Első férfi (Hans): megfontolt, önkorlátozóan türelmes, tárgyalóképessége kitűnő. Jelentékeny színész (ezt tudja is), de nem fenomén (tudja ezt is). Felesége a művésztársának szeretője (nem titok). Első házasságából két gyermeke eredt. Tartásdíj, semmi több. A mostaniból egy fogyatékos gyermek született, intézetben nevelkedik.
Második férfi (Sebastian): impulzív, kreatív, tékozló egyéniség. Fel nem bontott, de szétment házasságából nincsenek utódai, más kapcsolataiból való leszármazottainak számát (négy? öt?) maga sem tudja. Arcán sebhely. A sérülést akkor szenvedte el, amikor egy barátját, kollégáját (önvédelemből?) megölte. Rákapott az italra.
Nő (Thea, esetleg Claudia, vagy egyik sem): sokak véleménye szerint túlérzékeny, kiszámíthatatlan egyéniség. Az. Gyönyörű nő. Sokszor fizikailag szenved önmagától, még a bőre, a haja is fáj. Alkoholista. Ő szülte a beteg gyermeket, ő Hans felesége, Sebastian szeretője.
Harmadik férfi (Abramsson bíró): magányos, öregedő ember, idős apja a minap hunyt el. Anyagcsere-betegsége folytán izzadékony, emiatt pedánsan tisztálkodó. Mindenestül polgár, ám lelke mélyén sötéten vonzza mindaz, ami a polgári szabályrenden (a törvénykönyvön) túl tátong. A művészet is.
Kováts Adél takartságokból és takaratlanságból formálja a nőt, aki műsoraikban inkább csak mutatós statiszta a domináns férfiak oldalán. Nyers kimondás, lehulló paróka, letörölt smink, levetkezett öltözék, csupaszon odakínált vagy megkaparintott test és lélek egyfelől. Dadogás, kierőszakolt önuralom, regnálás mindkét férfi felett, állandó nemi provokáció másfelől. Hármójuk játéka precízen, dísztelenül összehangolt a Radnóti Színház függönyzettel kisebbre vont intim terében. A színész szereplők civilségét emelik ki, még ha e civilségben nem is kevés a megjátszottság. A jellemek színeit nem a viselkedés külsőségeiben hordják, nem az egyszerű ruhák beszélnek helyettük. Tekintetük, testbeszédük árulkodik a tűréshatárhoz közeli helyzet (három helyzet, a három alak közt lehetséges összes viszonylat) kiélezettségéről.
Bálint András dőlő, görnyedő, hátrahajló, omló testtel mozdul ki a külsőségekre sokat adó, magát nyilván tartásosnak, elegánsnak eltervező bíró szerepéből, hogy ezzel is előkészítse a végső kilépést, a végső (és első - egyben utolsó) értést, mely a kérdéses, a színészek által csak az ő kedvéért eljátszott jelenet láttán következik be. Mind a négy közreműködő fogékony az abszurddá torzuló, tragikus életszituációk morbid humorára, de ezt hangsúlyaiban, kis "félre" gesztusaiban Bálint élteti legtermékenyebben.
A négyzetes, téglatestes formák által meghatározott térben különösnek, absztraktnak, amorfnak (szétválaszthatatlanul profánnak és szentnek) képes mutatni a vonalak, átlók közé be nem rajzolható emberi egyedeket. Takarékos a játékban, bízik a szó és a "szószínház" erejében, de például a díszlet székeiből is kihozza, amit lehet: válhatnak fegyverré, ketreccé, objektiválódott argumentummá. A kellékek mindig jókor és jó helyről szolgálnak, akár a színészek keze ügyébe esnek, akár rejtett fogasról kell leakasztani őket, akár (szinte véletlen ötlettel) a magasból hullanak alá. Esztán Mónika kitűnően eltalálta mind a rozsdásan, hámlón zsiráfbőr mintás falazatot, mind a szalagosan hasadó határoló elemeket. Jelmezei a rítus-képben ragyognak fel az uralkodó égitest, a nap színeivel: arannyal, vörössel, narancssárgával. A címadó mutatvány egyébként csalódást kelt - nem annyira Lukátsnál, inkább Bergmannál (a textusban). Vérrel-borral, késsel-kehellyel, a nemi identitás túlzó külsőségű cseréjével, arany műmellel, cirádás műfallosszal. Merő jelkép. A három színész műsorát nem határozhatta meg, hiszen nem műsorszám. Szimbólum. (A Bergman-film másképp dolgozta ki a jelenetet, mint ahogy Lukáts helyesnek látja.)
Az okos és ízléses rendezés néha lehetne egyértelműbb, tisztázottabb. A józanságából hirtelen "kirészegedő" bíró vallató-megerőszakoló kirohanása Theával szemben nem fogalmaz elég radikálisan. Próbálkozás, nem tett. Az egyes képek néma véghangsúlyai sem mindig nyernek elegendő nyomatékot.
