Nem igazán jellemző, hogy egy V. kerületi nagypolgári lakásba benyitva műterem tárul elénk. Nemes Márton ilyenben alkot. Mivel az év nagy részében New Yorkban tartózkodik, és csak a téli hónapokat tölti Budapesten, praktikus, hogy a magyarországi műterme az otthona is legyen. A hálószobájából kilépve egyből az alkotótérbe jut, ami most zsúfolásig tele a művekkel, eszközökkel és egyéb tárgyakkal. Marci pakol, épp készül vissza New Yorkba, de nekünk az utolsó utáni pillanatban sikerült még beugranunk hozzá.
Miközben matéteát főz, elmeséli, hogy 2020 nyarán talált rá erre a lakásra: Londonban élt akkor, de felkérték egy budapesti kiállításra, és egyértelmű volt, hogy jobban megéri a munkákat itthon elkészítenie, mint kintről hazaszállíttatni őket. Több műtermet is megnézett; volt, ahol egy ideig lehorgonyzott, de hosszú távon nem vált be. Végül arra jutott, hogy nem muszáj konkrét műteremben gondolkodnia, hiszen lakást is bérelhet, amit a céljainak megfelelően rendez majd be. Majd azonnal rátalált erre a háromszobás lakásra, amelynek ablakai az Egyetemi templom tornyaira néznek. Az ingatlan az otthon és az alkotótér izgalmas fúziója, amelyben most egyszerre lehetek jelen barátként – aki átugrott egy teára – és esztétaként, aki a rengeteg műtárgy láttán egyik ámulatból a másikba esik.
Az első wow-élmény a folyosón fogad, ahol a klasszikus egész alakos tükör helyett The Void Paintings című sorozatának egyik darabja szerepel, amelyben – a mű közepén lévő acéllemezben – ugyanúgy meg tudom nézni magam, mint egy tükörben. Emellett egy Bánki Ákos-festmény látható, és további alkotók, például Bozó Szabolcs vagy Hencze Tamás műveit is felfedezem, amikor tovább nézelődöm. Mint elmondja, fontos a számára, hogy a mindennapi munka során is művekkel legyen körülvéve, ezek ugyanis alkotásra ösztönzik. A korábbi sorozatainak is szerepel itt egy-egy darabja, amelyek szintén ihletforrások lehetnek, de egy-egy szériából amúgy is mindig megtart egy művet. Ez később lehetővé teszi majd, hogy megrajzolható legyen az út, amelyet az évek során bejárt.
Miközben erről beszélgetünk, megtudom, hogy egyre inkább azt a keserüi magatartást érzi sajátjának, ami a labirintusmotívummal írható le. Ide-oda bolyong az egyes motívumai között, amelyek időről időre újra felbukkannak sorozataiban. Semmi sem lezárt, minden bármikor újragondolható és folytatható. Mostanában egyébként is sokat foglalkoztatja, hogy miért vonzódnak az emberek még mindig a művészethez.
„A művészet funkciója a 21. században nem más, mint hogy láthatóvá tegye a különféle marginális csoportokat. Én azonban európai fehér férfiként egyetlen kisebbséghez sem tartozom.”
Éppen a metropoliszba költözése idején kezdett el azon gondolkodni, hogy mi a szándéka képek létrehozásával. A hatás az, ami érdekli: „Azt szeretném elérni, hogy a munkáimat nézve meditatív állapotba kerüljenek az emberek; megpihenhessenek és kiüríthessék az elméjüket. A cél az, hogy a műveim befogadása ugyanazt a transzcendencia élményt váltsa ki, mint amit a középkorban az emberek a gótikus falfestmények vagy szárnyasoltárok nézése során tapasztaltak meg.”
A texasi Rothko Chapelt nevezi meg igazodási pontként, majd elárulja, hogy a biennálés projektjét is hasonlóan képzeli el. „Szeretnék a térbe kanapékat elhelyezni, amelyekre az emberek le tudnak ülni, amelyeken meg tudnak pihenni. A munkákból áradó rezgések pedig azt a célt szolgálják, hogy lecsendesítsék és kiszakítsák őket a valós térből és időből. Katarzisélmény kiváltására teszek kísérletet. Azt szeretném, ha ezek az alkotások zsigerileg hatnának a befogadókra. A fényhatások, a légmozgás és a hang együttesen teszik teljessé az érzékelést.”
Sokat beszélgetünk még a biennálés projektről, amihez ősszel lát neki, ahhoz azonban nyilvánvalóan kicsi lesz ez a tér, ezért valamilyen nagy csarnokot kell majd keresnie, ahol az installációkat létrehozhatja. „Korábban a nagyobb munkáimat mindig a kiállításban láttam először összeszerelve, ám ezt most nem lehet megtenni. A monumentális munkákat is teljesen össze kell állítani, mielőtt az elemeket a velencei magyar pavilonba szállítják.” Heroikus munka lesz, ez előre látszik, de addig még más kiállításokra is készülni kell.
Közben előkerül a Google Maps, és Marci megmutatja, hol van a New York-i műterme. A 125. utca magasságában álló, Hudson melletti ezer négyzetméteres, háromszintes épület az – rendesen leesik az állam, amikor meglátom. Ott aztán van hely, mondom nevetve. Nemes befogadta néhány művészbarátját, és rezidenciaprogram-szerűen külföldi alkotókat is vendégül lát odakint. A csarnokban minden munkát el tud végezni, és mindent saját kezűleg készít el, semmit sem bíz másra. Budapesten ez másképp megy: a lakásműteremben főként kisebb feladatokat oldanak meg, és az összeszerelések zajlanak, az egyéb munkákat pedig külső helyszíneken kell elvégezni. Az egyik szobában azért elfért egy kisebb fújókabin, de itt csak vízbázisú festékekkel dolgozik, a mérgező ipari alapanyagokkal máshol.
Érdekel, hogy milyen a New York-i művészlét, ő pedig elmeséli, hogy ott tapasztalta meg igazán, milyen magányosnak lenni. Nincsenek közösségek, talán épp emiatt kezdett egyre inkább befelé figyelni, meditálni járni, és közben kérdéssé tenni a művészetét. Arra jutott, hogy a válaszokért nem kell messzire mennie, hiszen minden ott van a szeme előtt. Beépülőben van az ottani szcénába. A megnyitókon galeristák és szakemberek is jelen vannak, kapcsolatépítés céljából érdemes részt venni az eseményeken. Novemberben saját kiállítása lesz a New York-i Elijah Wheat Showroomban.
Aztán a tengerentúlról visszatérünk a budapesti helyszínre. Előveszi néhány munkáját, és elmagyarázza, melyik festék mit tud. Igyekszem a lehető legtöbb dologhoz hozzányúlni, ritkán adódik ugyanis lehetőség ennyi Nemes Márton-műtárgyat megérinteni, ki kell használni a pillanatot. Az egyik sarokban vászoncsíkokat veszek észre; 10–15 centis darabokat, egy-egy mű lehulló darabjait, amelyek a sorsukra várnak. „Ezeket is fel szoktam használni: rá tudom őket feszíteni a képkeretekre, vagy be lehet építeni újabb műtárgyakba” – magyarázza. Egyébként is nagy gyűjtőgető: nem dob ki semmit, hiszen sosem lehet tudni, hogy mikor mi kellhet éppen az alkotáshoz.
És bár ebben a lakásban rengeteg minden össze van zsúfolva, nem érzem úgy, hogy rám nehezedne a tér. Sőt: a rengeteg Nemes Márton-műtárgy, bár nincsenek a falakra installálva, úgy hatnak, mintha kiállításban lennénk. Őrületes rezgése van ennek a műteremnek: a sok kép egyszerre nyugtat meg és pezsdít fel. Ugyanazt érzem, mint Nemes tavalyi, acb gallerys, Napba nézni csukott szemmel című kiállításán. Kicsit itt is sikerül kiszakadnom a valóság tébolyából, és megéreznem a saját jelenlétemet. A műterem pulzálása-lüktetése önfeledtté és felszabadulttá tesz. Nehéz elhagyni a lakást, és az esőáztatta valóságba kilépni.
Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
