Na, most kezdődik az írói pálya! – Beszélgetés Tasnádi Istvánnal és a fiával

Most töltöd be a
tizenhármat, ami majdnem egybeesik a gyereknappal. Hogyan ünnepelsz?

Tasnádi Dani: A foci az egyik hobbim. Nem játszom, csak drukkolok. Két klubot nagyon kedvelek: az angol Wolverhamptont, ez egy kisebb csapat, és az olasz Internazionalét. A szülinapom alkalmából apukám megszervezte, és kimentünk Udinébe egy Inter-meccsre. Óriási volt a stadion, hatalmas élmény volt a mérkőzés, 2:1-re nyertünk, és a góloknál az olaszokkal egymás nyakába ugráltunk. Imádom őket, a kedvenc népem! Megtaláltuk a városban az Inter csapatbuszát, és a szálloda előtt a focisták nevét kiabáltuk, hogy jöjjenek ki, de végül csak a szállodaigazgató jelent meg, hogy csendesedjünk le.

Mi a másik hobbid?

T. D.: Az írás. Kiskoromban sokat meséltek nekem a szüleim, könyvből vagy fejből a saját történeteiket. Anyukám, Jeli Viktória szintén író. Négy évvel ezelőtt kezdett el engem is érdekelni az írás. Amikor Petőfiről tanultuk, nagyon beleéltem magam. Szörnyen írtam. Másoltam Petőfi verseit, elhittem, hogy saját ötletből születtek, és büszke voltam rájuk. Egy papírra írva beletettem a verseimet a Magyar írók és költők kötetbe, felolvastam anyának, és megkérdeztem, hogy szerinte ki írta. Nyilván rájött a különbségre.

Manapság inkább a színház és a film foglalkoztat. Két éve kezdtünk apával komolyabban színházba járni, ami nagyon megfogott és eldöntöttem, hogy én is ezzel szeretnék foglalkozni. Örkény abszurd drámáiért éppúgy odavagyok, mint apa darabjaiért.

Dani lett a
premierpartnered.

Tasnádi István: Igen. Rozi lányom is szívesen csatlakozik, ha érdekli az előadás, de a fiam minden színházi programra szívesen velem jön. Ha például azt mondom délelőtt, hogy este Kaposváron Kartonpapa-bemutató van, Dani az, aki rögtön rávágja, hogy menjünk. Székesfehérváron Az ember tragédiája 2.0 bemutatóját is végigülte, pedig az egy négy és fél órás előadás.

Dani fekete öves színházlátogató. Akkor lett gyanús, hogy érdekli az irodalom, amikor évekkel ezelőtt feltűnt, hogy egy csomó verset kívülről tud. Tettünk-vettünk otthon, és ha valamiről eszébe jutott egy vers, elkezdte mondani. Sokkal többet tud kívülről, mint én: tapad rá. Ezt az ő Petőfi-sztoriját különben nem tudtam, de amúgy ezt nevezik stílusgyakorlatnak. Azért megdöbbentő, mert gyerekkoromban ugyanezt csináltam. Nagyon szerettem Petőfit, és emlékszem, hogy volt egy zöld kötete a szüleimnek, amibe beleírtam a verseimet. Odaálltam anyám elé, felolvastam neki, és megkérdeztem, hogy szerinte ki írta. Rendkívül elégedett voltam, amikor azt mondta, hogy Petőfi, és felkiáltottam: „Nem, ezt én írtam!” Kilencéves koromból megmaradt pár versem, például a tatárjárásról, és egész jók voltak. Később írtam rosszakat is.

Dani, manapság te is a színdarabírásra koncentrálsz.

T. D: Két színdarabomat mutattuk be az iskolában. Majdnem minden osztállyal jóban vagyok, úgyhogy a legjobb „színészeket” tudtam összegyűjteni. Az első darabom, a Covidka nagy siker lett. Talán éppen a jó szereposztás lehetett a titka.

Meg is rendezted?

T. D.: Igen. Írni és rendezni szeretek, játszani viszont nem. Pontosabban kínosnak találom, hogy szerepeljek is a darabjaimban, meg nem is tartom magam túl jó színésznek. Az alkotásban még keresem a stílusomat, de főleg a humort és a drámát szeretem vegyíteni.

A második színdarabom hatalmas bukás volt! Pár hónappal ezelőtt az osztályfőnököm kérésére írtam egy darabot, de csak két hetem volt rá, amiből az egyiket gondolkodással, a másikat írással töltöttem. És aztán hét nap alatt bepróbáltuk. Néma csend fogadott minket az előadás végén, úgyhogy szégyenemben bebújtam a függöny mögé. Mivel jó barátaim vannak, akik mellettem álltak, viszonylag könnyen túlléptem rajta, de tanulságos tapasztalat volt, hogy ennyi idő nem elég egy darabhoz.

T. I.: Azzal vigasztaltam Danit, hogy: na, most kezdődik az írói pálya. A bukással. Nekem is akkor fordult komolyra a dolog, amikor a kezdeti sikerek után egy irgalmatlan beégés jött. Az 1990-es évek elején az egyetemi színpadon megnyertem egy drámapályázatot, ami azzal járt, hogy bemutatták a darabot. Addig csak a gimnáziumi diákszínjátszó körben láthatták a munkáimat, szóval óriási dolog volt, hogy profi színészekkel dolgozhattam. Síri csend, jeges értetlenség és döbbenet fogadta a bemutatót. Részemről szekunder szégyen: álltam hátul, és szép csendben szétégtem. Próbáltam elsüllyedni.

Húsz évvel később a Salzburgi Ünnepi Játékokon a Krétakörrel volt hasonló élményem. Írtam egy kortárs Phaedra-darabot, amit Schilling Árpád német és magyar színészekkel vitt színre. Különleges és bátor előadás lett, mégis már a bemutató ötödik percében éreztük, hogy végünk van. Emlékszem, elegáns márványlépcsők vezettek lefelé a nézőtérről, ott ültünk háttal a színpadnak Schillinggel, nem bírtuk nézni. Oldalt láttam, ahogy a lakkcipők mennek le a lépcsőn, a magas sarkú cipők kopognak mellettem, és számoltam, hogy hányan mentek ki. Nem vacakoltak, húsz percig nézték, mit akarnak ezek a magyarok, azután elmentek inkább vacsorázni. Félház maradt, akik lagymatag tapssal jutalmaztak.

Bármikor meglepheti az embert a fogadtatás, ettől van igazi tétje a színháznak. Más és talán nagyobb, mint egy filmnél, hiszen a moziban nem feltétlenül vagy ott, ráadásul a film mindig ugyanaz. A színháznál azonban nem így van. Ha a főpróbahéten elhívod a barátokat, akkor sem feltétlenül egyértelmű a visszajelzéseikből, hogy milyen lett a darab, mert mindig más arcát mutatja: hol működik, hol nem, az ember még akkor is alakíthat rajta. És amikor bejön az első nyilvános közönség, akkor dől el a sorsa, és kiderül, mi is az előadás: hogyan tükröződik abban, amit a nézők a körülöttük lévő világból behoznak. Ritka eset, ha egy darab hosszú évadokat kibír, pontosan azért, mert minden folyamatosan változik körülöttünk.

Van olyan darabod, ami több mint tíz éve megy?

T. I.: A Nézőművészeti Főiskolának 19 évvel ezelőtt volt a bemutatója, és még mindig látható, ráadásul változatlan szereposztással. Hat-hét éveket több darabom is megélt, főleg Budapesten. Vidéken ez lehetetlen. Igaz, négy-öt évig volt repertoáron Szabadkán A tapasztalt asszony, Kaposváron a Kokainfutár, szóval azért ott is vannak nagy szériák, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek stúdióelőadások, 80-100 ember nézi egyszerre.

Mit tartasz
különleges sikernek a pályádon?

T. I.: Többféle siker van: közönség- és szakmai, irodalmi és színpadi, hazai és külföldi. A Schilling rendezte Közellenség, amit a Katona József Színház 1998-ban mutatott be, több díjat nyert, sokat vitték külföldre, szóval ez nagy sikernek mondható.

Fontos sikermérő egy drámaíró esetében az is, ha a darabját több nyelven is bemutatják külföldön. A Finitót például magyar nyelvterületen nagyjából tizenöt színház bemutatta, viszont verses szöveg, ezért hiába készült belőle német, angol, cseh és szlovák fordítás, idegen nyelvterületen egyszer sem játszották. Itthon sok helyen középiskolai és érettségi anyag, mégsem tudott kilépni külföldre. A hatvan-hetven darabom közül három van, ami nemzetközileg ismertté vált. Ha közönségsikerről beszélünk, akkor például a József Attila Színházban a Made in Hungária abszolút az: sokáig ment, film készült belőle, és most húsz év után újra műsorra tűzik.

És a filmekkel hogyan álltok?

T. I.: Több mint száz színházi bemutatóm volt, de mindössze két filmet írtam és rendeztem, szóval ezt a kettőt nem lehet összevetni.

T. D.: Van egy remek baráti társaságunk, közülük Marci és Móric a legjobb barátaim, velük Három fura alak néven csinálunk kisfilmeket. Móric irtó jó zenéket ír, Marci pedig remek színész. Jövőre lesz egy új színdarabom, Marci abban is játszik majd, ahogyan a filmekben is mindig övé a főszerep. Soha nem csalódtam még benne.

Mindenképp mutassátok
meg ezeket a filmeket!

T. I.: Ajjaj, horror zsánerben utaznak a fiúk! Dani kedvence a Kontroll.

T. D.: Rajongok érte! De nem is a horror érdekel, eddig csak egy ijesztő kisfilmünk van, Sötétedés a címe.

T. I.: De az nagyon ijesztő!

T. D.: A vicces, okos és mély filmeket szeretem, ilyeneket szeretnék csinálni.

T. I.: Nyáron csináltak egy rendkívül szórakoztató áldokumentumfilmet, amibe engem is befogtak szereplőnek. Én voltam Zoltán István, a helyi vadász, aki a dugós puskával keresi a mátrai szörnyet.

A hasonlóságaitok meglehetősen egyértelműek, de mi az, amiben nem értetek egyet vagy különböztök?

T. D.: Anya és én sokáig fennmaradunk, apa és a nővérem, Rozi viszont hamar kidőlnek. Ők hajnalban kelnek. Ez mondjuk rendesen kettébontja a családot. Én utálom a farmernadrágot, apa meg szereti. Viszont egy a humorunk. Nem hinném, hogy örököltem, inkább átvettem. Ahogy együtt néztünk filmeket és színdarabokat, megtanultam tőle, hogy a komoly jelenetek is lehetnek viccesek. A vicc rávezet dolgokra. Nem vagyunk sznobok, nem csak a kifinomult humort kedveljük. Például a Reszkessetek, betörőkön sikítva röhögünk. A Men in Black a közös kedvenc, de a barátaim egyáltalán nem értik, mitől annyira vicces nekünk.

T. I.: Amikor társasággal nézünk filmet, érezzük, hogy bizonyos poénok csak kettőnknek tetszenek, a barátaink a meredekebb abszurd vagy morbid humoron picit lefagynak.

T. D.: Komoly viták sosincsenek köztünk apával. Csak ha télen nem veszek papucsot vagy hogy túl sok cukrosat eszem.

T. I.: Van még egy. Dani imádja a politikai vitaműsorokat, én megőrülök tőlük. Egyszer vezetés közben, emlékszem, még kicsi volt, hátul a gyerekülésben ült, és feltűnt, hogy milyen csendes, mert általában rengeteget beszél. Megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, mire kivette a cumit a szájából, és azt mondta: „Úgy megnéznék most egy politikusos vitaműsort.” Azt hittem, lefejelem a kormányt! Anyukája gyakran nézte főzés közben az Egyenes beszédet, és mivel Dani is imád főzni, háttértévéként sokat látta. Évek óta sokkal jobban főz a gyerek, mint én. Főleg olasz tésztákat és szószokat, sugo arrabiátát készít. Elképesztő jól csinálja!

Rendkívül sokoldalú
vagy, Dani! Kíváncsi vagyok, mi lesz belőled.

T. D.: Szeretek főzni, de biztos, hogy nem ezzel fogok foglalkozni. Imádom a politikát, de biztos, hogy nem leszek politikus. Ezek úgyis tudnak hasznosulni, hogy nem ezekkel foglalkozom. Kizárólag az írás és a rendezés az, ami igazán érdekel.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu