Hihetetlen a lendületed, a belőled áradó szenvedély, ami itt, a balett-termedben egy személyes beszélgetés során éppúgy magával ragadja az embert, mint amikor táncolni látott egy előadásban.
Az Operaházban mindig azt mondták: „Lészi mindig mosolyog”, és ez azért lehetett így, mert örülök az életnek, amit fentről kaptam. A családom nagyon szerette a muzsikát, a nagymamámmal állandóan koncertekre jártunk és lemezeket hallgattunk. Az első A hattyúk tava-élményem ötévesen nemcsak egy színházhoz, hanem egy meselemezhez is kötődik: miközben otthon Csajkovszkij zenéjét hallgattuk, a szüleim elmesélték nekem a történetet.
Kijevben születtem, de már négy hónaposan repülőn ültem, mert édesanyám sokszor hozott Magyarországra a nagymamámékhoz. Édesapám kutatómérnökként dolgozott, ő azt akarta, hogy űrhajós vagy orvos legyek. Nagy tudású ember, aki kitűnően beszél angolul, japánul, és a mérnöki mellett orvosi diplomát is szerzett. A tévében számtalanszor néztem balettet, aminek a szellemisége esszenciálisan hatott rám. Értelmiségi család vagyunk, művészetkedvelők, de hivatásszerűen senki nem foglalkozott művészettel, egyedül a nagyapám hegedült.
Amikor a szüleim elváltak, végleg Magyarországra költöztünk édesanyámmal, aki magyar irodalom–orosz szakos tanárként Győrben kapott állást. Oroszországban kisgyerekként művészi tornára jártam, és a tanárom az anyám lelkére kötötte, hogy ne hagyjam abba. Ez vezette őt, amikor meglátta a Győri Balett felhívását, hogy iskolát indítanak, és úgy döntött, hogy elvisz a felvételire. Óriási szerencsémre Markó Iván iskolájába kerültem. Ma már tudom, és ki merem mondani, hogy minden, ami velem történt, egy megírt történet része, hiszen semmi sem véletlen az életben. Például Markó Iván mellett éppen abban az időben tanított Győrben a moszkvai Nagyszínház príma balerinája, Ludmilla Cserkaszova, így az alapot csodálatos módon tőle tanulhattam meg.
Mivel akkor még nem volt szakközépiskola Győrben, ezért Pesten, a Magyar Táncművészeti Egyetem klasszikus balett szakán tanultál tovább. Mi hozta meg számodra az áttörést?
A legjobb mesternő, Sebestény Katalin évfolyamába vettek fel, aki a szigoráról híres, de emellett fantasztikus ember. Profi egyetemi képzést kaptam, és sok-sok jó mester keze közé kerültem. A neves lausanne-i táncversenyen, ahol a világ legjobb balettiskolái által küldött növendékek mérték össze a tudásukat, két lányt indítottak itthonról, akik azonban lesérültek. Dózsa Imre igazgató akkor azt mondta: „Tanítsák be Popovát!” Kékesi Mária és Sebestény Katalin mesternők foglalkoztak velem, Lőrinc Katalin pedig a modern koreográfiámat készítette. Így alakult, hogy a lausanne-i versenyre kijutottam, megnyertem az első díjat, majd ezzel letettem a névjegyemet. Természetesen továbbra is rengeteget dolgoztam.
Miről kellett lemondanod ezért a karrierért?
Zárdai jellegű volt az életem, csak a balett-terem és a tanulás fért bele, de nem bántam, mert úgy éreztem, hogy annyian hittek bennem, olyan emberek indítottak el a pályámon, hogy mindenáron bizonyítanom kellett. Soha nem éltem meg úgy, hogy bármiről is lemondanék. Cserkaszova mesternő egyszer azt mondta: „Nem elég a tehetség. Sokkal fontosabb, hogy milyen szorgalmas leszel, hogyan fogsz dolgozni.” Ez a mondat örökre megragadt bennem. Amikor az ember kimegy a színpadra, és eltáncolja Anna Kareninát vagy Tatjánát, tudnia kell, milyen lelkisége van a szerepének, hogy a hőse melyik korban élt, hogyan festettek, milyen versek és zenék születtek abban az időben. Mindig mindennek utánanéztem, mert csak ezzel a tudással és önmagam hozzáadásával tudtam táncolni.
Hogy gondolod, mi az a Popova-plusz, ami annyira vonzza az embereket?
Azt hiszem, leginkább Markó Iván nevelésében kell keresni a választ, hiszen ő mindenkinek a mezítelen lelkét akarta látni a színpadon, és arra tanított, hogy azt mutassam meg, aki vagyok. Fontosnak tartotta, hogy a táncos belülről is építse önmagát, mert a személyiségét viszi ki a színpadra. Fülöp Viktor, Kun Zsuzsa, Lakatos Gabriella, Orosz Adél mind azért voltak nagy táncosok, mert elég volt, ha megmozdultak, mindenki őket figyelte. Úgy táncoltam, hogy Iván szavai csengtek a fülembe: „Ha háttal vagy, és semmi szereped nincs, akkor is érd el, hogy téged nézzenek!”
Pár évvel ezelőtt Némedi Csaba olyan feladatra kért fel, ahol a színpadi jelenlétem köré épült az előadás. Maria Callas-estet rendezett a Müpában, és azt mondta, nem kell tánckoreográfiákat előadnom az áriák alatt, csak azt szeretné, hogy legyek jelen, mert a személyiségemre van szüksége. Arra kértem, hogy minden agyagot küldjön át nekem, ami csak a rendelkezésére áll Callasról, majd négy hónapon át bújtam a könyveket, hallgattam és néztem a róla készült felvételeket.
Amikor kimentél a színpadra, felszisszentek a nézők, mert annyira hasonlítottál külsődben és színpadi létezésedben az egykori operasztárra. Bizonyára sokan csodálnak emiatt, hogy ennyire erős kisugárzásod van.
Kevesen tudják jól kezelni a megfoghatatlant, a megmagyarázhatatlant. Rengeteg példaképem van, akik felemelnek, ha például csodás hegedűművészt hallok játszani, elsírom magam, mert „lelki atomtámadásként” élem meg. Csodálatosak az emberek, de ezt sokan nem fedezik fel magukban, és az én kötelességem az, hogy erre felhívjam a figyelmüket. Tanítás közben is Seregi László és Markó Iván mondatai vezérelnek, és azokat adom tovább. Ők olyan kvalitású emberek voltak, hogy amire tanítottak, beleivódott a testembe. Egy Júlia-szerep nem akkor kelt életre az előadásomban, amikor pontos lépések sorozata követte egymást, hanem amikor szívből jött. Rettentően érdekel a pszichológia, szeretem kutatni a világ összefüggéseit.
Nehéz elképzelni, hogy elég számodra a nap 24 órája.
Jól be tudom osztani az időmet, hogy mindenre jusson, többek között az olvasásra is, amit nagyon szeretek, mert fontos magamba szívni a tudást. Éppen most rendeltem meg Tolsztoj életét, hogy tovább építsem a könyves tornyot, ami a szekrényemen magasodik. Fantasztikus könyveink vannak a férjemmel! Vova (Vlagyimir Arhangelszkij balettművész – a szerk.) rengeteg orosz ihletésű művet gyűjtött be, én most leginkább vallási témájú könyveket olvasok.
Az élet lényege, hogy minden egyes percben, még egy portörlésben is találd meg az örömödet, mert takarítás közben nemcsak a környezetedet, hanem az elmédet is kitisztíthatod. A keresztény kultúrában hiszek, mindabban, ami a Bibliában benne van, és a feladatunk csupán az, hogy az abban írtakat rávetítsük az életünkre. Manapság sokat foglalkoztat, hogy milyen maradandót alkottam eddig, hogyan adtam tovább a rám bízott dolgokat. Amikor táncoltam, arra vágytam, hogy az emberek sokáig tudjanak arról beszélni, amit láttak; hogy meríteni, táplálkozni tudjanak a produkcióból, hogy ha kell, szakadjon ki belőlük a fájdalom. Volt olyan, aki előadás után csak átölelt, zokogott, és olyanok is, aki huszonöt évig majdnem minden egyes előadásomon ott ültek, elhozták a barátokat, ismerősöket. Olyan sportolók is néztek, akiknek azelőtt sosem volt balettélményük, utána pedig csak arra akartak járni.
Mire vágysz?
A tánc és önmaguk megismerése által az életre készítem fel a diákjaimat, és azt szeretném, ha a gondolkodásmódjukban megjelenne és maradandóvá válna az az időszak, amit együtt töltünk. Remélem, egy picit építeni tudnak majd arra, amiket itt tanulnak, és emlékezni fognak rá, hogy például mit fejez ki egy-egy kecses kézmozdulat. Továbbra is szeretném megszólítani az embereket, mert a legfontosabb számomra az, hogy adni tudjak nekik. Én vagyok az élő példa arra, hogy van isteni gondviselés, hogy az embert fentről vezetik, és hogy különböző akadálypályák megugrása a dolgunk.
Egy éve verseket írok, mert valami ki akar jönni belőlem. Futni is elkezdtem, 5 kilométernél azonban azt éreztem, hogy ennyit bírok, amíg egyszer Lonkay Márti barátnőm megkérdezte: „Miért szabsz eleve határokat? Fuss tovább!” Mivel hittem benne, 12 kilométert teljesítettem. Szólt a fülemben a zene, és úgy éreztem: milyen csodás, majdnem annyira jó, mint egy háromfelvonásos balett! Visszaálltam a rúd mellé, mert annyira hiányzott. Élvezem az életet, amíg lehet, hiszen a mennyek országa már most is itt van, körülöttünk. Veszteség természetesen létezik, de azt vallom, hogy számtalan dolgot nem értünk, ami velünk történik, mert ezen a Földön a teljes tudás hiányában létezünk, ami majd csak a túlvilágon fog kiteljesedni.
Hogyan reagáltál, amikor megtudtad, hogy jelöltek a Prima Primissima díjra?
Két mentorom volt, aki ezt nagyon szerette volna: Markó Iván és Szegő András. Legnagyobb fájdalmamra Iván ezt már sajnos nem érhette meg. Sok díjam van, nagyszerű érzés, de ezek nemcsak az én elismeréseim, hanem azoké is, akik hozzátettek ahhoz, aki ma vagyok.
Fotók: Kultúra.hu/Éder Vera
