Naivan és tiszta szívvel fordulunk egymáshoz és a világ felé

Milyen a hangulat most a Vígszínházban, mennyire koherens a társulat?

Wunderlich József: Azoknál a színházaknál, ahol súlya van a társulat összetételének – és a budapesti kőszínházak legtöbbje ilyen –, könnyen kiszámíthatóvá válik, hogy kinek milyenfajta szerepeket szánnak a következő tíz-tizenöt évben. Egészséges, ha időről időre kapunk olyan lehetőségeket, amelyek máshogyan mozgatják meg az idegrendszerünket, a lelkünket. Szerintem sokan vagyunk, akik izgalmas feladatokat kapunk, és ez lehetőség arra, hogy szakmailag megújuljunk, újra rácsodálkozzunk egymásra. Ez egy társulat alkotóereje szempontjából létfontosságú. A Krum például teljesen más szerep, mint amire A nagy Gatsby vagy A Pál utcai fiúk után sokan számítanak tőlem.

Bach Kata: Az is szerencsés helyzet, amikor olyan emberek érkeznek a társulatba, akikkel egy hullámhosszon tudunk lenni: olyankor új csatornák nyílnak meg. Számomra most ilyen Radnay Csilla, akivel együtt próbáltunk Az üvegcipőben és A hazugban. Csillát nemcsak a próbákon szerettem nézni, hanem a beszélgetéseinket is mindig izgalommal várom.

József: Számomra Ötvös Andris ilyen, akivel együtt csináltuk végig a Krum, az Amadeus és a Szeget szeggel próbafolyamatát. Közös öltöző, igazi fiúkollégium-hangulat… Vele emberileg is és szakmailag is nagyon jó együtt lenni.

Februárban mutatkozott be Carlo Goldoni A hazug című művének hazai adaptációja: egy latinos hangvételű komédia, melyben Kata Colombinát, a szobalányt játssza. Kata, miben különbözött ez a korábbi szerepeidtől?

Kata:  Ebben a szerepben harsánynak kell lennem, amit talán még sose kértek tőlem. Csináltam már karakteres szerepeket, de azt hiszem, a Vígben nem erről az oldalamról ismernek, mint ahogy a humorom sem volt még ennyire előtérben. Ez lehetőség a fejlődésre, mert engem inspirál, hogy ilyen is tudok lenni.

József: Krum igazi lakótelepi gyerek; hasonló közegből, mint ahonnan én jöttem, de teljesen más jövőképpel. II. József császár teljesen más világ: másik univerzum. Komoly feladat egyik este megküzdeni a nyomorúsággal, másik este a hatalom terhével.

A Lóvátett lovagokon kívül egy ideje nem játszotok közös darabban. Ennek a gyermekeitek érkezése az oka?

József: Amikor Júlia után Jancsika is megszületett, törekedtünk arra, hogy a beosztásunk lehetőleg ne fedje egymást, és így valamelyikünk mindig a gyerekekkel tudjon lenni. Amikor Katus próbált, én voltam velük, amikor én dolgoztam, ő tartotta otthon a frontot. Ősszel viszont Jancsika már hároméves lesz, és megy oviba, így ismét tudunk majd közös darabokban dolgozni.

Hogyan élitek meg a közös munkát? Sikerül átlényegülnötök a színpadon házaspárból színésszé?

József: Engem kifejezetten inspirál Katus jelenléte. Nagyon jó érzés együtt lenni vele a színpadon, mert megbízható és jó színész. Ahogyan a magánéletben, úgy a színházban is kölcsönösen felelősséget érzünk a másik iránt. Ha bármi gikszer van, belenézek Kata szemébe, és tudom, hogy abban meg tudok kapaszkodni. Egy csomó esetben pedig magam elé helyezem őt, az ő sikerét. A Háború és békében az első felvonás végén volt egy közös táncunk, ami közben végig izgultam érte. Azt akartam, hogy ő nőként tündökölhessen.

Kata: Nem gondoltam volna, hogy ezt ennyire tudatosan csináltad. Az a helyzet, hogy József az életben is sokszor előzékeny velem: a klasszikus értelemben vett udvariassággal létezik férfiként. Most is dolgozunk közösen egy anyagon, mert április 21-én lesz a Poket hatodik szülinapi rendezvénye az Akvárium Klubban, ahol mi zenés-verses esttel lépünk majd fel. Már tavaly is válogattunk és előadtunk egy műsornyit a Fa leszek, ha… Poket-antológiából, de most kibővítjük és újrafésüljük az egészet. 

Akkor mégiscsak többlet a közös munka, ugye?

Kata: Szerintem a nézőknek az, míg nekünk inkább a magánéletünkhöz tesz hozzá, hogy őszintén és tiszta szívvel meg tudjuk beszélni a szakmai dolgainkat. Általában még a bemutató előtt megnézzük egymás előadásait, jegyzetelünk, és mivel ismerjük egymást, jól irányzott kérdéseket tudunk megfogalmazni. Ha valami új dologra jövünk rá egy adott feladat kapcsán, azt meg tudjuk osztani a másikkal, és így több szem többet lát alapon jóval több információhoz jutunk.

József: Ez egyébként kommunikációs kérdés is: gyakoroljuk, hogyan kell egy szakmabelivel érzékeny témákról beszélni. Mivel a lelkünk legmélyéről dolgozunk, minden érzékeny, ami egy szerep felépítésével kapcsolatos. Ehhez bármilyen szinten kívülállóként hozzászólni rendkívül szenzitív dolog, aminek sajnos nincs kidolgozott gyakorlata a szakmánkban. A Vígben az első években talán egyetlen ember, Börcsi (Börcsök Enikő – a szerk.) volt az, aki úgy tudott kritikát megfogalmazni – időnként igen karcosat is –, hogy közben éreztem mögötte az építő szándékot, a szeretetet és a törődést. Ha több ilyen lenne, még jobban tudnánk egymást erősíteni és építeni.

Különböző színházi területekről érkeztetek, József a zenés műfajok, Kata a prózai színház felől. Ez ütközőpont volt kettőtök között, vagy az eltérő tapasztalatotok jótékonyan egészítette ki egymást?

József: Ez soha nem jelentett számunkra problémát. Most, hogy épp a poketes estünkön dolgozunk, sokat beszélgetünk erről, és Katusban nemrégen felmerült, hogy annak, amit ő nyújt a műsorban, talán nincs akkora ereje. Hosszú időbe telt, mire meggyőztem, hogy nem kell dalokat énekelnie vagy hangszeren játszania ahhoz, hogy egyenrangú legyen velem. Az előadás általam képviselt zenei része másképpen emelt dimenzió. Amikor a muzsika elhallgat, és megszólal az ő hangja, az legalább akkorát üt. Úgy érzem, hogy én a háttér, a zenei aláfestés vagyok a számára: a színésznő számára, aki egy adott pillanatban előlép, és elmondja a legfontosabbakat.

Mi alapján választottátok ki a verseket?

Kata:  Elolvastuk a kötetet, és azokkal a versekkel kezdtünk el foglalkozni, amik megszólítottak bennünket. Nagyon fontosnak érezzük, hogy szeressük, közel érezzük magukhoz őket. Ezeket az esteket ugyanis nem tizenezres arénákban játsszuk, hanem intim, bensőséges közegben, testközelből, ahol nagyon lehet érezni egymás energiáit. Ilyen körülmények között nem lehet „úgy csinálni, mintha”, hanem minden megszólalásnak tisztának és igazinak kell lennie.

Kata többször nyilatkozta, hogy önbizalomhiánnyal küzd, Józsefnek pedig az érzelmek kommunikációja okoz nehézséget. Ezek leküzdésében segített nektek a színészet?

Kata: Mindketten elég naivan és nyitott szívvel állunk nemcsak egymáshoz, hanem másokhoz is, és ez sokszor sérülékennyé tesz bennünket. Rajtam például nem látszik, hogy önértékelési problémáim lennének, sőt általában határozott embernek látnak. Pedig sokáig elég volt egyetlen apró negatív megjegyzés, és teljesen elbizonytalanodtam tőle. Főleg a színházi világban szocializálódtam így, nőként viszont sosem voltak ilyen problémáim.

József: Az egyetemen én is nagyon szorongtam. Ha valaki kevésbé egocentrikus, és nem tudja eléggé önmagát, a lelkét, a gondolkodásmódját, az előmenetelét menedzselni, sokkal nehezebben boldogul. Mi mindketten teljesen „szűzen” kerültünk az egyetemre, míg egy csomó osztálytársunknak addigra már így vagy úgy, de volt kapcsolata a színházzal, a filmes világgal. Tény, hogy eleinte inkább a zenében tudtam megfogalmazni az érzéseimet, szavakban kevésbé. Azt hiszem, vannak olyan, igazán mély és erős érzelmek, amelyeket nem nagyon lehet szavakba önteni, de a színház mint összművészet a mai napig sokat segít nekem, hogy bizonyos érzéseket fel tudjak dolgozni és meg tudjak fogalmazni.

Az, hogy szülők lettetek, változtatott-e a színészi mivoltotokon?

József: Nekem abban segítettek a gyerekek, hogy egyszerűen és tisztán tudjak fogalmazni. Nagyon hajlamos vagyok arra, hogy belebonyolódjam a gondolataim megfogalmazásába, ezért gyakran terjengőssé és érthetetlenné válok. Fontos tanulságokat szűrtem le abból, hogy a gyerekek milyen visszajelzéseket adnak, ha elmesélek nekik egy történetet.  Ezáltal megtanultam, hogyan fogalmazzak meg úgy egy érzést, gondolatot a maga színeivel, gazdagságával, hogy se ne legyen agyonterhelve és túlbonyolítva, se ne váljon túlságosan leegyszerűsítetté vagy általánosítóvá.

Kata: Büszkeséggel tölt el, ha arra gondolok, hogy mennyi nehézséget kibírtam az elmúlt években, mert a terhesség, a szülés és az utána következő időszak minden szépségével együtt iszonyú megterhelő. Büszke vagyok arra, hogy körültekintő voltam és szerintem jó döntéseket hoztam. Ez például mindig erőt ad, amikor elbizonytalanodom.

Miben méritek a sikert, mikor éreztek sikerélményt egy-egy előadás után?

József: Amikor egy este után úgy érzem, hogy valamit nem tudtam úgy megcsinálni, mint szerettem volna, nem az történt meg bennem, aminek kellett volna, legközelebb minden koncentrációmmal és lelkierőmmel azon vagyok, hogy ezen változtassak. Ha ez sikerül, számomra az a valódi siker. Ha úgy lépek le a színpadról, hogy ma talán eggyel jobb voltam, mint tegnap, akkor bízhatok benne, hogy legközelebb még jobb leszek.

Kata: A sikernek a nézők felől nézve biztosan teljesen más az értelmezése, mint számunkra. Ez az érzés bennünk nem a tapsrendnél születik meg, hanem már sokkal előbb. A taps nem a fénypont, hanem lezárás, és persze a hála érzésének ideje is. A háláénak azért, hogy a nézők megtiszteltek a figyelmükkel. De a sikert szerintem hiba abban mérni, hogy kinek hogyan fütyülnek. A nézők például a gonosz figurákat sokszor nem díjazzák annyira, pedig lehet, hogy az a színész zseniális volt, és a személyiségétől teljesen távol álló dolgot csinált aznap este.

József: Igen, mindig izgalmas kérdés, hogy a nézők mit vetítenek ránk, és abból mi valós, mi nem. A színháznak nagyon erős sajátja az, hogy a néző erősen részt vesz egy-egy előadásban. Jelentősége van annak, hogy mit érez bele a darabba, a színészbe, mit ért meg belőle, és mit nem. Ha a néző azt vetíti ki rám, hogy érett, tehetséges, nagy színész vagyok – amit sokszor megkaptam –, tisztában kell lennem azzal, hogy ez nem így van. A legelsöprőbb sikernél sem szabad benne ragadni a sikeresség szerepkörében. Aznap este boldog az ember, de aztán folytatni kell a kemény munkát, hogy holnap is, holnapután is adni tudjak valamit a nézőknek. A tegnapi siker nem művészi erény.

Két gyermeket neveltek, nagyon leterheltek vagytok, ráadásul azonos módon. Hogyan jut időtök egymásra? Hogyan őrzitek meg a varázst?

Kata: Igyekszünk minden apró lehetőséget megragadni, hogy kettesben legyünk, és azokat az alkalmakat minél inkább meghitté, tartalmassá tenni. Ha éppen ráérünk, elkísérjük a másikat ügyet intézni, és közben beszélgetünk. Mindegy, hol vagyunk, a lényeg, hogy együtt. Szerintem az is fontos, hogy nincsenek destruktív vitáink és ütközéseink, míg egymást építő beszélgetéseink annál inkább. Sok időt el lehet pazarolni veszekedéssel, meddő vitákkal. Nagyon sűrű tud lenni akár egy másfél órás beszélgetés is, ha olyan dolgokról van szó benne, amelyek mindkettőnket építenek. Olyankor szeretettel küzdünk egymásért, és nagyon bízunk abban, hogy a másik jót akar.

József: Néha úgy érezzük, hogy tök jó csak úgy ülni otthon, vagy sétálni egyet, és ezeket könnyen össze tudjuk hozni spontán módon is, mert egyikünk sem nagy igényű. Nem kell ahhoz extra dolgoknak történniük, hogy randiként éljük meg az együtt töltött időt. Számunkra az ide vezető út és az itt töltött idő is randi most. Ahogy az is az, ha otthon kávét főzünk, leülünk, és csendben nézzük a kertet. Lelkileg és a személyiségfejlődés terén is meg kell érkezni oda, hogy az ember ne akarjon mindenáron, minden pillanatban valamit csinálni.

Kata: A kert, amit gondozunk, mára a sok belefektetett energia miatt a közös gyermekünk és egyfajta szeretetnyelvünk is lett. József, ha udvarolni akar, elültet kint egy cserjét, és a gyerekek is kaptak egy-egy fát, amikor megszülettek. Ezért sokatmondó pillanat, amikor együtt nézzük a kertet: egy csomó közös emlék jut róla eszünkbe, amiket nem szükséges kimondanunk.

A sok csodaszép növény között ott állnak a kertben a szelektív kukák és a komposztáló is, és a háztartásotokat is zöld szemlélettel vezetitek. Erre végképp hogyan jut időtök-figyelmetek?

Kata: Engem az első gyermekünk érkezése indított el ezen az úton, mert szerettem volna bababaráttá tenni az otthonunkat. Akkortól kezdve a vásárlásnál is környezettudatos szempontok vezéreltek. Fontossá vált, hogy természetes anyagokból készült dolgok vegyenek minket körül, és kerülöm a vegyszerek használatát. Szeretek új dolgokat tanulni. Nekem mindig kell valami, amit épp tanulok, ez engem szórakoztat. A fenntarthatóság is ilyen volt az életemben. Nem feltétlenül időigényes vagy drága: egyszerűen csak tudás arról, hogy mivel okozok kevesebb bajt a környezetnek.

A gyermekeiteknek, Jancsinak és Juliskának hogyan választottatok nevet?

József: Előbb kapták meg a nevüket, és csak utána tudatosult bennünk a mesével való egybeesés. Az én vezetéknevem kemény h-jához a könnyebb kiejthetőség kedvéért lágyabb betűvel kezdődő neveket kerestünk, így esett a választásunk a j-re.

Kata: Az pedig már csak hab a tortán, hogy a Lóvátett lovagok utolsó négy sora így szól: „A vége nem szabályos színdarab, Jancsi, Julcsa vár még, a nőkön múlott, hogy nem lett víg a játék.” Szerelmeseket játszunk a darabban, és még nem volt gyerekünk, amikor bemutattuk. Nemrég jöttünk rá, hogy ez bizony kódolva volt.

Fotók: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu