív alkat: hagyja, hogy a hangulata, az impressziói vezessék az alkotás során. Nem készít vázlatokat. Vannak ugyan füzetek, amelyekbe rajzol, de a rajzaiból sosem lesznek egy az egyben megfestett kompozíciók, hanem több vázlat elemeiből gyúrja össze a vászonra kerülő képet. Akvarelleket is fest, de azokat teljesen külön kezeli a nagyméretű műveitől. A színekről érzéssel dönt, ezért felmerül bennem: ha ennyire a megérzéseire hagyatkozik, akkor honnan tudja, mikor van készen egy kép? „Ha már nem idegesít, akkor elkészült,” válaszolja.

Arra azonban figyel, hogy korábbi munkák ne legyenek a térben, amikor fest. „Ha valamiben benne vagyok, akkor általában nincs előttem más vászon, csak amin épp dolgozom. Máskülönben elvonná a figyelmemet a többi kompozíció, zavarnának.” De nemcsak kép, hanem tárgy és eszköz sincs sok ebben a napfényes műteremben. „Ez a helyiség nem fűthető, ezért a téli időszakokat az Elnök utcában töltöttem. Mivel folyamatosan ide-oda költözködtem, alaposan át kellett gondolnom, hogy mikor mit viszek magammal. Emiatt idővel egyre kevesebb cuccom lett, kiszelektáltam a felesleges eszközeim, tárgyaim.” Mivel az Elnök utcai műterem megszűnt, a tavalyi telet már itt töltötte, de sátrat vert fel a műteremben, amit ki tudott fűteni, így az alkotás zavartalanul folyhatott.

És bár ez nem túlzsúfolt műterem, az asztalon egyre-másra apró tárgyakat fedezek fel. „Van, hogy csinálok ilyen mütyüröket, amiket aztán nem dobok ki, mert úgy gondolom, hogy egyszer még használni tudom őket valamire.” Pár kavics, csigaház, apró papírfecni, száraz növény, aprópénz hever előttem. „Régen, amikor kollázsokat csináltam, mindent összehordtam. Sokat jelentett, amikor azt a korszakomat lezártam. Felszabadító, hogy már nem kell úgy tekintenem minden egyes hétköznapi tárgyra, hogy műalkotássá válhat. Amikor ezt kiöltem magamból, akkor jutottam el arra az útra, amin most haladok.”

Feltűnően nagy a tisztaság, jegyzem meg, Csató nevetve mondja el, hogy épp egy hete festette újra a műterem padlóját, amúgy nem szokott ennyire steril lenni. „A festés nálam eléggé expresszív módon zajlik. Olykor beletörlöm az ecsetet a falba, meg fröcskölök mindenfelé. Ugyanakkor az alkotásnak sok rétege van nálam: a vadságot időszakosan felváltja a higgadtság. És mivel elég nagy a beszédigényem, nemcsak csinálni meg nézni szeretem a képeimet, hanem beszélni is róluk.”

Ez azért is érdekes, mert Csató alapvetően absztrakt indíttatású, és bár mi erősen narratívnak látjuk a munkáit, ő absztrakt foltok egymásmellettiségéből megszülető kompozíciókként tekint rájuk. „A narratíva csak a néző fejében születik meg. Persze nagyon boldogan hagyok ennek teret. Megágyazok neki, de nem ebből a szándékból alkotok. Szerintem a rossz művészet éppen az, ha a festő rá akarja tukmálni a történetét a nézőre. Bezárnám magamat egy szobába, ha narratív jeleneteket akarnék összerakni.”

A tempóról is beszélgetünk. Elmondja, hogy szereti, amikor gyorsan, sok véletlenből születik valami, de biztosabbnak érzi, ha lassabban jut el egy kép végére. „Ezzel a készülő munkával például már egy hete úgy vagyok, hogy nézem-nézem, aztán néha odakenek valamit.” Nem biztos, hogy a néző számára az lesz a jó kép, amin a festő többet izzadt, mondom. Abban viszont egyetértünk, hogy a bátor húzások mind a képet, mind az alkotói pályát előrelendíthetik. „Én megbolondulnék, ha mindig ugyanazt kellene csinálnom, de persze olyan is van, aki biztonsági játékból mindig a jól ismert receptet keveri ki. Ez is működő irány, látjuk.”

És bár Csató évek óta egészen sajátos nyelven szólal meg, amit jobb híján a neobrutál-neoprimitív-neonatív hármassággal jellemezhetnénk, e szókincsen belül azért bőven akad mindenféle változat, kilengés meg evolúció. Olykor egészen szürreális, groteszk figurákat pakol egymás mellé, amelyek a gyermekrajzokhoz közelítenek, és a néző cukiságmérője kileng a láttukra. A poénos, fesztelen kompozíciókon nem nagyon látszik a szervezőelv. Mint egyszer Hornyik Sándor írta Csató művészetéről: „Olyan, mintha a rendszer kategorikus határai eltűnnének, hiszen gyakran felismerhetők növényi vagy állati fragmentumok, máskor viszont absztrahált szemek és csendéletszerű összeállítások is felbukkannak.” Kaotikus, ironikus, laza kompozíciók ezek, amelyek összevissza ugráltatják a néző tekintetét.

Készít olyan képeket is, amelyek tele vannak művészettörténeti referenciákkal meg prehistorikus utalásokkal. Szintén Hornyik írta róla: „Csató tulajdonképpen éppen a formák és a megformálási módok nyitottságára épít. Szereti, ha »alakjai« egyszerre több dologra is utalnak, mert a nyitottság egyúttal dinamikát, vagy, ha tetszik, életet, bioromantikus értelemben vett életerőt (entelekheiát) is jelent. A megformálás nyitottságát csak tovább fokozza egy sajátos »fordított perspektív« is. (...) Az a technikai folyamat, hogy Csató először a formák festői anyagából visz fel egységes felületet a vászonra, majd arra festi rá alakzatonként a hátteret. Így végezetül a később felfestett háttér takarja el vagy metszi ki magukat a formákat, amelyek ráadásul egy pasztózus, gipsszel dúsított és kaparással vitalizált felületből rajzolódnak, sőt domborodnak ki.”

És van most egy olyan kompozíciója, amelyen Keith Haring figuráira emlékeztető vonalak és motívumok jelennek meg. „Tulajdonképpen megállított rajzocskákról van szó, amelyek érdekes szövetet alkotnak. Lehet, hogy ezek a vonalak valamiképpen beépülnek majd a képeimbe. Még nem lehet tudni.”

Csató egyébként éppen húsz éve koptatja e műterem padlóját. Még főiskolásként került ide, miután kiállított az Artusban. A Képző utolsó évét már itt töltötte. „Igen kivételes helyzet volt annyira hamar saját műteremhez jutni” – állapítja meg, majd elmeséli, hogy az első években sokat üldögéltek együtt a többi Artus-lakóval. „A többiek nem értették, hogy mikor készülnek a képek, mert mindig lent voltam és szórakoztattam őket.” Ma már nincs idő erre, mert Csató családapa, ami rutint csempész az alkotómunkába. „De nálam korábban sem volt az, hogy kizárólag festőművészként identifikáljam magam. Hiszen az alkotó mellett még annyi minden más is vagyok.” És mivel ma már jobban be kell osztania az idejét, akkor is bejön a műterembe, ha csak egyetlen órát tud itt tölteni. „Vásznat annyi idő alatt is fel lehet feszíteni, vagy elő tudok készülni a másnapi munkához.”

Bár itt sokan alkotnak egymás mellett, mindenki elvonultan dolgozik. „Szívesen beszélgetünk olykor, de egymás munkájába nem szólunk bele. Nem is nagyon lehetne, hiszen elég sokfélék vagyunk. Sokféle alkotói nyelv és pálya csoportosul az Artusban. Csak a közvetlen műteremszomszédommal, Knyihár Bencével szoktuk egymás munkáit megvitatni. Olykor. Néha.”

Csató ma már maximálisan munkahelyként tekint a műtermére. „Bár itt a napozóágy, hencseregni sem nagyon szoktam, mert akkor nem haladnak a képek.” Nagyjából ez a pillanat az, amikor észbe kapok, hogy már több mint két órája itt vagyok, és még legalább ugyanennyit el tudnék itt tölteni. De a képnek haladnia kell, hiszen mindjárt kiállítás. Ezért aztán lelépek. Őszintén bízva abban, hogy máskor is jövök még ide.

Fotók: Hegyi Júlia Lili

#műteremlátogatás