Mindhárom szintet betölti a gazdag anyag, melyet Szipőcs Krisztina, Baksa-Soós Veronika és Üveges Krisztina kurátorok válogattak és rendeztek össze, a Ludwigék által vásárolt késői Picasso-képektől a legfrissebb hazai és kelet-európai munkákig. 1989-ben a Ludwig házaspár 70 művel alapította meg a budapesti gyűjteményt, ez hamarosan 165-re bővült. Erről az alapról kiindulva a nemrég elhunyt igazgatónő, Néray Katalin egyedülálló kollekcióvá gyarapította a Ludwig Múzeum műtárgyegyüttesét. Ő rendezte meg a 3. emeleten azt az állandó kiállításrészt is, amely most majdnem változatlanul maradt, de társult hozzá az 1. és 2. emeleti terekben bemutatott anyag, és így, együtt az 1960-as évektől az ezredfordulóig fogja át a művészeti tendenciákat.
Ha felülről lefelé indulunk, a tárlat az avantgárd kiteljesedésének is értelmezhető. Elsősorban a festészet kapott most teret, bár installációk, videók és plasztikák is kerültek az anyagba. A már jól ismert amerikai és brit pop-art művek, Andy Warhol, Roy Lichtenstein, Robert Rauschenberg, John Jaspers vagy David Hockney mellett itt láthatók a '60-as, '70-es évek nagy hazai alkotásai Keserü Ilonától, Pinczehelyi Sándortól, Gulyás Gyulától, Bak Imrétől vagy Nádler Istvántól. A legkorábbi művek, az 1964-es Warhol-kép és az 1967-es Picasso-festmény két egymással gyökeresen ellentétes irányt indít, a kiállítás ezeket is nyomon követi. A nagyobb európai fordulatokat a legnagyobb nevek és a nemzetközi porondon kevésbé ismert kelet-európai művészek egymással párhuzamosan reprezentálják. Néhány kép vagy installáció erejéig megjelenik a '80-as évek több törekvése is, a performansztól a body artig, köztük Hajas Tibor megrázó sorozatai és Erdély Miklóstól az 1984-es Orwell-megemlékezésre készített Hadititok, aztán a '80-as évek festészeti megújulása következik, s mellette megjelenik a konstruktivizmus is, elsősorban Bachman Gábor munkáival. Ezután jönnek a rendszerváltás után induló újabb művészgeneráció képviselői, akiknél már a videó és a festészetben újonnan megjelenő anyagok markáns jeggyé formálódnak. A videó szerepe a képzőművészetben külön kiállításrészt kap a tárlat 2008. februári folytatásában.
A Ludwig gyűjteménye egymagában képviseli a XX. század végének teljes spektrumát, ezáltal időről időre fontos, hogy megmutassa magát a közönség előtt. Tíz év már elég idő ahhoz, hogy a közben szerzett újabb darabok átértelmezzék az eredeti kollekciót. Most a hazai festészeti kánont képviselő művészek és művek mellett láthatjuk az orosz, román és más kelet-európai alkotóknak is azokat a munkáit, melyek a rendszerváltást írják körül - ilyen Dan Perjovschi nagyszerű Glass-Nost-ja vagy Teodor Grauer Star - Made in Romania című tablója -, mellettük a magyar 1989 művészeti visszhangja is új megvilágítást kap. A tudatosan sem tematikai, sem szoros időrendbe nem helyezett művek stilisztikai, fogalmazásbeli sokfélesége erősen hat a múzeum semleges, homogén tereiben. Zsizseg a levegő a művek körül, arra készteti a látogatót, hogy vezető nélkül, csupán az empátiájára hagyatkozva boldoguljon ebben a jelenidejű történetben, a XX. századi művészet nagyregényében.
