Műteremlátogatás Simon-Mazula Tibor festőművésznél

A festő nemrégiben költözött ide, és bár mindössze tizenegynéhány négyzetméter a műterme, minden adott benne a szabad alkotáshoz.

„Egy festő ritkán dolgozik ideális körülmények között, de az évek során megtanultam, hogy igazából bármilyen térben lehet alkotni. A Nyolcésfelet különösen kedvelem, mert nagyon hasonlít ahhoz a kaliforniai épülethez, ahol korábban béreltem a műtermem”, mondja Tibor, aztán azt kezdi mesélni, hogy milyen extrém környezetekben festett már korábban. Például az amerikai albérletük garázsában, ahol minden alkalommal helyet kellett csinálnia a festéshez. Volt már műterme udvar is, Dubajban pedig egy galéria hátsó részében dolgozott.

Itt pedig bármerre fordulunk, festménybe botlunk. Kérdezem is, hogy ő, akinek a képein annyira fontos a fény és a tér, hogyan képes ennyire közelről festeni. Nem kell távolabb lépnie a képtől, hogy lássa, összeállt-e a kompozíció? Mint mondja, megedződött már a szeme, meg érzi is, hogyan kell úgy komponálnia, hogy a pasztózusan felvitt színfoltokból messziről kirajzolódjon a tér és az alak. „Olykor viszont le is fotózom a képeimet, mert akkor más dimenzióban látom őket, és ez segít, hogy észrevegyem, melyik részen kell még dolgoznom” – teszi hozzá, majd elárulja: ez a módszer arra is jó, hogy gondolkodjon a festményen, amikor nincs a közvetlen közelében. „Az agyam egy szelete mindig a festményeken dolgozik, ugyanakkor nem tudok folyamatosan itt lenni a műteremben – ezért is fontosak ezek a fotók. Nézegetem őket, aztán pedig jegyzeteket készítek, hogy amikor megérkezem, tudjam, mivel kell folytatni a munkát. Sőt, olykor be is karikázok részeket ezeken a fotókon, hogy tudjam, mi az, amihez már nem szabad hozzányúlni.”

Olyan is van, hogy egy képet félretesz, pihentet, mert úgy érzi: két ecsetvonás még hiányzik róla. De ahhoz, hogy rájöjjön, melyek azok, kell egy kis idő, hogy ne lássa az adott képet. Most három munkán dolgozik egyszerre, ezek mind a falon lógnak. Általában nem zavarja, ha látja őket, néha viszont valamelyik annyira idegesíti, hogy inkább a fal felé fordítja vagy elpakolja.

„Ezt például most eltenném, mert nagyon zavar, de egyelőre még szárad” – mutat az egyik festményére, amelynek közepén női alak áll. Tibor a kezében levő csendéletre néz, majd ezt mondja: „Az én esetemben a szimmetrikus kompozíciók valamiért kevésbé működnek. Erősebbek azok, amelyeknél ez a nagyon erős harmónia felborul”. Lehet, hogy mivel ő filmmel és fényképezéssel is foglalkozott, talán egészen másképpen komponál akkor is, ha vászonról meg olajfestékről van szó. Ha ugyanis alaposan megnézzük a munkáit, a képkivágatai szokatlannak és esetlegesnek tűnnek. Sokszor úgy érezzük, mintha véletlenül exponált fotót látnánk. De éppen ez adja a varázsukat, hiszen a hétköznapok jelentéktelennek tűnő pillanatait örökítik meg. A jelen valósága, a pillanat őszintesége mutatkozik meg rajtuk. Ettől nagyon légiesek és átmenetiek, és Tibor ezt a hatást még inkább felerősíti azokkal az újfajta olajfestékekkel, amelyekkel nemrég kezdett kísérletezni.

„Egy ideje barátkozom a glazúrral, amit jobban lehet kenni, és fokozza az áttetszőséget is. Emiatt, bár ugyanúgy sok rétegből építem a képeimet, mostanában nem lesznek annyira pasztózusak vagy falszerűek, mint a korábbiak.” Viszont sokkal többféle anyagi minőség jelenik meg rajtuk: az egyiken annyira vékony a réteg, hogy átüt az alapozott vászon, máshol az alkotó védjegyévé vált vakolatszerűség érhető tetten, de olyan alkotás is van, amelyen fényes felületek képződnek. Én például az egyiken eldörzsölt pasztellkrétás felületekre emlékeztető részleteket fedezek fel.

„Az olajjal finomra lehet hangolni a tónusokat” – mondja, majd azt hangsúlyozza, hogy neki tulajdonképpen maga az olajjal való játék a festészeti koncepciója. „Az olaj számomra óriási univerzum, amiben még ennyi év után is fel tudok fedezni újdonságokat. Az nem fontos számomra, hogy a kép jelentsen valamit. Úgy érzem, hogy a fogalmisággal elveszítünk valamit, ami a festmény tulajdonképpeni esszenciája.

A képet szerintem érezni kell, át kell venni a rezgéseit, ezt pedig a karosszérialakatostól a brókeren át az esztétáig bárki meg tudja tenni, ha elég érzékeny hozzá.

Ha elkezdjük kutatni a jelentést, akkor eltereljük a fókuszt arról, amitől tulajdonképpen festmény lesz a festmény. Ez pedig a színtiszta anyagisága.”

Tibor előszeretettel kísérletezik az anyagokkal: vulkáni hamut meg csontport kever az olajfestékbe, máskor pedig olajat önt a felületre, hogy megnézze, hogyan oldódik fel a már megszáradt réteg. A vásznat is ő alapozza, olykor durvább, máskor finomabb alapfelületet képezve. Mivel számára az olajjal való játék a lényeg, nem kiállítási anyagokban gondolkodik: festészete lassan és szinte átmenetek nélkül alakul.

E munkái a novemberi tajvani kiállítására készülnek. Nincsenek rámára feszítve, mert így egyszerűbb lesz szállítani őket. Ezt az alkotási módot is épp most tanulja. A rugalmassága miatt komfortosabbnak érzi, ha a felfeszített vászonra fest. A fatáblára szögelt vászon másképpen működik, ha festék kerül rá, ezt még szoknia kell. Farostlemezre sosem tudott festeni: annak merevsége és ridegsége korlátozza az alkotásban.

Körbenézve úgy látom, hogy a legújabb munkái mintha színesebbek lennének, mint a korábbiak. Mint megtudom, a régebbieket is ennyire élénk árnyalatokkal indította, csak aztán szürkékkel és fehérekkel visszavette az intenzitásukat. Most azonban egyre inkább úgy érzi, hogy szabadon engedheti a telített tónusokat. Változás még, hogy megjelentek a munkái között az enteriőrök. Már legalább egy éve izgatja, hogy belső tereket fessen figurák nélkül. És bár hiányzik róluk Diána, a múzsa, a női alak, aki/amely eddig jellemzően minden festményen ott volt, így is érezni rajtuk az emberi jelenlétet.

Az otthagyott tárgyak: pohár, táska, gyümölcskosár vagy csokorba rendezett virág mind arról mesél, aki most épp nincs jelen a képen.

Ezekre az enteriőrökre vonatkozóan viszont szembetűnővé válik komponálási módszere. Tibor festőként sem engedi el matematikusi mivoltát: minden kompozícióját az aranymetszés szabályai szerint, milliméter pontosan megszerkeszti, mielőtt festeni kezdi. „Ez számomra támpontként szolgál, egyensúlyi helyzetet teremt a kép terén belül, ugyanakkor szabadon el is térek tőle, ha az intuícióim más irányba terelnek. Ez a geometrikus szisztéma megadja a kép struktúráját, segít az arányok meghatározásában, rendszert ad a kompozíció alá, viszont olykor teljesen felrúgom a szabályait. Csak addig fontos, amíg engem szolgál, nem hagyhatom, hogy a rabszolgája legyek.” Fotókat is használ a kompozícióihoz, amelyeket aztán digitálisan átalakít. Így születnek meg a képek és lesznek egyszerre valóságosnak és fiktívnek hatók.

És bár szerkeszt és tervez, festési attitűdje inkább intuitív és expresszív, mint kiszámított. „Olykor teljesen elszabadul a pokol: közvetlenül a képre nyomom a festéket, amit ott keverek ki, majd elkaparom, visszatörlöm. Gyakran festek az ujjammal és a kezemmel; szeretem, ha közvetlen kapcsolatban vagyok az anyaggal.” A vásznat néha ledobja a földre, papírokat szór szét, dübög és dobol (egyébként valóban tud dobolni is), aztán pedig reneszánsz festőkhöz hasonlóan elkezd sokkal finomabban és pepecselősebben dolgozni. Arra azonban vigyáznia kell, hogy ne dolgozza ki túlságosan a képet, mert akkor az eredmény túl kifinomult lesz, attól pedig elnehezül a kompozíció. „Olyankor el kell dolgozni az egészet, hogy újra jó legyen”, mondja.

Szerinte a kép folyamatos áramlásban létezik: „Haladsz vele, majd eljöhet egy olyan pont, amikor túldolgozottá válik, viszont utána, ahogy tovább dolgozol rajta, egyszer csak megint jó lesz. Éppen ezért sosincs kész egy kép, mindig csak aktuális állapota van, amihez bármikor hozzá lehet nyúlni.”

Kísérletezések sokasága és tévutak sora alakítja, fejleszti a festői nyelvet, emiatt soha nem ijed meg attól, ha rossz kép kerül ki a keze alól. „Szerintem a művész folytonosan cirkulál maga körül; olykor messzebre jut, aztán kisodródik, de végeredményben mégiscsak koncentrikusan épül egy alkotói hang vagy pálya”.

A beszélgetés végére Csontváry is előkerül, mivel sikerül megtalálnom a párhuzamot az egyik műtermi enteriőr meg a Taorminai naplemente között. Ennek nyomán kiderül: részben a „cédrusfestőnek” köszönhető, hogy Simon-Mazula is a képzőművészet irányába indult el. „Kamaszként egy Csontváry-kiállítás akkora hatással volt rám, hogy eldöntöttem: én is ezt akarom csinálni.”

Fotók: Csákvári Zsigmond / Kultúra.hu