„Nem a kapitány fedezi fel Amerikát, hanem a teljes legénység, együtt" – Tóth Péter is pályázik a Zeneakadémia rektori székére

Egyet biztosan tudunk, Dr. Tóth Péter érdemes művész, Erkel- és Bartók–Pásztory-díjas zeneszerző, a Magyar Művészeti Akadémia zenei tagozatának vezetője, a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Zeneművészeti Karának egyetemi tanára és általános dékánhelyettese leadta pályázatát.

Könnyű volt önt „táncba vinni"?

Nagyon-nagyon nehezen adtam be a derekamat. Tudom, a pályázók mindig úgy kezdik, hogy sokan megkeresték őket, és ez valószínűleg mindig igaz is. A kérdés csak az, hogy mennyi a sok? Öt ember? Tíz ember? Mindegy is. Sokkal fontosabb, hogy kik ezek az emberek. Mindenesetre – bár nyilván hízelgett a hiúságomnak – rendkívül sokára szántam el magam. Már fél évvel ezelőtt is kaptam megkereséseket, amiket határozottan visszautasítottam, hiszen meggyőződésem, hogy egy rektorválasztás alapvetően az adott egyetem belügye kell legyen. Talán hihetetlen, de még két héttel ezelőtt is azt javasoltam a felém bizalommal lévő vezető oktatóknak, hogy próbáljanak valaki mást találni, lehetőleg a saját köreikből. Amennyire tudom, ezt becsülettel meg is tették, de nem igazán találtak olyan jelöltet, aki minden kritériumnak megfelel és vállalta volna a feladatot. Ezek után úgy éreztem, most már nem tehetem meg, hogy kibújok egy ilyen felkérés alól, hiszen a Zeneakadémia rektorának lenni – ha csak pár percig és csak gondolatban – mégiscsak a zenész szakma legmagasabb elismerése, és lehetőségem lenne megvalósítani jobbító szándékú elképzeléseimet, amelyekről a szakmában sokat beszéltünk, egyeztettünk az elmúlt évek alatt, de melyek irányába nem történt valódi előrelépés. Mérlegeltem a követelményeket, és arra jutottam, hogy megfelelek a pályázati kiírásnak.

Nyilvánvalóan nem vagyok Arvo Pärt- vagy Eric Whitacre-szerű sztár zeneszerző, de 39 külhoni és hazai kiadású CD-n találhatók meg a műveim. Több szerzői lemezem készült, vannak nemzetközi versenygyőzelmeim, nemzetközi zsűriben szerzett tapasztalataim, és ami ennél sokkal fontosabb, igen komoly vezetői tapasztalat áll mögöttem. Tizennégy éve dolgozom a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Karán. Két ciklusban dékánként, jelenleg dékánhelyettesként, előtte és utána is tanszékvezetőként és egyetemi tanárként. A nevemhez fűződik egy hárommilliárdos épületfelújítás anyagi forrásának megteremtése, és a Zeneművészeti Kar Művészeti karrá válása, amit most utódom folytat, illetve fejez be. Jól ismerem, hogyan működik az egyetemi rendszer, miként kell elkészíteni egy szakindítási kérvényt, mik a feltételei egy-egy oktató kinevezésének, mi az a kreditháló és mik a buktatói, nehézségei a rendszernek.

Könnyű a partvonalról azt mondani, hogy legyen jobb egy intézmény (persze, legyen!), de aki egy kicsit is belelát az oktatásügybe, az pontosan tudja, hogy ez nem ilyen egyszerű. A Magyar Akkreditációs Bizottság (MAB) tagjaként számtalan szakindítást, egyetemi tanári pályázatot láttam, bíráltam. Roppant szigorú előírásoknak kell megfelelni minden szempontból. Ahhoz, hogy az ember ilyen kérdésekben felelősen nyilatkozzon, sok-sok részletet kell ismernie. Úgy hiszem, az én előnyöm, hogy eddigi munkámból kifolyólag átlátom ezt a rendszert. Nem a nulláról kellene kezdenem.

A Zeneakadémia más léptékű, mint egy vidéki képzőhely, legyen az bármilyen kiváló és eredményes.

Természetesen beleástam magam a Zeneakadémia legújabb történetébe. Azt látom, hogy az Egyetem hatalmas intézményrendszer, komoly infrastruktúrával, épületekkel, széles hálózattal, sok problémával és mindehhez csaknem 500 munkavállalóval. Igen komoly cég, hogy úgy mondjam. Az oktatásszervezéssel éppúgy tisztában kell lennie egy vezetőnek, mint a művészeti- és koncertélettel vagy magával az alkotó-, előadóművészettel. Másként: itt most nem arról van szó, hogy ki mekkora művész, milyen a nemzetközi ismertsége, és hogy ezt hogyan tudja eladni, milyen kapcsolati tőkéje van. A nagy kérdés, hogy van-e víziónk, tudjuk-e, hogyan kell válaszolni az akut kérdésekre a ma nyelvén. Tudjuk-e, ismerjük-e az egyetemi működés rendszerét, felépítését, szabályzóit.

Elhangzottak vádak, miszerint nem elég jó az oktatás, a hallgatók nem felelnek meg a próbajátékokon, illetve sokan elmennek külföldre a (talán még mindig) jóhírű budapesti diplomával a zsebükben, esetleg tanulni, valamint, hogy kevés a nagynevű külföldi tanár. Ezek az észrevételek külön-külön és részben valószínűleg helytállók. Az én véleményem, hogy igenis meg lehet találni azokat az oktatási módokat, amelyekre – akár rövid periódusos kurzusokra – ide lehet hívni külföldi művészeket. Posztgraduális képzéseket lehet indítani akár koncertmester, akár kamarazenész, akár operakarmesteri képzésből. Ez két-három növendék, összesen két-három tanárral. Önköltséges oktatás, mely eltarja magát és amire komoly fizetőképes kereslet is van. A szisztéma kitűnően működik Németországban és máshol is szerte Európában. Ezek a képzések könnyebben elindíthatók, hiszen elég a szenátus döntése, nem kell a MAB-on keresztülfuttatni őket. Elismerem, fontos, hogy hívjunk magas presztízsű külföldi oktatókat, akik valóban emelik az egyetem rangját, de amitől azonban Liszt Ferenc Zeneakadémiája „a" Zeneakadémia, az mégiscsak az a magyar „vérvonal”, amit ápolnunk kell. Ügyes balansszal a 150 éves hagyomány harmonikusan együtt élhet a 21. századdal. Arra most nem térek ki, hogy az a bérezési lehetőség, amivel a legtöbb egyetem – így a Zeneakadémia is – rendelkezik, köszönőviszonyban sincs azzal, amiért Nyugat-Európában neves oktatókat lehet találni. Az elmúlt évek, az Akadémiát is sújtó recessziói, forráselvonások pedig nem segítettek a helyzeten.

Konzultált-e valakivel, valakikkel a pályázat tartalmáról?

Ha kíváncsi rá, nem mutattam meg a pályázatomat senkinek. De sokakkal beszélgettem. Oktatókkal, akik régóta tanítanak a Zeneakadémián, olyanokkal, akik tisztában vannak az egyetem problémáival. Megpróbáltam a pályázatomban ezekre reagálni. Alaposan fölkészültem, elolvastam az elmúlt évek szakmai beszámolóit, igyekeztem minél többet megtudni nem csupán az akadémiai kérdésekről, hanem a pénzügyekről is, hogy hol tartanak az építkezések, hogy alakulnak a hallgatói létszámok, milyen fejlesztési tervek vannak, és így tovább.

Folyamatosan ott van a fejemben, ha odakerülnék, milyen változtatások tehetők meg. Legyünk őszinték, a pályázatok, a papírlapok sok mindent elbírnak. Lehet ígérni, de az alapkérdés a valóság: mit tudunk megtenni? Egy egyetem működésében a szenátus rendkívül fontos, hiszen az intézmény legfőbb döntéshozó szerve. Lehet egy rektornak bármilyen szép álma, ha nem tudja az álmait, vágyait úgy előadni, hogy azt mások is a magukénak érezzék, és emiatt szembemegy a szenátus elképzeléseivel, nem tudja keresztülvinni.

Tisztában vagyok vele, hogy minden drasztikus beavatkozás, átgondolatlan intézkedés évtizedekig ható károkat tud okozni, ezért nagyon óvatosan kell beavatkozni. Van néhány olyan tervem, ami nem került be a pályázatba, mert olyan hosszútávú stratégiai cél, amit – kinevezésem esetén – előbb egyeztetnem kell a szenátus tagjaival, érdemes-e egyáltalán elindulni azon az úton.

Magánzó vagy csapatjátékos?

Egy rektor vagy dékán olyan, mint egy hajóskapitány. Kijelöli az utat, merre menjen a hajó. De hogy pontosan hogyan jut el oda, az már a kormányostól, a navigátortól és a legénységtől függ. Nem a kapitány fedezi fel Amerikát, hanem a teljes legénység, együtt. De hiteles kapitány csak az lehet, aki ismeri a hajózás minden apró részletét a navigációtól a vitorlavarrásig. Hogy milyen a híre egy egyetemnek, az ott dolgozó valamennyi tanár és hallgató közös eredménye (vagy éppen kudarca), de semmiképp nem egy ember fogja meghatározni.

Fogalmam sincs, hogy ki ma a Julliard School vezetője, mert nem igazán lényeges. Az viszont igen, hogy azt az iskolát a világon mindenki ismeri. Szegeden a dékánságom első évében egyetlen külföldi hallgatónk volt, szisztematikus munkával elértük, hogy ma 26 külföldi növendék tanul egy relatív kis vidéki karon. Mert a hallgatók jó hírét vitték, és tudjuk, ennél nincs jobb propaganda. Igen, szükség van neves oktatókra, de azokra is, akik nem feltétlenül kimagasló művészek, ellenben kitűnő tanárok. Weiner Leó sosem volt világjáró sztár, de ma mégis úgy emlékeznek rá Bloomingtontól Chicagón át Londonig nagy pályát befutott, Budapestről indult muzsikusok, mint aki nélkül nem ívelt volna oly magasra a karrierjük.

Egyesek azt hangoztatják, szegényes a Zeneakadémia kapcsolatrendszere.

Aki veszi a fáradságot és számbaveszi a tényeket, azt látja, hogy az Egyetem körül elképesztő kapcsolati háló alakult ki. Nemcsak európai, hanem tengerentúli rokon intézményekkel is. Tehát azt állítani, hogy nincs nemzetközi beágyazottság, egyszerűen nem igaz. Nyilvánvaló viszont, hogy bizonyos projekteket nem lehet pénz nélkül megvalósítani. Én szegedi dékánként számos együttműködési megállapodást kötöttem amerikai és japán egyetemekkel. A dolog mindig akkor bukott meg, amikor arról volt szó, hogy rendben van, senki nem kér pénzt az oktatásért, de minden hallgató maga fizesse az ott-tartózkodása költségét. Nos, egy amerikai hallgató 1000 dollárból kényelmesen élhet nálunk, lakást bérel Szeged legjobb utcájában, étteremben étkezik, míg egy magyar hallgató a havi 1000 dollárt nem igen tudja kifizetni, amennyibe a kinti kollégiumi ellátása kerülne. A Zeneakadémia épp ilyen problémákkal küzd, hiszen egy francia vagy londoni egyetem egészen más költségvetéssel működik. Hasonló ügyben jártunk Kanadában is, ahol azt mondták, keressünk szponzorokat. Sajnos a magyar adórendszer nem teszi lehetővé, hogy valaki komoly támogatást nyújtson kulturális célra. Amerikában azért vesz valaki márkás zongorát egy egyetemnek, azért ad lakhatási támogatást egy növendéknek, mert – túl azon, hogy jónak lenni jó – leírhatja az adójából. Érdemes lenne újra mérlegelni, hogy az oktatás adó szempontból épp olyan kiemelt terület legyen, mint manapság a sport.

A Zeneakadémia struktúrájában két kiemelt szerepet játszó képzőhely működik. Az egyik a Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnázium, a Konzi, a másik a kecskeméti Kodály Intézet.

Évek óta szükség lenne arra, hogy a teljes zenei oktatási rendszert vertikálisan átvizsgáljuk. Az óvodapedagógus-képzésnél kellene kezdeni, és a doktori iskoláknál befejezni. A zenei nevelésünk alapja a Kodály-módszer, ami a magyar népdalra épül. De egy magyar kisgyerek hol hall ma népdalt? Legfeljebb az óvodában. Ám ha nincs olyan óvó néni/bácsi, aki tisztán tud énekelni, akkor bajban leszünk. Kemény szűrőt kellene bevezetni az óvodapedagógus-képzésnél.

Szerintem van egy aránylag jól működő zeneiskolai rendszerünk és egy rosszul működő középfokú hálózatunk. Úgy vélem, túl sok a középfokú képzőhely. A túl sok azt jelenti, hogy minden tanárnak X óraszámot kell teljesítenie, ezért boldogot és boldogtalant fölvesznek az iskolák. Az általuk tanított gyerekeket pedig fölszívja az a hat képzőhely, ahol ma Magyarországon egyetemi szinten zenét lehet tanulni. A normatív támogatás pedig csak ráerősít erre. Időszerű lenne végiggondolni, szükség van-e ennyi képzőhelyre. Ha igen, akkor mi a pontos feladatuk? Meggyőződésem, hogy a vidéki karoknak nem a művészképzés a dolguk, ez a Zeneakadémia feladata. Akkor is ezt mondtam, amikor dékán voltam Szegeden. Ne áltassuk magunkat, a Szegeden, Pécsen, Győrben, Miskolcon, Debrecenben hegedű-, zongora- és egyéb művészdiplomát kapó növendékek többsége nem szólista, hanem zenetanár vagy zenekari zenész lesz. E karoknak a tanárképzéssel kellene foglalkozniuk, és sürgősen elindítani a zenekari zenészképzést. Elsősorban nem a Csajkovszkij-hegedűversenyt kell megtanítani, hanem többek között a Beethoven- és Brahms-szimfóniákat. Egy ilyen nagyszabású, tényleg átfogó tanulmány és az abból leszűrt eredményekből kialakított cselekvési terv lehetne a Magyar Művészeti Akadémia és a Zeneakadémia egyik feladata, természetesen bevonva valamennyi érintett iskolát, képzőhelyet.

A Bartók Konzi épülete elavult, hangszerei elöregedtek. Folyamatos a helyhiányból fakadó feszültség. A tanulók nem tudnak hol gyakorolni, mert a termekben folyamatosan tanítás zajlik. Ez sokáig így nem mehet. Egy épületfejújítás vagy -bővítés, esetleg egy vadonatúj Liszt-központ megvalósítása a város frekventált részén alapvető szükséglet.

Kecskeméten folyik egy nagyszabású felújítás és bővítés, amelynek első üteme 2024-ben készül el. Örömteli, hogy egy koncertterem is csatlakozik a műemléki környezethez. Ezt az építkezést folytatni kell, hiszen Kecskemét kiemelten fontos a külföldi hallgatók Kodály-módszerrel történő képzésében.

A Magyar Művészeti Akadémia zenei tagozatát vezeti. A grémium és a novemberben távozó elnök (lejár a mandátuma – a szerk.) között vita bontakozott ki, zeneileg szólva erős disszonanciával.

Amikor a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) megalakult, Devich János volt a Zeneakadémia rektori tanácsadója és mellette az MMA aktív tagja. Szerintem ez nagyon jól működő kettősség volt. Számtalan akadémikus tanult és jelenleg tanít a nagy múltú intézményben. A Zeneakadémiáról magánemberként lehet rosszakat mondani, de mégiscsak az ország legkiemelkedőbb zenei oktatási intézménye. Egyébként a két intézmény közti jó és élő kapcsolat ápolása alapvető feladata lenne az MMA-nak, hiszen meggyőződésem szerint a testületnek a művészeti oktatás színvonalának felemeléséért is tennie kell, és ez csak szoros együttműködésben képzelhető el. Az MMA az alapító okirata szerint pedig a művészeti élet átláthatóságáért és törvényességéért is felelősséggel tartozik, legyen szó a Zeneakadémiáról, a Magyar Képzőművészeti vagy Táncművészeti Egyetemről, a Színház- és Filmművészeti Egyetemről vagy bármely más kulturális intézményről.

2019-ben szép sikerrel mutatták be a Magyar Állami Operaház Eiffel Műhelyházában az Örkény-dráma alapján készült Tóték című operáját.

Előzőleg, 2015-ben az Árgyélus királyfi című meseoperámat néhány hónap különbséggel mutatták be Kolozsváron és Szegeden. Büszke vagyok rá, hogy több mint 12 ezer 8–12 év közötti gyerek látta. A legtöbben soha életükben nem kerülnek többet az opera közelébe, de bízom benne, hogy sokaknak volt maradandó élmény a zenés színház varázsa.

Igazán nem panaszkodhatom, hiszen az ismertségemhez, játszottságomhoz nagyban hozzájárult, hogy a debreceni Nemzetközi Bartók Kórusversenyeken húsz éven keresztül kötelezőek voltak a műveim. Az adott kategóriában induló thaiföldi, japán, amerikai kórusok mind megtanulták a darabjaimat. Aztán azt vettem észre, hogy elkezdtek terjedni, önálló életet élni, és rendszeresen jött visszajelzés Japánból, Amerikából, Izlandról és még sok más helyről, hogy boldogan éneklik a kórusműveimet. Ezt a folyamatot felgyorsította az internet, így kerestek meg pár éve Hollandiából, hogy hallották egy oratórikus művemet, és szívesen előadnák. Két izlandi kórus pedig azt kérte, hogy írjak számukra izlandi nyelvű művet. Ez igazi kihívás volt, hiszen keresnem kellett valakit, aki egyaránt jól beszél magyarul és izlandi nyelven. De azt mondhatom, hogy sikerrel vettük az akadályt. Az egyik művet azóta már a reykjavíki „Müpában”, a Hárfában is bemutatták. Nemrég Japánból kaptam egy CD-t, amin a kompozícióim szerepelnek. Kétszer is megnyertem az Arany Hangvilla-díjat. Egy percig sem gondolom, hogy ettől jobb rektor lenne az ember, de azt sem, hogy rosszabb. Külön kell választani a művészi, az alkotói tevékenységet és a vezetői munkát, nem szabad őket összekeverni, mert abból jó nem származik.

A képen Tóth Péter Erkel Ferenc-díjas zeneszerző. Fotó: MMA/Szathmáry Melinda