A művész, akit üldözött a szerencse

Festészetének fő vonalát a jazz képezi, vagyis az 1960-as évektől folyamatosan alkotott jazzképek sorozata. Miért áll önhöz ilyen közel a jazz?

A jazzben a szabadság szimbólumát fedeztem fel. A jazz improvizatív műfaj, egyszeri és a közönség beleszólásával jön létre, tehát magában hordozza a szabadságot, emellett pedig az esetlegessége, szabálytalansága is nagyon vonzó volt számomra. De azt is el kell mondanom, hogy engem a pályám során rengeteg jazz-zenész segített.

Ugyanakkor egyik kiállítását, mely 1968-ban lett volna látható az Eötvös-klubban, épp a jazz miatt tiltották be.

Szégyellném magam, ha még egy betiltott kiállításom se lett volna abban az időben. Ez nekem járt! De az említett ?68-as kiállítás valóban a zenei igazodásom miatt lett betiltva, hiszen én mindig is jazzkedvelő voltam, akkor azonban ez nem volt ildomos. Ennek a kiállításnak az ünnepi megnyitóján a magyarországi jazz-zenészek közül Gonda Jánostól kezdve mindenki ott volt. Nagy sikerrel le is zajlott a megnyitó, majd a klub akkori igazgatója, Balázs-Piri Krisztina közölte velem, hogy ?ez a kiállítás nincs?. Hogy őszinte legyek, ez nem bosszantott annyira, de ami egy korábbi kiállítás kapcsán történt, az már igen. A Jazz és festészet című, budafoki tárlatról beszélek, melynek megnyitójára sokakat meghívtam. Még a televíziót is! El is jött Vajek Judit ? aki akkor kezdő riporter volt ? és készített egy anyagot a megnyitóról, ahol élő jazz szólt. Miután lement a riport a Hírekben, Vajek Judit felhívott engem és elmondta, hogy emiatt ő fegyelmit fog kapni és meglehet, hogy ki is rúgják. Ez volt az a pont, amikor leültem és írtam egy hatoldalas levelet Aczél Györgynek, belefoglalva az évek alatt elszenvedett sérelmeimet, valamint azt is: ?kikérem magamnak, hogy rajtam keresztül belerúgjanak valakibe?. Aczél azt írta, hogy ő próbált válaszolni a levelemre, de úgy látta, abból tanulmány születne, és mivel úgy érzi, én sem zárkózom el a személyes találkozótól, hívjam fel a titkárnőjét és beszéljek meg vele egy időpontot. Ő vár engem.

A személyes találkozás alkalmával választ kapott arra, mi volt a gond a kiállítással?

Aczél elmondta, hogy tisztában van vele, milyen jól vagyok kvalifikálva, a tehetségemet se kérdőjelezi meg, csak hagyjam a fenébe a jazzt! ?Hiszen már Ilja Ehrenburg is megmondta, hogy a jazz nem művészet.? Én pedig azt feleltem, hogy ?ebben nem értünk egyet?.

A találkozásunk után volt a Nemzetközi Ifjúsági Jazz Fesztivál Nagykőrösön, amelyre meghívtak, hogy állítsam ki a jazz témájú képeimet. Meg is kaptam minden szükséges engedélyt, és vártam a teherautót, hogy elvigyék a képeket a kiállítás helyszínére, de az autó nem jött. Helyette értesítettek telefonon, hogy nem jönnek a képeimért, mert a kiállításom be van tiltva. Megtudtam, hogy a Pest Megyei Tanács Kulturális Osztálya tiltotta be, hosszas telefonálgatás után azonban kiderült, hogy tévedés történt, és nyugodtan megtarthatom a kiállítást. A tanácsnál azzal érveltek, hogy a saját érdekemben akadályozták a kiállításom létrejöttét, mivel engem többre becsültek, minthogy összekeveredni hagyjanak egy ilyen kétes értékű dologgal, mint a jazz. De végül is a kiállítás megvalósult. A helyi művészek tiltakoztak a tanácselnöknél, mivel a kiállításommal elzártam őket egy szereplési lehetőségtől, de mivel köztudott volt az Aczéllal történt levelezésem Vajek Judit ügyében, a tanácselnök úgy vélte, hogy engem Aczél támogat. Ma ez humorosnak tűnik, de az a kor valóban ilyen volt.

Ezt mutatja az is, hogy bár lett volna rá lehetősége, mégsem találkozhatott Salvador Dalíval.

Főiskolás koromban eléggé szürrealista beállítottságú voltam. Nagyon szerettem Salvador Dalít, mindent olvastam tőle és a mai napig meggyőződésem, hogy ő volt a 20. század legizgalmasabb, legérdekesebb embere. Óriási lehetőség volt már az ígérete is annak, hogy találkozhatok vele. A bécsi Fuchs Galériában lett volna kiállításom 1966-ban, ott találkozhattunk volna, ez a vágyam azonban nem valósult meg, mert nem kaptam útlevelet. Számomra ez olyan nagy csalódás volt, amit mindig cipeltem magammal. Még most is fáj, mert ezt nem én rontottam el.

Sőt nagyon tudatosan építette a pályáját. Négyévesen már fotózott, ötéves korában pedig eldöntötte, hogy festő lesz. Hogyhogy ilyen korán magával ragadta a festészet világa?

Tulajdonképpen nagyon egyszerű lenne ezt úgy megmagyarázni, hogy azért, mert az apám is festő volt, de őt nem is ismertem, úgyhogy ez nem befolyásolt engem. A nagyszüleim neveltek fel, a nagyapám órás volt, ugyanakkor nagyon szerette a festészetet és minden hétvégén elvitt magával a Szépművészeti Múzeumba ? akkor még nem tudta, hogy ennek milyen következménye lesz? A kiállított festmények rendkívül tetszettek és akkor arra gondoltam, hogy ha csak egy vágyam teljesülhet az életben, legyen az, hogy olyan műveket tudjak festeni, amilyeneket ott láttam. Soha nem is rajzoltam kerekecske gombocskákat, illetve olyan dolgokat, amiket általában a gyerekek, hanem a múzeumban látott képek hatására azonnal figurális rajzokat készítettem.

Milyen rajzok voltak ezek? Milyen témák foglalkoztatták, mikor gyermekként rajzolni kezdett?

Minden, ami körülvett: történések az utcán, a háború eseményei. Ezek között tehát voltak borzalmas események is, melyeket én lelkesen illusztráltam. Főként a folyosó falára rajzoltam, amiért a nagyanyámat nagyon megszidta a házmester. De én büszke voltam ezekre a rajzokra, sőt. Kicsit szomorú vagyok amiatt, hogy ezeket a házakat azóta renoválták, és eltűntek a gyerekkori rajzaim. Úgy emlékszem, elég jól álltam hozzá ehhez a dologhoz. Meg is voltam győződve róla, hogy jól tudok rajzolni. Például az elemi iskolában, ha valami értékes dolgot akartam adni a tanító nénimnek, akit kedveltem, rajzoltam neki valamit ajándékba, mert azt tartottam a legértékesebbnek. Ezen a téren mindig is magabiztos voltam.

A tanulmányai is ezt bizonyítják: a Magyar Képzőművészeti Főiskola előtt ugyanis már képművészeti gimnáziumba járt.

Így van, képzőművészeti gimnáziumba jelentkeztem, ezt követően viszont sajnos nem vettek fel a főiskolára. Helyette bevonultam katonának. Úgy vélem, nem baj, ha az embernek az életében nem megy minden olajozottan, mert mindennek megvan a maga tanulsága. Mégis azt mondom: a Honvédségnél eltöltött időre úgy tekintek, mint amit elloptak az életemből.

Ahogy említette, nagyon fiatalon megmutatkozott a tehetsége. Volt, aki már korán felfigyelt önre és megjósolta, hogy nagy festőművész lesz?

Azt hiszem, én magam döntöttem el, hogy az leszek. Szóval nem kellett túlzottan bíztatni. Sőt én bármilyen tanács nélkül is éreztem, hogy ez nekem sikerülni fog.

A tehetségről szólva: ha az ember tehetséges, az nagy áldás, de ha nem társul mellé szerencse is, akkor minden hiába. Nem szeretem elhallgatni a tehetségemet, ahogy azt sem, hogy nagy szerencsém is volt. Rengetegszer kerültem olyan helyzetbe, hogy már majdnem elértem valamit, de az utolsó pillanatban mégsem sikerült. Ugyanakkor, mikor megállapítottam, hogy ?itt a vége?, mindig adódott egy újabb lehetőség.

Az, hogy felismerte a saját tehetségét, adott önnek magabiztosságot ahhoz, hogy a nehézségek ellenére is kitartson a festészet mellett?

Tulajdonképpen igen. A festészet, a rajz mindig az életem része volt. Még a katonaságban is. Ott is kiváltságos helyzetbe kerültem azáltal, hogy tudtam rajzolni, festeni. Tudniillik készítettem egy portrét az ezredparancsnok feleségéről, így aztán rögvest megkülönböztetett bánásmódban részesültem. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a katonaságban a megalázás már az első pillanatban elkezdődött, mikor mindenkit kopaszra nyírtak. Nos, mikor én megfestettem az említett portrét, az ezredparancsnok mindenáron fizetni akart érte, én viszont azt mondtam, hogy ha köszönetképpen kedvezni szeretne nekem, akkor intézze el, hogy többé ne vágják kopaszra a hajam. Azt felelte, hogy ez nagyon nehéz dolog, majd végig vette, milyen katona is vagyok. Sorolta, hogy harckocsivezetés kiváló, lövészet kiváló, majd megállapította: ezek szerint kiváló katona vagyok, ez pedig feljogosítja arra, hogy eleget tegyen a kérésemnek és elintézze, hogy többé ne nyírjanak kopaszra. Én voltam az egyetlen, akinek ez megadatott, úgyhogy a többiek rendkívül utáltak. Ez azonban nem zavart, sőt. Számomra az mindig öröm, ha utálnak, hiszen ez azt jelenti, hogy több vagyok. Ez a tudat engem a mai napig segít.

Mikor aztán 1957-ben bekerült a főiskolára, nagyon céltudatosan átkérte magát egy másik osztályba. Mi volt ennek az oka?

A művészeti gimnáziumban rengeteget tanultam. Nagyon szerencsés voltam, mert az enyém volt a világ legjobb rajztanára, Viski Balázs László. Egyébként rendkívüli osztályba kerültem, ott volt többek között Lakner László és Kóka Ferenc is ? én ebben a társaságban voltam jeles. Mi mindannyian Bernáth-növendékek szerettünk volna lenni a főiskolán, aminek az volt az oka, hogy Balázs senki mást nem szidott a kollégák közül, csak Bernáth Aurélt. Számunkra ez azt jelentette, hogy a többi tanár nem is számít. Az én vágyam azonban nem teljesült, mert mikor a katonaság után felvettek a főiskolára, Papp Gyula osztályába kerültem, aki bauhausos tanár volt. A Bauhaust pedig racionalista szemlélet jellemzi, hiszen a funkcionalizmus a lényege, ez viszont nagyon távol állt tőlem, hiszen inkább szürrealista szemléletű voltam. Furcsa módon Papp Gyula engem az első pillanattól fogva megkülönböztetetten szeretett, meghívott a műtermébe is, tehát nem azért kértem át magam másik osztályba, mert nem kedveltem, hanem azért, mert úgy éreztem, abban a közegben, mellette nem tudok előre jutni. Aztán első év után a szentendrei művésztelepen alkottam, amelynek Hincz Gyula volt a felügyelője, aki agyondicsérte a képeimet, és én akkor nagy bátran megkérdeztem tőle, hogy átvenne-e engem. Mondta, hogy ez nem megy ilyen könnyen, én pedig feltettem úgy a kérdést, hogy ?Örült volna annak, ha eleve hozzá kerülök??. Ő ekkor azt felelte, ?igen?. Így lettem végül Hincz mester tanítványa, az átkérés miatt azonban a mai napig rossz a lelkiismeretem.

Miért?

Mikor Hincz beleegyezett abba, hogy átvesz, bementem a Tanulmányi Osztályra és elmondtam, hogy át szeretnék menni az ő osztályába, ez viszont tényleg nem ment olyan könnyen. Ahhoz ugyanis, hogy áthelyezzenek, beszélnem kellett Papp Gyulával. Be is mentem hozzá és arra kértem, engedjen át Hincz mester osztályába. Teljesen ledöbbent, egyetlen szó sem jött ki a száján. Nem is értette a dolgot, aztán egyszer csak felvette a telefont és annyit mondott: ?Gyémántot elengedtem?.

A főiskola ideje alatt milyen típusú műveket alkotott?

Én a művészetet nem tudom, és akkor sem tudtam elválasztani az ábrázolástól. Tehát az absztrakció ? dacára annak, hogy később festettem absztrakt képeket is ? sosem elégített ki. Hiszen azok az alkotások, melyeket a múzeumban láttam, melyek elindítottak a pályán, eseményeket, történéseket örökítettek meg. Elmondtak valamit, és ez nekem nagyon fontos. Úgy vélem, csak akkor lehet igazán befogadni egy műalkotást, ha el lehet mondani a történetet, melyet ábrázol. Nem kell hozzá narráció.

Válaszolva a kérdésre: harmadévesen festettem meg az Építkezés című képemet, melyet Bruegel Bábel tornya építése című festménye ihletett, hiszen a tematikája nagyon egybecsengett azzal, hogy nálunk abban az időben a szocializmus építése zajlott. Ezen a képen egy építkezés látható, de csak az állványok, amelyek mögött nincs semmi, és az emberek is csak úgy lézengenek a térben. Valójában nekem ezzel a festménnyel is szerencsém volt, mert nagy felháborodást keltett, így rögtön felhívtam magamra a figyelmet. Úgy nézett ki, hogy ezért a képért talán még ki is rúgnak ? amúgy ez a mű most a Nemzeti Galériában van.

Ez emlékezetes alkotás, mégis amikor az ön neve felmerül, az embernek rögtön a portréi jutnak eszébe. Mesélne arról, hogyan készül egy Gyémánt-portré?

Én mindent csináltam: lemez- és könyvborítókat, illusztrációkat, színpadképet, de az első igazi megrendelésem egy portré lett volna. Nem azért nem lett, mert túl sokat kértem, hanem azért, mert megkérdezték, ?Mennyit kell ülni??. Mondtam, hogy először körülbelül két-három órát, majd két napig gondolkodom, azt követően pedig két órát, és akkor a megrendelő közbevágott, hogy ne is folytassam, ?ennyi idő nincs?. Akkor rájöttem, hogy ki kell találnom valamit, és beugrott a fényképezés. Elkezdtem gondolkodni azon, miként tudom a fényképezést bekapcsolni a folyamatba, hogy segítségével lecsökkentsem az időt. Mikor valakiről portrét készítek, elkerülhetetlen, hogy találkozzak vele és beszélgessünk egy-két órát. Akkor nem festek, nem is rajzolok semmit, de szükségem van rá, hogy az illető, akit nézek, akivel beszélgetek, képpé alakuljon át a fejemben. Mikor már látom magam előtt a megfestett képet, ahhoz készítek fotókat. Pontosabban: mikor már van egy elképzelésem a megfestendő képről, akkor tudom, milyen segédanyag kell hozzá. Tehát a fotózás ugyanúgy eszköz számomra, mint az ecset vagy a festék.

Alkotásait látva azt is felfedezhetjük, hogy szívesen festi művésztársait.

Mióta létezik a Premier című magazin, minden lapba készítek egy portrét. Nagyon hálás vagyok, hogy megadatott nekem ez a lehetőség, hiszen ennek köszönhetően sok olyan emberrel találkoztam, akivel mindig is szerettem volna. Vannak, akik csúfolnak, hogy én vagyok az udvari portréfestő, de van egy-két olyan portrém, melyeket látva még én is azt mondom, ?nyugodtan csinálják utánam?. Számomra nem az jelenti a portrét, mikor egy fotográfiaszerű képet látok, mely az arc pillanatnyi rezdülését adja vissza, hanem az, ha egy festmény mindent rögzít, amit az alkotó megismert a modellből. És ez az, amit nem lehet megtanulni.

Ahogy már szóba került, fotózással is foglalkozik, fotóit pedig felhasználja képeihez, melyeket gyémántográfiáknak nevez. Mit takar ez a kifejezés?

Ez a kifejezés egy kiállítás kapcsán született meg, melynek az volt a koncepciója, hogy minden résztvevő valami olyat állítson ki, ami nem az ő professziója. Meg is egyeztünk a szervezőkkel abban, hogy én a fotóimat viszem, hiszen azok a vázlataim, később azonban vissza akartam lépni, mert attól féltem, hogy a fotográfus barátaim kigúnyolnak. Aztán arra gondoltam, ebbe csak egy módon lehet belevágni: ha valaki ránéz a képekre, rögtön lássa, hogy én készítettem őket. Akkor bementem a sötétkamrába és elkezdtem kísérletezni, hogy lássam, milyen végeredményt kapok, ha beteszem a papírt a nagyítógép alá, ráexponálom a képet, majd ? eltérve attól a folyamattól, hogy a kiexponált papírt a hívóba tenném ? ecsetet mártok a hívóba, és mintha festenék, a saját jellemző gesztusaimmal húzgálom a papíron az ecsetet, míg a hívási folyamat elérkezik abba a stádiumba, mikor le kell fixálnom. Azonnal láttam a távlati lehetőségeket és elkezdtem ezt a technikát tovább fejleszteni, míg végül eljutottam a festővászon emulzióval történő fényérzékenyítéséig. Az első, így készült képsorozatot állítottam ki az említett tárlaton, melyről Szalai Zoltán ? aki jó barátom volt ? írt kritikát, melyben a műveimmel kapcsolatosan így fogalmazott: grafikáknak nem grafikák, fotóknak nem fotók, ezek legfeljebb gyémántográfiák. És akkor úgy gondoltam, hogy ezt a műfaji meghatározást megtartom. Nos, így született a gyémántográfia.

Tóth Eszter