A klasszikuszenei és a jazz tanulmányokból érkezett Bársony Bálintot eleinte a Roy és Ádám, majd a nagy sikerű Back II Black zenekar szaxofonosaként ismerhettük meg. A popzenei showbizniszben eltöltött tíz év után, kiégve kezdett új utakat keresni, s hamar meghallotta a magyar népzene, a természet és az ősi rezgések hívószavát. 33 éves volt, amikor az élete számos megtapasztalás, élmény és belső utazás hatására gyökeresen új irányt vett - magánemberként és művészként egyaránt. Ma egy tanyán él családjával természetközeli, részben önellátó életet, és zeneileg is rátalált a saját hangjára: zenésztársaival a Bársony Bálint és a Magyar Rhapsody Projekt zenekar vezetőjeként ősi rezgések és a magyar népzene ihlette muzsikát játszanak magyar népi és modern hangszereken, emellett saját jurtájában nepáli hangfürdőket tart, hangszersimogató foglalkozásain pedig a gyerekeknek adja át a közös zenélés élményét.
Azt, hogy milyen súlya van egy ilyen állami kitüntetésnek, nagyjából tudja a közvélemény, de mit jelent számodra a díj?
Nagyon örülök neki, jólesik, pátyolgatja a lelkemet. Egy hihetetlenül nagy megtiszteltetés, egy isteni csodaszerű jelenség, ami arra késztet, hogy még nagyobb erővel és energiával folytassam a munkát, és amit csak lehet, zeneileg ajándék formájában adjak át az embereknek.
Voltak jelentősebb csomópontok az életedben. Ez a díj is az? Van benned számotvetés, summázás?
Igen, ez az idei év valahogy mindenféle szempontból egy mérföldkő, egy határvonal, önmagam elszámoltatásának ideje, hiszen idén vagyok 25 éve a pályán. 19 éves koromban kezdtem a „profi ligában” játszani az akkor nagyon sikeres Black II Black zenekar szaxofonosaként, és idén tízéves a Magyar Rhapsody Project, a nagyzenekarunk is. Szóval sok ilyen együttállás van most, ezért egy nagyon fontos évnek érzem 2024-et.
Vertikálisan és horizontálisan is óriási utat jártál be a Roy és Adam, majd a Black II Black funky, soul, jazz-zenéitől a magyar népzenéig, az ősi hangszerekig és a szakrális muzsikálásig. Milyen hatások értek, amik elindítottak téged ezen az úton?
Mielőtt bekerültem a Black II Black zenekarba, ami épp akkor robbant be a zenei közéletbe, klubokban és lakodalmakban játszottam, és nagyon vágytam arra, hogy egy együttes tagjaként zenélhessek. Megteremtettem magamnak, így valóra is vált az álmom. Az életemnek akkor – már csak a koromból kifolyólag is – egy olyan szakasza zajlott, amikor fontos volt ez a pörgés, a fellépések, az éjszakázások, az, hogy tömött arénákban játsszunk, és sikoltozzanak a koncertjeinken, emellett szaxofonosként is egy nagyon jó szakmai feladatot és kihívást jelentett. Egészen 25 éves koromig. Akkor azt kezdtem érzeni, hogy megrekedtem, és ez így már nem kerek. Ekkor néhány baráttal örömkoncerteket szerveztünk, ahová rengeteg művész érkezett vendégként. Azzal, hogy a szakma legnagyobbjaival, ennyiféle stílusú fantasztikus művésszel zenélhettem együtt, újra visszakaptam a zenei szabadságomat, ami mindig is bennem volt. Itt találkoztam Ferenczi Gyuri barátommal is, akivel jó ideig együtt is zenéltünk. Az ő egyik gondolata mutatott elsőként új irányt számomra, aki azt mondta: „Csak akkor fogsz rátalálni a saját utadra, ha találkozol a gyökereiddel, az ereidben csörgedező ősi erővel, azaz a magyar népzenével.” És igaza lett. A változásban sokat segítettek a Székelyföldön, az erdélyi ősi magyar kultúrkörben és a Nepálban töltött hónapok. Amikor hazajöttem, tudtam, hogy nekem az ősi rezgésekkel van dolgom. Így indultam el 33 évesen egy merőben új úton, a tiszta forrás, a természetközeli élet és az ősi magyar muzsika felé.
Milyen zenei alkotómunkákkal foglalkozol most?
Régi álmom teljesült, amikor sikerült egy nagyszabású hangtálas hangfürdőt rendezni a Magyar Zene Háza koncerttermében, ahol több százan feküdtek jógamatracokon, becsukott szemmel, miközben én „hangtál-oratóriumot” játszottam nekik. Ez valójában egy Nepálban tanult tisztító szertartás, a hangok a testbe áramolva harmonizálják a belső energiát, oldják a feszültséget, az érzelmi problémákat. De hogy ne csak hatékony, hanem szép is legyen, úgy válogattam össze a hangtálakat, hogy a hangok harmonikusan, egyfajta ciklikusságban, egy ívet leírva kövessék egymást. Tíz éve folyamatosan foglalkozom hangtálakkal, hangfürdőkkel, nagyon fontosnak tartom, hogy ilyen formában is segíteni tudjak az embereknek. A színházi zeneszerzés is jelen van az életemben, épp gőzerővel dolgozunk Toót-Holló Tamás Aranyhajú hármasok című könyvének színpadi változatán, amit a Nemzeti Színház fog tervezetten a következő évadban bemutatni. A nagyzenekarommal, a Bársony Bálint és az MRP-vel is folyamatosan koncertezünk, épp itt vagyunk Székelyföldön, de Magyarországon, az 5000 fő alatti kistelepüléseken is koncertturnézunk a Kulturális és Innovációs Minisztérium támogatásával, a Nemzeti Művelődési Intézet szervezésében. Bekapcsolódtunk a török-magyar kulturális évad programjaiba, szeptember 28-án Ankarában jogunk játszani. A következő lemeznél felvesszük a kapcsolatot az ősi íjfeszítő testvérnépekkel, és megpróbáljuk kibogozni, hogy melyek a két nemzet közös tőről fakadó zenei hasonlóságai mind a hangszerek, mind a ritmusok terén. Emellett folynak a Hangszersimogató elnevezésű interaktív, táncos-éneklős előadásaink is, amelyeket Korzenszky Klárival együtt csinálunk. Ennek mindig óriási sikere van, mert a koncertek után a gyerekek kézbe vehetik és kipróbálhatják a hangszereket. Nekem erre nem volt lehetőségem tizenévesen, a szakboltokban sem engedték, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérjek a hangszerekhez, úgyhogy ez is egy misszió részemről: szeretném, ha a mai gyerekek zenei kiteljesedésében ez nem jelente gátat, és minél kisebb korban átélhessék a zenélés örömét.
Gyermekkorodban sokféle hangszert kipróbáltál, mire eljutottál oda, hogy határozottan és hosszú időre letetted a voksodat a szaxofon mellett. Most milyen hangszereken játszol?
Én egy folyamatosan kísérletező ember vagyok, a jelenlegi fő hangszereim, amelyeken a legtöbbet játszom, a faszaxofon, azaz a hungarikum tárogató és a szopránszaxofon, amelyek egyébként nem állnak messze az eredeti főhangszeremtől, a tenorszaxofontól. Emellett gitározom, zongorázom, gyakran játszom basszusgitáron, és persze kísérletezem nagyon sokféle hangszerrel: tekerőlanttal, zurnákkal, különböző töröksípokkal, somogyi hosszú furulyával és népi furulyákkal, kavalokkal, tilinkóval és minden olyan fúvós hangszerrel, ami az ősi múltba repíthet vissza bennünket. Amik még nagyon vonzanak és a koncertjeinken is nagy szerepet kapnak, azok a hatalmas méretű harci dobok.
Nemcsak zeneileg tértél teljesen új útra, hanem magánemberként is, megváltozott élettérrel, életmóddal és életfilozófiával. Az egyik szükségszerűen hozta a másikat?
Nálam arra érkezett meg előbb a késztetés, hogy az életemet, a gondolkodásomat hangoljam újra. Vágytam a csendre, a nyugalomra, egy szakrális térre, ahol aztán meghallottam az ősi rezgéseket. Beutaztam Székelyföldet, ahol rengeteg inspirációt gyűjtöttem, Nepálban pedig közel három hónapig tanulmányoztam a hangrezgések működését és a hangtálak felhasználási lehetőségeit. Hazaérkezve vettem egy jurtát, ami őseink családi szentélye volt, és abban éltem víz, áram és minden nélkül. Ott zenéltem, gyakoroltam, felfedeztem a népzenei gyökereinket és szívtam magamba az engem körülvevő hangokat. Ez egy másfél-két éves időszaka volt az életemnek, amikor kevesebb koncertünk volt, inkább háttérmunkákat végeztem, így volt lehetőségem naponta két-három órát lovon tölteni, ami – túlzás nélkül mondom – teljesen megváltoztatta az életemet. Lovaglás közben egy nagyon magas rezgésű állapotba kerülök, kapcsolódom a természethez és a zsigereimben lakozó ősihez, amelyet csak így tudok a felszínre hozni. Az útkeresésem egyik csúcspontja volt, amikor rátaláltam a lóra. S miután a szemléletem, az életformám megváltozott, jött a zenei újjászületés is.
Mennyire nehéz ezt a lelassult, természetközeli életformát megőrizni, miközben a kerítésen túl dübörög az agyondigitalizált, stressztől és időhiánytól túlfűtött 21. század?
Nem könnyű. Ebben az évben ráadásul nagyon sok munkám van a zenekarral, a zeneszerzéssel, a hangfürdőkkel, és hihetetlen logisztika ezt összefésülni a tanyasi életünkkel és a családi teendőkkel. A feleségem fontos társ mindebben, elképesztően beleállt a feladatokba, most is egyedül van otthon, ellátja a teljes háztartást, eteti az állatokat, gondoskodik a gyerekekről, főz, mos, takarít, szóval helytáll. Most tavasszal nagyon sok munka vár ránk a tanyán, de épp beszéltük Rebekával, hogy a tavasz folyamán sok kalákás napot fogunk tartani, amikor elhívjuk a barátainkat, és együtt ültetünk, palántázunk, dolgozunk a kertben és a fóliaházban. Nagyon szeretem a földdel való kapcsolódást, elképesztő zenei ötletek születnek vasvillával vagy kapával a kezemben. Öt-hat napi koncertezés után alig várom, hogy hazaérjek és beletúrjak a földbe, de a fordítottja is igaz: amikor elfáradok abban, hogy egy nap 300 kilogramm gabonát kell megmozgatnom és ki kell trágyáznom az állatok alól, akkor óriási örömmel indulok interjúra vagy állok fel a színpadra. Csodálatos, ahogyan ez a két dolog kiegészíti egymást, s válik egy nagy kerek egésszé az életemben.
Sokszor használod a teremtés szót a saját életed alakulása kapcsán is. Ezek szerint hiszel a teremtés erejében?
Csak abban hiszek! De igazi nagy teremtés csak nő és férfi közös energiájából születhet. Ahogyan életünk csodájának és kettőnk közös teremtésének tartom két gyermekünk világra jövetelét is. Nepálban tanultam meg, hogy aki a teremtés rendje szerint él, az maga is képes a teremtésre. Ennek első lépése az, amikor fejben, gondolatban, képben vizualizáljuk azt, amire vágyunk, amit szeretnénk. Aztán persze tenni, dolgozni is kell érte, csak így tudnak az álmok megvalósulni. Mi Rebekával nagy álmodók vagyunk, ebből születnek aztán a közös képek és víziók, amiket kemény munka követ. Mindkettőnk részéről.
Egyszer azt nyilatkoztad, hogy minden zenei teljesítményed eltörpül a gyermekeid születésének élményéhez képest. Erre most is így gondolsz?
Igen, abszolút, a mai napig életem legnagyobb élménye a két kislányom születése. Egy szülésnél olyan energiafelszabadulás történik, ami köszönőviszonyban nincs a legfergetegesebb koncert legnagyobb pillanatával sem. A születés egy sokkal magasabb szintű minőség, egyfajta varázslat, egy misztérium, a halál és élet egyidejű jelenléte, hiszen ahogy a régiek mondták, meg kell halnia a leánynak ahhoz, hogy az édesanya megszülethessen. Mindezt látni, testközelből megélni egy csoda volt, ráadásul a saját otthonunkban, úgy, hogy nincsenek mesterséges beavatkozások, meghagytuk az időt a természetes folyamatoknak. Akkor szembesültem ugyanakkor a jelentéktelenségünkkel is, hogy mennyire apró porszemek vagyunk a nagy mindenségben, hiszen valójában minden a jóisten kezében van.
Egy ilyen sikeres és önazonos életút után mire vágysz még, mit szeretnél teremteni magamdnak, magatoknak?
Nagyon sok tervünk és álmunk van, de most elsőként szeretném tiszta szívvel megélni és feldolgozni mindazt, amiben jelenleg vagyok. Köszönetet mondani mindenkinek, aki 18 éves korom óta figyel rám, hisz bennem, támogat, hallgatja a zenéimet, és segített abban, hogy az legyek, aki ma vagyok. A feleségemnek, a szüleimnek, a testvéremnek, a barátaimnak, a zenésztársaimnak és a hegyi közösségnek, akikkel egyfajta kommunális rezgésben természetközeli életmódra neveljük a gyermekeinket. Tehát most a hála és köszönetmondás ideje van, aztán jöhet a tervezés és teremtés.
