A nagyátlag számára egy szavalókórusban felsorakozó, csapatnyi kisiskolásról valami szabványos, anyák napi ünnepség jut az eszébe, "Úúúúgyszeretném meghálálni"-val, szál vörös rózsával, síppal, dobbal. Kockázat semmi, érzelmek a maximumon, a gyerek szaval, anyu könnyek közt, apu fényképez. Hogy Belgiumban léteznek-e (még) ilyesfajta rendezvények, nem tudhatom. Hogy milyen emlékek rohantak meg a Victoria előadásának nyitóperceiben, arról sokadmagammal, hosszan tudnék mesélni.
Etchells előadása természetességével, "valódiságával" tüntet: tehetséges, szeretnivaló játékosai úgymond saját szöveget mondanak. Átélhetjük a mágikus beeresztetés élményét, egy kicsit egzotikusnak is megélve utazásunkat. Itt nem mi férkőzünk a gyerekvilágba, nem kell bizalmat elnyerni, rábeszélni, kifaggatni, betolakodni. Itt most ülünk csak a nézőtéren, és befogadjuk, ami ránk méretett. Nincs szavalat, nincs fehér ing, zene magnóról. Erős, szikár, pattogós szavak vannak, telibe találók, elevenjébe vágók. Szavak rólunk, felnőttekről. Fragmentumok nevelési elveinkből, a kollektív technikákról, bakikról, trükkökről, sztereotípiákról, előítéletekről. S belegondolunk, hogy vajon hány száj húzódik én is-vigyorra köröttünk, amikor az egyik kislány azt mondja, Macikának hívtok, vagy Aranybogárnak. Vagy amikor a másik, hogy báboztok a zokninkkal. Merthogy esetleg pont délután báboztunk zoknival a makacskodó gyereknek magunk is.
Gyerekszínház - e fogalom tiszta és egyértelmű a magyar nyelvben. A Victoria előadását nem lehet egyetlen, pontos kifejezéssel illetni. Azt körülírni is komoly kihívás. Tizenhat gyerek áll-ül velünk szemben, és mondja, csak mondja - rólunk. És arra gondolunk, hogy mi magunk is állhatnánk ott (és mit mondanánk), mert apák, anyák nem mindenkiből lesznek, de gyerek volt közöttünk mindenki, ugye. A vélt jó és a rossz, mint egy kiváló, vagy sérült gén, adódik tovább nemzedékről nemzedékre. Egy trauma, egy tévedés, egy szülői baki generációkon keresztül tekerőzik, mint a folyondár. Etchells egyszerre ébreszti fel a magunk emlékeit és tart kollektív tükröt elénk. Az előadás egyetlen mondata sem ítélkezik, legfeljebb a ragyogóan játszó gyerekek előadásmódjában érhetünk tetten ilyesmit mégis. Hallgatjuk, hogy mi (hiszen tegezve, többes szám, második személyben szól minden egyes mondat), mit és hogyan. Ámulattal figyeljük a teljesítményt: a 8-14 éves kölyökcsapat színészi jelenlétét, tiszta artikulációját, pontosságát, fegyelmét. A bordásfallal, két hosszú paddal lezárt, labdajátékpályaként felfestett játéktér is örök: az élet tornatermében talán a néma jelenetek a legmegkapóbbak. Játék a "szünetben": mint Brueghel Gyermekjátékok című festménye. Nézni csak, ahogy vannak, amit egymással kezdenek. A Nap nap után, (mely a Victoria "gyerekek a színpadon" előadás-trilógiájának második része) kivételes színházi élmény, de a produkció mintha nem aknázná ki maradéktalanul mindazt, amire módja volna. Mélyre megy, őrült erővel tartja magát távol szentimentalizmustól, helyeskedéstől, de mi, felnőttek ennél sokkal többet érdemelnénk a pofánkba.
