Próba közben jelentette be a Nemzeti Filharmonikus Zenekarnak Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, hogy idén 134 millió forintos többletforráshoz jutnak. A támogatást az együttes egy ?C-dúr tussal? köszönte meg. Ez azt jelenti, hogy nagyon örülnek neki, igaz?
Igen, ez nagy gesztus. Ezzel a többlettel az idei tervezett költségvetési támogatásunk kereken kétmilliárd forint lett. Soha nem gazdálkodhattunk még ennyiből, és mindenkit biztosíthatok arról, hogy a most kapott plusz pénzt az utolsó fillérig a művészekre költjük.
134 millió forint egy átlag magyar 536 havi bruttó bére. Ez első pillantásra nagyon sok fillérnek hangzik, de ha számításba vesszük, hány tagja van az együttesnek, és milyen költségek merülnek fel működés közben, úgy már nem tűnik olyan eget rengető összegnek. Mire elég ennyi pénz?
Ráadásul azt is sokan elfelejtik, hogy a teljes nevünk Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár. Vagyis a hangzatos név egy százfős zenekart, és egy nyolcvan fős énekkart takar, valamint egy olyan közszolgálati kottatár működtetéséért is felel, amely nélkül valószínűleg megbénulna a hazai koncertélet. Ennek tükrében a 134 millió forintot kétszáz ember hozzávetőlegesen 15 százalékos bérfejlesztésére lehet fordítani.
Egy 2015-ös interjúban azt mondta, hogy a hazai és a nemzetközi zenei életben is azért dolgozik, hogy az előadóművészek minél jobb körülmények között végezhessék a munkájukat, és kiszámítható legyen a finanszírozási rendszer. Ez lehet az első lépés a cél felé?
Szerintem nagyot léptünk előre. Ma már jelentős összeget fordít a kormányzat a hivatásos zenei együttesekre. Ugyanakkor az álmom továbbra is az, hogy ne évente finanszírozzák a magyar hivatásos zenei intézményeket, hanem lehessen legalább négyéves ciklusra tervezni. Jelenleg öt évre előre dolgozunk, de nem tudjuk, milyen költségvetésből. Tehát ha én most hirtelen jött ötlettől vezérelve meghívnám Jonas Kaufmannt a 2019?2020-as hangversenyévadra, akkor úgynevezett ?éven túli kötelezettségvállalást? írnék alá és megbüntetnének. Ha azonban nem kötök vele szerződést, akkor olyan intézmény fog, ahol nincsenek meg ugyanazok a szabályok, amelyek nálunk. Így amikor én kiszámíthatóságról beszélek, arra gondolok, hogy mozgástérre van szükségünk a tervezéshez. De nem panaszkodom, mert amiről beszélgetünk, az hosszú tárgyalássorozat eredménye, mellyel a vágyam jelentős részben teljesült.
Az interneten olvastam, hogy van egy másik vágya is. Szeretne kiadni egy könyvet. Hogy áll az írással?
Eddig két könyv ?jelezte?, hogy nekem kellene megírnom őket. Az egyik a munkámmal kapcsolatos emlékeimről szól, hiszen idestova négy évtizedet töltöttem hivatásszerűen ebben a szakmában. A másik, személyre szabott kötelezettségem pedig átadni azt a tapasztalatot és tudást a következő generációnak, melyre évtizedeken át szert tettem.
Azért a könyvírás és a menedzseri munka mellett jut ideje a zenélésre is?
Számomra a zene örömforrás és nem megélhetés. Inkább a közönség és az alkotó, illetve a tolmácsoló közötti hidat próbálom építeni. Nálunk ez családi hagyomány. Édesapánk kántortanító, nagyszerű hangszeres művész volt, aki a folklórba lett szerelmes és hihetetlen szervezőerővel vett rá embereket, hogy együtt énekeljenek kórusokban, játsszanak színjátszó körökben és mutassák meg hímzéseiket a világnak. Én ebben nőttem fel, számomra mindig az volt a fontos, hogy segítsem az embereket abban, hogy találkozhassanak ezen a hídon. Minden nehézség ellenére lubickolok ebben a hivatásban. Az igazi fizetségem az, amikor egy nagyszerű koncert után a közönség lelkesen tapsol és a muzsikusok arcán pedig azt látom, hogy tudják, van értelme annak, amit csinálnak.
A lelkesen tapsoló közönség soraiban viszonylag kevés fiatal arcot lehet felfedezni. Úgy tűnik, a könnyed szórakozást ígérő valóságshow-k sokkal vonzóbbak a számukra, mint a színházi előadások vagy a hangversenyek. A kialakult helyzeten sajnos nem lehet változtatni, de javítani igen. Tapasztalatból tudom, hogy sokszor nem a fiatalok igényeivel van baj, hanem inkább a hozzáférhetőséggel. Nem ismerik a műfajt, így azt sem tudják, szeretik-e vagy sem. Hogyan lehet a szimfonikus zenét elérhetővé és szerethetővé tenni az ?Y? vagy a ?Z? generáció számára?
Kodály egyszer azt mondta, hogy ?lehet zene nélkül élni, de aki zene nélkül él, annak az egész élete egy lelki sivatagon át vezet?. Meg azt is írja valahol, hogy ?a zene a tudat olyan mélységeibe világít, ahová semmi más nem jut el?. Valóban ősz hajú a közönség, nemcsak nálunk, hanem Tokióban, New Yorkban és Londonban is. Nagy kérdés, hogyan lehetne a fiatalokat becsábítani a hangversenytermekbe. Szerintem egyszerűen élményben kell őket részesíteni. Olyan élményben, amelyről érzi és tudja, hogy sehol máshol nem kapja meg. Ebben nagy szerepe van a zeneoktatásnak. Volt egy rövid példamutató időszak amikor többé-kevésbé megvalósult az, amit Kodály Zoltán megálmodott. Amit ? megjegyzem ? bűn és hiba Kodály- módszernek és szolmizációnak lecsupaszítani. Mert ezek mind egy filozófiai gondolat eszközei, amelynek lényege, hogy a zene segítségével egy egész nemzetet föl lehet emelni és meg lehet óvni súlyos bajoktól.
Ezek szerint úgy érzi, az iskolai zeneoktatás távolodik attól a céltól, amelyet Kodály Zoltántól kapott örökségül az utókor?
A mai magyar általános iskolai és középiskolai ének-zene oktatás messze nem éri el a régi színvonalat. Az, hogy egy munkabizottság jelenleg is a mindennapi éneklés bevezetésén dolgozik, dicséretes, de szerintem az jelentené a megoldást, ha újra azok a pedagógusok kapnának lehetőséget az oktatás metódusainak kidolgozására, akik még tudják, Kodály Zoltán és munkatársai hogyan képzelték el a zene szeretetének átadását a gyerekeknek. Nagy- Britanniában például nem olyan az ének-zene oktatás, mint nálunk. Mondhatom: még olyan sem! Épp ezért a hivatásos szimfonikus zenekarok hosszú évtizedek óta példamutató és magával ragadó edukációs gyakorlatot folytatnak. Ehhez hasonló a Nemzeti Filharmonikusok és több más hazai zenekar gyakorlata is. Természetesen magas színvonalon folytatjuk élményt adó családi-ifjúsági előadásaink sorát, melyeken mind a zenekar, mind az énekkar tagjai nagy odaadással és örömmel vesznek részt. legutóbb a Hamupipőke és a János vitéz előadásai arattak hallatlan sikert a gyerekek körében. Ugyanakkor a legmegindítóbb az ?Úton a Zene? programunk. Ennek lényege, hogy kisebb előadói csoportok ellátogatnak hátrányos helyzetű településekre, és az ottani pedagógusokkal előzetesen egyeztetve addig soha át nem élt zenei élményben részesítik a gyerekeket. Ez nálunk önkéntes alapon működik és a muzsikusaink egymást törve jelentkeznek, hogy hajnalban mikrobuszra üljenek, és Budapesttől 200 km-re lássák azokat a csillogó szemeket. A zeneiskolákban pedig úgynevezett ?kis mesterkurzusokat? tartanak, vagyis a Nemzeti Filharmonikusok szólamvezető művészei segítenek egy klarinétosnak vagy hegedűsnek egy-egy nehezebb zenei feladat megoldásában. Azt reméljük, hogy ezek a gyerekek megszeretik azt a típusú a zenét, amelyet mi értékesnek és fontosnak tartunk.
Ezt a feladatot nem képes ellátni önmagában a zeneiskola?
A zeneiskolai munkával alapvetően nincs probléma, hiszen e tekintetben világraszóló sikereink vannak. A baj az, hogy a zeneiskolai oktatás jelentős részben az elitképzés része. Az lenne az igazi, ha zömében házi muzsika örömére nevelnénk a gyerekeket, és így a zene a mindennapi életük része lenne.
Kocsis Zoltán is ezt az elvet vallotta. Ön egy korábbi interjúban úgy fogalmazott: ?világítótorony volt ebben a zenekarban?. Sokáig dolgoztak együtt és elvesztése nagyon mélyen megrázta a zenei közösséget. Hogyan lehet feldolgozni egy ekkora tragédiát?
Három hónap telt el Kocsis Zoltán halála óta és még mindig várom, hogy a szomszédos irodából átszűrődjön a hangja vagy a zongorajátéka. Amikor kapok egy e-mailt, rögtön rohannék át megbeszélni vele, aztán rájövök, hogy nincs hova átmenni és nincs kivel megbeszélni. Amikor ezt a felfoghatatlan hírt közölték a zenekarral éjszaka Sanghajban, mindenki lejött az aulába és a szálloda előtt gyújtottunk egy gyertyát. Mint a pásztor nélkül maradt nyáj, úgy bújtunk egymáshoz és ma is úgy bújunk. Most az a cél lebeg a fejünk felett, hogy továbbvigyük Zoli örökségéből azt a maximalizmust és kérlelhetetlen igényességet, amely az egyik legfőbb tanítása volt. Öröksége itt van a muzsikusok ujjaiban, az emlékezetünkben.
Léphet valaha is egy művész Kocsis Zoltán nyomdokaiba a zenekar életében?
Ez fojtogató kérdés. Ha sok Kocsis Zoltán lenne Magyarországon, akkor leakasztanánk a szögről egy másikat. De Kocsis Zoltán egyetlenegy volt, és nem is tudja pótolni senki. Hála Istennek, vannak nagyszerű muzsikusaink, de abban mindannyian egyetértettünk: egy darabig nem tudnánk elfogadni, hogy bárki is az örökébe lépjen. Ezért ebben az évben szándékunk szerint nem is nevezünk ki főzenei igazgatót. Ugyanakkor fontosnak tartjuk, hogy az, aki majd hosszú távon kézbe veszi azt a pálcát, magyar legyen. Vannak kiváló külföldi muzsikusok, de a Nemzeti Filharmonikusoknak kötelessége Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán és a magyar zene leghitelesebb tolmácsainak lennie, és ezt a küldetést csak az értheti meg igazán, aki magyar.
Jámbor-Miniska Zsejke
